De ki menti meg a lelkemet?!Pt. 12.

Sziasztok-ha még jár erre valaki. Nem is tudom,hol kezdjem. Annyi hónap eltelt már, elsodortak a hétköznapok és a blog el is felejtődött. Vagyis persze teljesen nem felejtettem el, csak nem volt rá időm, energiám.
És nem ígérem, hogy ezentúl majd máshogy lesz, de most itt vagyok, mert tartozom a történet utolsó, befejező részével.
Vannak még régebbi írásaim, ha nem is az összes, de talán azokat is feltöltöm.
Hogy mi lesz a Gyerekek voltunk II. évadával, az jó kérdés, még magam sem döntöttem el, jó lenne egyszer azt is befejezni, mert nem szeretek semmit sem félbehagyni, de tényleg nem tudom, ez eljön e valaha. A fejemben megvan szinte teljesen végig, de fogalmam sincs, felkerül e valamikor ide, vagy bárhova. Ha igen, arról tudni fogtok úgyis. Jó olvasást a befejezéshez. Mai fejjel, szerintem teljesen másképp végződne ez a sztori, de nagyon más idők jártak még 2010-ben :D

Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 12
Szereplők: Bill, Tom, Simone, Gordon
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, túlzott romantika
Publikálva: 2010. december 23.

De ki menti meg a lelkemet?!

Soha ne félj az árnyékoktól ! Egyszerűen csak azt jelentik, a közelben valahol ragyog a fény...
A dolgok innentől kezdve viharos sebességgel gyorsultak fel az életemben. Mikor anya munka után hazajött, elmondtam neki, hogy otthagyom az iskolát, mert másikba szeretnék menni, ahol ápolónak tanulhatok, és hogy apához költözöm. Persze nagyon ideges lett és kiabált, mint annak idején Tommal, amikor ő akart másik helyen tanulni. Felelőtlennek nevezett és meggondolatlannak, amiért feladok mindent, ami ideköt, de látva az elszántságomat, megenyhült. Felhívta apát és közel egy óráig beszélgettek, apa természetesen örült, mikor megtudta mire készülök és megígérte anyának, hogy nagyon vigyáz majd rám.
Gordon és Tom megdöbbenve ültek és hallgatták, amint anyával mindent átbeszélünk és a jövőm képe halványan ugyan, de kirajzolódik. Anya másnap bejött velem az iskolába, hogy kiíratkozzam. Az osztályban jó páran meglepődtek, az eddig jobbára csak gúnyolódó osztálytársak, most egymást lökdösve és sugdolózva néztek végig rajtam. Andreas is megrökönyödött, csak állt az osztályterem ajtajában és bámulta, ahogy kipakolom a szekrényemet, míg anya az igazgatóiban a formaságokat intézi. Visszanéztem rá és elmosolyodtam, ő is elmosolyodott, de a büszkesége nem engedte, hogy odajöjjön hozzám. Belül azonban éreztem, megbocsájtott nekem. Így nyílt ki

láthatatlan börtönöm ajtaja és így nyertem utat a szabadságba.
Már azon a hétvégén költöztem, nem volt mire várnom. Sosem felejtem el azt a napot, mikor sietősen pakoltam be a ruháimat az utazótáskába, miközben a szobám ajtajában Gordon, anya és Tom álltak. Kicsit olyan érzésem volt, mintha én is azt éltem volna át, mint apa, amikor elment innen. Pakolás közben Tomra sandítottam, valahogy azt hittem, a végén kiböki, hogy velem jön hisz, ez az egész apához költözés az ő ötlete volt, de nem így történt. Ő volt az egyetlen, aki miatt az egész dolog fájdalmat ébresztett a szívemben. Na, és persze kicsit anya miatt is nehéz volt, akinek szemében szomorú könnycseppek csillogtak, mikor kiléptem a szobámból csomagjaimmal. Sajnáltam, de tudtam, azzal hogy elmegyek, egyben tartom a családot. Anya és Tom ismét egymásra találhatnak. A hallgatásommal pedig esély adok, hogy Gordon helyre tegye magában a dolgokat és újra megszeresse anyát. Az én távozásom lehet a pont a mondat végén és egy új bekezdés.
-Ide bármikor visszajöhetsz !- szólt utánam anya.
-Tudom !- bólogattam, de tisztában voltam vele, hogy soha többet nem akarok itt lakni, hisz még az is kérdéses volt bennem, mikor tudom újra átlépni a ház küszöbét, hogy ellátogassak ide. A  nappaliba érve belém vágtak a gyermekkori emlékek, anya finom süteményei, a vasárnapi közös programok, apa nevetése, a vidám játékok, mikor a ház falait boldogság töltötte be, ami apa elköltözésével hirtelen véget ért. Nem volt könnyű az a pár lépés az ajtóig.
-Elvigyelek az állomásra?-kérdezte anya.
-Nem köszönöm, van időm a vonat indulásáig, inkább gyalog megyek. - feleltem és ikremre néztem, aki furcsán üveges szemekkel álldogált velem szemben.
-Veled mehetek? - a hangja sírásba hajló volt.
Kérdése megmelengetett belülről.
-Hát persze! Épp kérni akartalak!
Egymásra mosolyogtunk. Anya pedig sírva magához ölelt.
-Vigyázz magadra!
-Úgy lesz! - nyeltem vissza könnyeimet és lágyan megsimogattam anya arcát.
Akárhogy is viselkedett, akármilyen nem törődöm volt, és csak a munka érdekelte, mégis szeretett engem, még ha nem is mutatta.
Gordon, aki egész héten szinte bujkált előlem, kerülve a pillantásokat, nem köszönt el, bezárkózott a fürdőszobába és nem jött elő, anya hiába hívta, nekem pedig indulnom kellett. De így volt a legjobb.
Anya csókjaitól, ölelésétől és illatától eltelve ballagtam Tommal az oldalamon a vasútállomás bejárata fele.
-Bakker, sosem hittem volna, hogy te lépsz le hamarabb ! Látod, én egy gyáva kukac vagyok, nem mertem megtenni amiről beszéltünk, így hát tovább rohadok itt! - mondta Tom kicsit dühösen.
-Te mutattad nekem az utat, hogy merre menjek, és ezért örökre hálás leszek neked!- néztem testvéremre.
-Ez a legkevesebb! Én is köszönettel tartozom. - legyintett Tom.
Megálltam.
-Miért?
Tom elvigyorodott és megnyalta az ajkát.
-Életem legkülönlegesebb szexuális élménye miatt. Hú, még most is felpörget, ha visszagondolok rá.
-Oh, hát, nem tagadom, engem is. - nyögtem ki fülig elvörösödve.
Tom elmosolyodott egy másodpercre, majd folytatta.
-És van még valami, amit el szerettem volna neked mondani. Én azt hiszem, félre ismertelek az eltelt évek alatt, méghozzá nagyon. Te lettél a példaképem, amiért el mersz húzni erről a lepra helyről. Remek ember vagy Bill...Nagyszerűbb, mint gondoltam, büszke vagyok rád és örülök, hogy a testvéred lehetek !
Ha tehettem volna, azon nyomban megcsókolom, de mivel az utcán voltunk, csak megöleltem.
-Máris hiányzol!- suttogtam neki.
Zavartan kibontakozott az ölelésemből.
-Elárulnád, hogy mihez kezdek nélküled? - a szemét törölgette.
Ekkor nagy robajjal befutott a vonat az állomásra.
-Van feladatod, például helyrehozod a kapcsolatodat anyával és vigyázol rá. Ez fontos. És néhanapján meglátogatsz.
-Kicsit gyakrabban! Mondjuk suliszünetben, meg hosszú hétvégéken! - vágott a szavamba ikrem, a beérkező vonat után pillantva.
-Igen ! Akkor mindenképp! És majd én is eljövök ide!-  ígértem és éreztem, hogy gyűlnek egyre jobban a szememben a könnycseppek.
-És mi lett azzal a pasival, aki...- váltott témát hirtelen Tom, némi hallgatás után.
-Úgy tettem, ahogy tanácsoltad, leszámoltam vele. Már nincs jelentősége, hagyjuk is! - ráztam meg a fejem.
-Akkor jó. Menned kell?-  bökött a vonat felé Tom.
Az állomás közepén lévő órára néztem.
-Még van negyed órám. Addig üljünk le! - mondtam és az egyik üresen álló padhoz sétáltam.
-Oké. - követett Tom és lezöttyent a padra. Onnan nézett fel rám. Úgy, hogy belemelegedtem és megint tengernyi érzelem cikázott a szívemben. A pillantása újabb kérdőjeleket hagyott bennem. Mi lesz vele és velem most? A történetünk itt végképp véget ért? Megfogta a kezem és lehúzott maga mellé.
-Még sosem voltunk egymás nélkül, furcsa lesz érezni nap, mint nap a hiányodat, nem hallani a hangodat és az, hogy ha eszembe jut valami fontos hiába rohanok, hogy elmondjam, csak az üres szobádat találom...
-Velem jöhetsz, még nem késő...amíg a vonat nem indul el, meggondolhatod magad ! Annyira szeretném, ha együtt mennénk !
Tom elnevette magát. Keserédes volt a nevetése.
-Én nem vagyok ilyen bátor Bill! De kitudja, talán pár hét múlva ott kopogtatok apa lakásának ajtaján a csomagjaimmal.
És én is nevettem. A könnyeimen át. Lám, új életem rögtön milyen nehéz próbatétel elé állított...itt kell hagynom,  aki a legközelebb áll hozzám.
Ültünk még ott egy darabig, nagyokat szipogva, fél szemmel egymásra sandítva, sok-sok akkor kimondatlan érzéssel a szemünkben. Aztán fel kellett szállnom a vonatra, ami elvitt engem egy új fejezet felé.
És hogy mi van velem most?
Immáron harmadik hónapja, hogy vonattal megérkeztem ide és hogy apánál lakom. Eleinte nagyon idegen volt a helyzet, de lassan kezdem megszokni a nagyváros forgatagát, a rengeteg embert, a nyüzsgést, a forgalmi dugókat, a tömegközlekedést és a sok egyforma épületet a lakóparkban, ahol apa is lakik. Beiratkoztam az egészségügyi iskolába, ahogy elterveztem. A tananyag nagyon nehéz, de rettenetesen érdekes és a tanárok is segítenek felzárkóznom, így minden tanórát élvezek. Még nem szereztem igazán barátokat, többnyire egyedül vagyok, és nehezen találom a helyem, de legalább nem közösítenek ki és nem bántanak. Iskola után mindig sietek haza, hogy mire apa a munkából megérkezik, vacsorával várjam. Esténként pedig még sokáig beszélgetünk. Majdnem olyanok vagyunk, mint régen, csak anya meg Tom nincs velünk...
A múltat azonban nehezebb feledni, mint gondoltam. Hiába telnek a napok, hetek, még sokszor ébredek tetőtől-talpig leizzadva, reszketve, mert Gordon mocskos tetteiről álmodtam. De talán később, ahogy múlik az idő,  ez is egyre jobb lesz.
Most még úgy érzem, túl közel vagyok a múlt szörnyűségeihez és túl messze Tomtól.
Tom...borzasztó hogy nincs velem, hiánya minden nap átjár, annak ellenére, hogy naponta beszélünk telefonon, számoljuk vissza a napokat a szünetig, amit majd itt, együtt töltünk és sort kerítünk a közös dolgainkat tisztázására is. Csak addig még sokat kell várnom és ez nagyon rossz, olyan vagyok nélküle, mint akit félbevágtak, alig bírok másra gondolni rajta kívül, ha meghallom a hangját, a szívem szinte kiugrik a helyéről, akkora boldogság van benne. Tom percről-percre többet jelent nekem. Remélem lesz még rá alkalom, hogy újra közel kerülhessek hozzá.
Anya is gyakran felhív és mesél. Tommal sok időt töltenek együtt és a viszonyuk is kezd javulni.
Gordonról nem kérdezek soha, nem szívesen gondolok vissza rá, de Tom azért mond róla pár dolgot. Hogy Gordon, olyan lett, mint egy középkori hős szerelmes, aki virággal és édességgel halmozza el anyát és romantikus sétákat tesznek hétvégente. És ki tudja miért, de pszichiáterhez kezdett járni, anya szerint elkapta valami depresszió, de én tudom, hogy mi van a háttérben...
Andreas sem haragszik már rám úgy tűnik, mert küldött egy rövidke üzenetet, melyben megírta, hogy elkezdtek járni Sabrinával és hogy reméli, jól megy a sorom.
Igen, azt hiszem most elég jó minden. Nehéz út áll mögöttem és előttem is, hisz sok mindent kell eltemetnem magamban hogy fel tudjam építeni amit szeretnék. De sikerülni fog! Jöjjön bármi, állítson a sors elém akármekkora akadályt, nem hátrálok! Gordon már nem bánthat, én győztem le! És ha őt legyőztem, mindent legyőzök!
Már nem kell félelemben élnem! Az árnyak messze szaladtak és többé nem sötétítik el az egemet !  Minden erőmmel azon vagyok, hogy feledjem,  ami velem történt és hogy arcomról eltűnjön a szomorúság, hogy a szememben ne a fájdalom csillogjon, hanem ugyanúgy tudjak nevetni mint mások. Talán kicsit hosszú időbe telik majd, de nem lehetetlen.
Sokáig féltem megfogalmazni, és lehet, most sem tudom kellően szavakba foglalni, amit érzek, de kijelenthetem hogy a körülményekhez képest boldog vagyok!
Istenem, de jó leírni...Boldog vagyok ! Boldog…Legalábbis a magam fura módján...

De ki menti meg a lelkemet?!Pt. 09.

Sziasztok!

Köszönöm a kommenteket, örültem neki, mint mindig. Nagy nehezen, de ide ért a folytatás, bocs a hibákért és hát, mit írhatnék? +18-as!!!

Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 18
Szereplők: Bill, Tom
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések: F/F, szexjelenet, trágár beszéd, túlzott romantika
Publikálva: 2010. november 25.


De ki menti meg a lelkemet?!

A nappal és a súlyos éj, a szenvedés, a szenvedély...
Tom azonnal visszacsókolt, úgy ahogy én szerettem volna, kicsit vadul és nagyon izgatóan. A kezei a hajamtól végigfutottak egészen a hátamig. Éreztem piercing karikáját a számhoz nyomódni, és a nyelvét, ahogy találkozik az én nyelvemmel. Égető érzés volt. Akár örökké tudtam volna ezt csinálni.
Boldog voltam, nemcsak a nagyszerű ötlete miatt, ami talán kapu a menekülésre mostani keserves életem elől, hanem mert ott volt velem szorosan...Teste a testemnél, ajka az ajkamnál és...lelke a lelkemnél...
-Ez őrület. - suttogtam szinte magamon kívül, mikor egy másodpercre levegőhöz és szóhoz jutottam.
-Szerintem is. - mondta Tom és hangja ugyanúgy elcsuklott az izgalomtól, mint nekem.
-Tom én úgy örülök. - simogattam meg Tom arcát.
Az ő kezei már a mellkasomnál jártak.
-Tudom, hogy nem fogod elárulni ki az a pasi, aki rosszat tett veled, de...
-Jaj Tom ne! - sóhajtottam fel fájdalmasan, hogy ikrem megint ezt a témát emlegette.
Nem akartam erről beszélni, azokban a percekben pedig főleg nem. Az előbbi szenvedélyes pillanat, nagyon úgy látszott, hogy a kútba esik és megint csak értelmetlen kérdezősködés, meg a vita marad.
Tom ujja végigsiklott kabátom cipzárjánál.
-Azt szeretném tudni milyen. Én csak lányokkal próbáltam.
Meglepett és zavarba hozott ezzel. Teljesen elvörösödtem. Hogy beszélhetnék arról, milyen Gordonnal, mikor Tom itt ül mellettem?! Gordon taszít minden szempontból, Tom pedig már a közelségével is az őrület határára sodor.
Hogy beszélhetnék ilyen mocskos dolgokról, mikor Tomot a legtisztább szeretettel szeretem?! Még a számra venni sem akartam, azoknak az együttléteknek a történéseit. Váratlanul hozzá hajoltam, hogy megcsókoljam.
-Vele szörnyű, de veled biztos semmihez sem hasonlítható lenne, ha akarod, megmutatatom. - és lázasan tettem ajkamat az ő ajkára. És amikor ismét a nyelvét éreztem, újra fellángolt bennem az előbb érzett tűz.
Kínzó vágy emésztett utána és minden csókkal jobban éreztem, hogy akarom őt. Az agyam egyik része azt diktálta nem szabad, a másik része és a testem viszont messze járt a szabályoktól. Nagyon messze. Remegtem utána, a vérem szinte forrt, gyengének, betegnek és még kitudja minek éreztem magam.
-Kívánlak. - nyögtem.
Tom erre elmosolyodott. Elég sötét volt már, de láttam és szívverésem még jobban felgyorsult. A nyakába csókoltam, majd váratlanul leugrottam az íróasztalról, amin ültünk és kezem Tom nadrágjára tévedt, oda ahol már érezhető volt mennyire begerjedt ő is. Izgalomtól lángoló arcal bontottam ki ikrem nadrágját. Meghökkent a mozdulatoktól.
-Hé, Bill...
Ránéztem és most én mosolyodtam el. Pedig gombócot éreztem a torkomban a félelemtől. Hogy miért féltem pontosan, nem is tudtam, talán hogy csalódást okozok. Jó akartam lenni, megfelelni neki és látni, hogy élvezi amit vele teszek. Tom a gombokhoz kapott. Csodálkozással vegyített aggodalom volt a tekintetében. Lehet, hogy most ismerte fel a helyzet valódiságát. Én sajnos Gordonnál már szereztem némi tapasztalatot, de az akkor más volt. Az kényszer volt. Amit meg most akartam tenni Tommal, színtiszta érzelem.
-Kérlek. - mondtam alig hallhatóan. Éreztem Tom kőkemény férfiasságát a kezemnél és sejtettem, hogy ő is akarja, de rajtam múlik, áttörünk e ma minden korlátot. Tom engedett nekem, elvette a kezét a nadrágjától és hagyta, hogy kigombolva azt szabaddá tegyem hímtagját. Halkan nyögött egyet és testén remegés futott át.
Kezdett másodpercről másodpercre sötétebb lenni, lassan alig láttam valamit, így szemeim helyett az tapintásra bíztam magamat, és jól esett az érzés, ahogy ikrem legérzékenyebb testrésze lüktet a kezemben, és hogy mind keményebb lesz. 
Nem húztam az időt, gyorsan oda hajoltam és ajkammal megérintettem. Tom ugrott egy nagyot az asztalon, mikor nyelvemet is megérezte hímtagján. De a kezdeti rémülete hamar elcsendesedett. Kicsivel később, már gyengéden a hajamba túrt, egyre hangosabban sóhajtozott, ahogy kezemmel és számmal izgattam férfiasságát. A csípője mind gyorsabban mozgott. Azt hiszem teljes extázisban volt. De én is. A gerincemen a hideg és a meleg felváltva futkározott, a gyomrom, mellkasom fájt, férfiasságom pedig a beteljesülés után sóvárgott.
-Ne Bill! Kicsinálsz! - nyögött és feljebb húzódott az asztalon, hogy ne tudjam elérni.
Csalódottan pislogtam.
-Nyelvpiercing. Ez igen. - lihegett Tom és villámgyorsan begombolta a nadrágját.
Visszaültem mellé az és rögtön mohón az ajkára tapadtam. Úgy, mint aki ezektől a mámoros csókoktól várna egy kis időnyi felejtést, a megbocsátást, azért amit eddigi éveiben tett.
Nem tudom ő mit érzett, mikor engem csókolt, de ismét felgyorsult a légzése és szinte mindenhol simogatott. Megmosolyogtató volt, ahogy Tom, akiről tudtam, hogy ha valakit meg akar kapni minden eszközt megragad, és nem retten el semmitől, most szemérmesen visszarántja kezeit amikor a nadrágom tájára kerül. Most én voltam a bátor és ő a félénk. Érdekes felállás.
Feltérdeltem az asztalon és magam kezdtem el kikapcsolni az övemet. Nehezen ment, a kezem remegett, a hajam folyton az arcomba hullott, de nem érdekelt, veszettül kívántam, hogy Tom megérintsen.
-Mi az ? - kérdezte Tom mikor az asztal recsegését hallotta, ahogy mozgolódtam rajta.
Már teljesen sötét volt az épületben, a kinti lámpa fénye sem ért el ide. De az érzékeim nem voltak tompák, sőt nagyon is éledeztek. Sikerült kibontanom az öv csatját. Gyorsan kigomboltam a nadrágomat, majd megfogtam Tom kezét és ágaskodó hímtagomhoz húztam. Kicsit vonakodott, de megérintette. Az ereimben ezerszeresére gyorsult a vér, ahogy ujjait bátortalanul végighúzta rajta. Közben ajkam ismét rátalált ikrem ajkaira. 
-Szeretnélek magamban érezni. - mondtam ki a szavakat, amik első hallásra engem is elborzasztottak. Te jó ég, hogy mondhatok ilyet az ikertestvéremnek? Tom legalább ennyire megbotránkozott.
-Nem kérheted ezt tőlem! A testvéred vagyok! Szerintem fel sem fogjuk, mit csinálunk itt,  édes Istenem, megőrültünk? Mi a jó eget művelünk? - hadarta el és szabadulni akart ölelésemből. De karjai gyengén hullottak maga mellé kis idő múlva. Pedig csak öleltem szelíden és hallgattam szívem őrült dobogását.
-Hatalmas bűnt követünk el Bill. - motyogta félhangosan, de ajka a nyakamat súrolta. Szerettem volna látni az arcát, mikor ezeket a szavakat kimondja, de sötétség teljesen betemetett minket, csak a szenvedélyünk világított belül. De az erősebben minden fényforrásnál. Igaz, amit a fejünkben forgattunk nem volt természetes, tiltott volt, elítélendő és vérfertőző. Mégis akartam...pedig tudtam, hogy a pokol tüzében fogunk elégni miatta.
-Rettenetes igen. De körülöttünk minden az. Ha te is szeretnéd, megtehetjük és a mi titkunk marad! - húztam magamhoz, hogy újra csókolhassam.
-Hogy akarhatod ezt azok után, hogy az a fickó. – éreztem, hogy semmit sem ért.
-Amióta részegen megcsókoltál, te vagy minden gondolatom. Tudom, fura hogy eddig csak, mint testvérek éltünk egymás mellett, majd egy élmény ennyire felfordít bennem mindent...De akarlak. Ez biztos. Akarlak. Mindennél erősebben és jobban, annak ellenére, ami velem történt, vagy történik. Te minden rosszat elfeledtetsz velem, ha együtt vagyunk! Megsimítottam izzadságtól nyirkos homlokát. És azt hiszem, Tom megértette, amit mondani próbáltam neki.
-Arra az estére én is sokat gondolok. - hangja kicsit nyugodtabban csengett, mint előbb.
Széthúzta kabátom cipzárját és türelmetlenül nyúlt a pulóverem alá, félresöpörte az útból, hogy a hasamat csókolhassa. Nedves csókjai kimondottan jólestek. Felszisszentem, amikor a hasam után, egészen a csípőm vonaláig merészkedett.
-Mi lesz, ha ha béna leszek? - kérdezte.
-Jaj, Tom! Te sose vagy béna! - nevettem.
-Köszönöm. - csak ennyit mondott és megcsókolt. Olyan érzékien, hogy férfiasságom fájdalmasan rándult egyet. Érdekes volt ezt a hatalmas izgalmat érezni, amit kihozott belőlem. Kínzóan kegyetlen volt, de egyben jó is, mint minden, amit vele élhettem át akkor. Tom kissé felbátorodva fogta meg hímtagomat, a keze forró volt és száraz. A mozdulatai határozottak. Mintha valami ösztön alatt cselekedett volna, ami megmutatta, mi okoz nekem örömöt. Elöntött a forróság kívül és belül érintéseitől. Hátamat a falnak vetettem és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar, hiszen akármi is, amit csinál, csakis őrjítő lehet.

És tényleg az volt. Ujjai egyre gyorsuló tempót diktáltak, és én mind inkább elveszettem a kontrollt a cselekedeteim felett.
Hangos nyögések hagyták el a számat, éreztem, hogy hajam izzadtan tapad arcomra, a csípőm ugyanúgy mozgott, mint neki, nem is olyan régen, az asztal lapjába kapaszkodtam és azt hiszem láttam a csillagokat is. Nem sok hiányzott, hogy eljussak a csúcsra.
-Tom. - készen állok. - suttogtam és erőtlenül emeltem fel egyik kezemet, hogy megsimítsam ikrem haját. Az arcunk majdnem összeért.
-Azt sem tudom, hogy kell. Én félek. - mondta erre Tom bizonytalanul.
-Tudni fogod, ebben biztos vagyok! - vágtam a szavába és gyors mozdulatokkal gomboltam ki a nadrágját, aztán a bokájáig toltam, majd lejjebb húztam az enyémet is. Ikrem férfiassága még mindig keményen állt. Remegve fordítottam hátat Tomnak és az íróasztalra hajoltam.
Egy másodpercre belém csapott, hogy otthon anyáék hálószobájában is voltam már ilyen pozitúrában.Gordonnal.
Összerázkódtam, de ekkor Tom mögém lépett és kezét finoman végighúzta a hátamon, ez pedig elterelte a figyelmemet.
-Zavarban vagyok. - simította ki a tincseket a nyakamból, hogy ott is megcsókoljon.
-Igazán nincs miért. - nyugtattam meg és lecsukott szemekkel élveztem, ahogy haladt ajkaival egyre lejjebb. A derekam környékén megállt és hirtelen újra az arcom közelébe került.
-Mintha először csinálnék ilyet. - suttogta a fülembe. Elmosolyodtam. Őszinte tanácstalanságot hallottam ki a szavaiból, ami mérhetetlen szeretettel töltötte el a szívemet.
-Velem először csinálod Tom.
-Soha sem voltam még ekkora izgalomban és így összekavarodva egyszerre. - finoman hozzányomott az asztalhoz, keze a férfiasságomat kereste. Erősen, de nem fájdalmasan megmarkolta és ütemes mozdulatokkal kezdte húzgálni rajta a bőrt. Másodpercek alatt elértem az tetőpont küszöbére, mint az előbb. A torkom kiszáradt, alig kaptam levegőt, mozdulatlanná váltam. Csak a csípőm mozdult Tom kezének minden érintésére. Közben, nedves ajkával a nyakamat csókolgatta, teste az enyémhez simult és férfiassága keményen nyomódott hozzám.
-Mindent felforgattál bennem Bill. - suttogta és egyre gyorsabb mozdulatokat tett. Remegett kezem, lábam, csak nyögdécseltem és szédültem a rám szakadt élvezettől. Nem tudtam mi vár rám a következő percekben, hogy mennyire lesz esetleg fájdalmas, de nem is érdekelt. 
-Tedd meg! - kértem és az ajkamba haraptam.
Tom maga felé fordította az arcom és megcsókolt, miközben egyik lábát betolta az én lábaim közé. Előbb száraz keze most nyirkos volt, ahogy végighúzta a hátamon és feljebb tolta a pulóveremet. A másik kezét nem vette le a férfiasságomról, tovább simogatta. Teljesen elgyengültem, ahogy ott álltam háttal neki, az íróasztalra támaszkodva és ajkaimat csak rekedt nyögések hagyták el érintései nyomán.
-Tom...Tom...- egyre csak ezt ismételgettem, majd feljajdultam, ahogy megéreztem ikrem ujját magamban. Igen, ez mindig is fájni fog, de most a mindennél nagyobb izgalom elnyomta ezt a fájdalmat. Sőt, ahogy keveredett a kéjjel, leírhatatlan volt. Akartam még...és ennél többet is.
-Fáj? - hajolt a vállamhoz aggódóan Tom.
-El fog múlni.- tértem ki a válasz elől, mert nem akartam megijeszteni. Tom nem hagyta abba, még mélyebben, aztán több ujjal is belém hatolt, közben másik keze nagyon gyorsan mozgott hímtagomon. Éreztem, hogy egész testem vizes és úgy reszketek, mint aki fázik. Neki is tetszett, amit tapasztalt, hangosan vette a levegőt és úgy izzadt, mint én. Testünk szorosan volt egymáson, én szinte már az asztal lapján feküdtem és vadul dübörgő szívvel hagytam, hogy az érzés teljesen átjárjon. A tudat, hogy itt vagyunk, és ilyen dolgokat teszünk, a végletekig izgató volt. 
-Azt hiszem maradt nálam óvszer régebbről. Síkosított, így talán nem fáj neked annyira. - mondta Tom halkan és szégyenlősen.
-Nem kell óvszer! Érezni akarlak, még akkor is, ha fáj !- vágtam a szavába és már nem bírtam várni, kínzott a mindennél forróbb vágy, eggyé akartam válni vele, együtt lüktetni az ő testével. Mindent a magam mögött hagyva, nem törődve semmivel, csakis Tommal. Éles hangon felkiáltottam, amikor éreztem, hogy lassan belémhatol. Csak a nyálát használta nedvesítésként. A jól ismert, leírhatatlan fájdalom lebénított kis időre és eddig csukott szemeim most kinyíltak, de csak a sötétséget láttam. 
-Rosszul csinálom? - kérdezte ikrem és egy pillanatra megmerevedett.
Megráztam a fejem. Ha nem lett volna sötét, talán olvashatott volna a szememből és nem ijedt volna meg, mert az a kiáltás, nem fájdalomból szólt. Nagyon fájt, mégis teljes szívemből akartam. De nehéz volt urrá lenni a sokféle érzelmen, amik bennem keringtek, álomszerű boldogság, szorongás az újtól, egy kis félelem. Felkönyököltem az asztalra, hogy jobban hozzám tudjon férni.
-Folytasd, kérlek.- sóhajtottam egy nagyot és megpróbáltam nem elsírni magam, ami nehéz volt, mert úgy éreztem kettészakadok, megsemmisülök, annyira fáj, de Tomnak nem mutathattam. Ikertestvérem ismét mozogni kezdett, gyötrően lassan, de ezek a mozdulatok enyhítették a fájdalmat és lángra gyújtottak, ha lehet mégjobban. 
-Oh Bill. Ez hihetetlen! - nyögte. 
Nem tudtam kellőképpen reagálni, először a fájdalom miatt, később pedig azért mert kezdett egyre jobb lenni. Tom annyira jól csinálta, hogy legszívesebben ordítottam volna és lassan eltűnt az éles fájdalom érzése. Ott álltam szétvetett lábakkal, kezeim az asztalon és mind mélyebben éreztem magamban ikrem kemény hímtagját, egyik kezét a csípőmön, másik kezét a férfiasságomon. Egyszerre és egyre gyorsabban mozogtunk, az asztal ritmusosan ütődött a falhoz vad mozdulatainktól. Nem tudtam uralkodni magamon, hangos nyögéseimet visszhangozta az üres épület. Soha nem gondoltam volna, hogy így is lehet élvezni valamit, hogy egy másik ember ekkora örömöt képes okozni nekem. Tom keze és csípője villámgyorsan mozgott. Hallottam hangos zihálását, és éreztem lehelletét a nyakamon. És már nem csak hogy láttam a csillagokat. Hanem ott voltam köztük...Ezt akartam, erre vágytam És jó lett volna nyújtani a pillanatot. De nem  bírtam. Kielégülésre vágyott minden porcikám. Hagytam, hogy a szenvedély elvigyen egy másik világba...
Másodpercek kellettek csak, hogy elérjek a tetőpontra, a kéj, mint egy villám hasított belém és cikázott végig a testemen.  
Görcsbe rándult mindenem és Tom nevét mondtam abban a pillanatban, ahogy az orgazmus elsodort. Forróság tört elő belőlem, ami Tom kezére, az én hasamra és ruhámra csorgott. Ekkor ikrem is elérte az extázist, hatalmas lökések közepette, nyögdécselve hanyatlott rám. Elvesztettem az egyensúlyomat és leborultunk az asztalra. A fejem nagyot koppant az asztal lapján, mire Tom kábán felnevetett és kicsúszott belőlem, majd lihegve leült az asztal lábához. Én nem mozdultam, csak kapkodtam a levegőt és hasaltam az asztalon. A kettőnkből kiömlő meleg folyadéktól mindehol ragacsos voltam, az izzadtságtól nyirkos, mégsem éreztem mocskosnak magam. Tom az öngyújtójával fényt csinált, majd magára rángatta a nadrágját. Aztán csak nézett bele a lángba. Az előbb lezajlott események szappanbuborékként robbantak szét, egyre inkább rám köszöntött a valóság. A levegő nehéz volt a felkavarodott portól, köhögve tápászkodtam fel az asztalról és szédelegve gomboltam be én is a nadrágomat, majd gyorsan leültem testvérem mellé. Csak hallgattunk egy darabig. Fojtogató volt a csend és hogy nem tudtam mi járhat Tom fejében. Gyűlöl e, azért amit tettünk, vagy bizonytalan? Zavart?
 Olyan jó lett volna megölelni, hogy még egy kis ideig megnyugvást érezzek, és hogy még ne szakadjak el ettől a pár percnyi csodától. De nem mertem, még csak hozzá érni sem. Nem tudtam, mi a helyes a történtek után. Legnagyobb meglepetésemre, Tom közelebb húzódott és megsimította a hátamat. Ekkor bátorodtam fel annyira, hogy kérdezzek 
-Min gondolkodsz?
Lassan és megfontoltan válaszolt.
-Azon, hogy ami itt ma történt hihetetlen, olyan, mintha nem velem esett volna meg, egyfolytában az kattog a fejemben, hogy ilyen nincs! Hogy én ilyet nem csinálhattam! Hogy ez milyen szörnyű, százszor súlyosabb minden bűnnél, de mégis, ezerszer jobb akármilyen gyönyörnél.És örök titok...
-Az életemre esküszöm! - vágtam a szavába.
Fáradtan elmosolyodott.
-És tényleg elköltözünk apához?- mosolyogtam vissza rá.
-Lehet, még nem tudom. Csak az a biztos, hogy új lapokkal akarom folytatni az életemet. Ez a mai nap az újrakezdésé, alaposan magamba nézek, hogy hol és mit rontottam el. Te is tedd ezt! Szállj szembe a démonjaiddal és azzal a pasival, aki akaratod ellenére kényszerített dolgokra! Csináld ezt, hogy új életet kezdhess!
-Köszönöm, hogy elhoztál ide! – mondtam hálásan, mikor az öngyújtó halovány fényénél találkozott a tekintetünk. Az ő szemében elszántságot láttam, hajlandóságot a változásra. Az én szememet viszont elborította a könny, annyi dolog tombolt akkor bennem. Tom pedig olyan szépen mondta, és milyen igaza volt! Szavai támogatást adtak és reményt, hogy le tudjam venni magamról a kiszolgáltatottság és magány álarcát. Hogy beengedjem a fényt a falaim mögé. Elég erőt és hitet éreztem magamban, hogy felálljak a gödörből ahova Gordon taszított, és ahonnan azt hittem, saját magam képtelen lennék felállni. De ez hazugság! Képes vagyok megváltoztatni a jelent, ami aztán átírhatja a jövőt!
Igen, még nem késtem el !

folytatása következik...

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 08.

Sziasztok!

Nagyon köszönöm a kattintásokat, a kommenteket. Itt is a folytatás! Kellemes hétvégét mindenkinek! :*



Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 16
Szereplők: Bill, Tom, Gordon, Simone
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, trágár beszéd, túlzott romantika
Publikálva: 2010. november 15.

De ki menti meg a lelkemet?!

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
Anya lelkiismerete feltámadhatott, mert hétvégére félretette a munkát és nekiállt főzni, hogy összehozzon egy olyan igazi, vidám családi vacsorát. Reggel óta a konyhában volt, kétféle süteményt is készített és nagyon bízott a sikerben.
Csakhogy jókedvet nem tudott az ételekbe csempészni.
Talán még soha életemben nem ültem olyan feszült csendben egy vacsorán, mint akkor.
Nagyon nem volt kedvem ehhez, fáradt voltam, az elmúlt napok szinte csak a tanulásról szóltak. Sokszor késő éjszakáig maradtam a tankönyveim felett, hogy minél előbb behozzam a lemaradásomat, mert az összes tanár követelte rajtam. Ráadásul Andreas azóta sem állt velem szóba.
A tanulásban néha azért tartottam egy kis szünetet. Olyankor rögtön Tomra gondoltam, de az után a bizonyos részeg éjszaka után alig-alig találkoztunk. Hiába akartam csak úgy az útjába vetődni, hogy értelmes beszélgetést kezdeményezzek, valahogy nem sikerült, ha mégis váratlanul belefutottam, elvörösödtem és zavaromban össze-vissza locsogtam, ő bólogatott, helyeselt,  aztán pár szavas mondatokat követően elváltak útjaink.
Látszólag olyan volt, mintha akkor éjjel nem történtek volna meg a csókok és érintések. Pedig nagyon is valósak voltak és örökre beleégtek az emlékezetembe, lángoló képkockákkal.
A vacsora asztalnál is ezen járt az eszem, jó volt hogy Tom ott ült mellettem, de nem mertem ránézni. Gordon persze velem szemben kéjesen vigyorgott. Igyekeztem nem oda figyelni. Elment az a kevés étvágyam is.
Tom is teljesen rosszkedvű volt, ő még mindig anyára haragudott a be nem tartott igérete miatt. Egyedül csak anya volt bizakodó, hitt az este sikerében és igyekezett ezt nekünk is átadni.
-Meséljetek már valamit fiúk, csak ültök itt és némán esztek! Lazítsunk, erről szól a hétvége! Olyan ritkán vagyunk együtt!
-Mégis elárulnád ez kinek a hibája? - sandított rá dühösen Tom.
-Tudom, sokat dolgozom mostanában, de értetek csinálom.- mentegetőzött anya.
-Aha, hát hogyne. - bólogatott ikrem, sokat sejtető hangsúllyal.
Anya tanácstalanul nézett Gordonra, aki vállat vont és evett tovább. Micsoda nagy segítség! De hát érthető, hogy nem érdekelte anya harca Tommal, mikor egészen más forgott a fejében.
Anya zavartan tologatta a villáját a tányér szélén.
-Bill, sikerült már bepótolnod az elmaradt leckéidet?- érdeklődött halkan.
-Igyekszem, de nem megy egyik napról a másikra. -feleltem és ugyanúgy zavarban voltam, mint anya. Idejét sem tudtam, mikor érdekelte a tanulmányi eredményem utoljára.
-Remélem, hogy rajta leszel az ügyön. Minap összeakadtam Frau Schönnel a szupermarketben és érdekes dolgokat mondott.
Kiejtettem a kezemből a villát, ami hatalmas csörgéssel esett a tányér mellé, majdnem a földre.
-Mit? - kérdeztem halálraváltan.
-Azt hogy nem figyelsz, hogy szét vagy esve, fiam. Elmélázol, ha valamit kérdez, nem tudod a választ, azt mondta úgy jársz, kelsz az iskolában, mint egy élőhalott és hogy több tanár is ugyanígy vélekedik rólad.
-Nahát. - elöntött a forróság. Gordonra néztem, aki legnagyobb lelki nyugalommal evett tovább. Pedig minden miatta van. Hogy ilyen lettem csakis neki köszönhető! Megszorítottam a villa nyelét, hogy uralkodjak magamon, ne pattanjak fel az asztaltól és csapjam be teljes erőből az ajtót. Forrongó düh munkált bennem.
-Ez minden? Te nem tudod, hogy épp most szúrod el a továbbtanulási lehetőségeidet? Valami nem stimmel veled Bill! Most már látom én is! Talán legjobb lenne egy pszichiátert keresni, míg nem késő. – dühöngött tehetetlenül anya.
-Már késő.- suttogtam magam elé keserűen mosolyogva.
Ezen nem tud segíteni egy orvos. Ez olyan dolog, amit nem lehet kibeszélni, mert mázsás a súlya. Nem lehet lerázni sem, mert az ok, ami miatt olyan vagyok amilyen, itt él a házban, itt ül az asztalnál és jóízűen falatozgat.
-Mit mondtál? - kérdezte anya.
-Semmit. - intettem a fejemet csóválva.
-Ugye szerinted is jó ötlet lenne egy szakember Bill mellé? - pillantott Gordonra anya.
-Igen, biztos jót tenne. - helyeselt Gordon tele szájjal.
Minden erőmmel a villát szorítottam, hogy most azonnal ne ordítsam ki kétségbeesve, ami a lelkemet nyomja. Te jó ég, milyen képmutató ez a Gordon! Most ezt  mondja, aztán a hálószobába rángat, és ha nem lenne erőm falat felhúzva érzéketlenül elviselni az egészet, már nem tudom, hol lennék! Nem nekem kell pszichiáter! Az egyetlen, aki beteg, az egyes egyedül ő! De hallgatnom kell, ha belül belepusztulok is.
-És az én osztályfőnökömmel véletlenül nem találkoztál? - vette át ekkor a szót Tom.
-Nem. Miért? - húzta fel anya a szemöldökét.
Tom arcán gúnyos mosoly szaladt át.
-Hát esetleg megemlítette volna, hogy felolvasta a nevemet, ugyanis szóbeli dícséretben részesültem a gyakorlati munkáim miatt. Ez volt a nyílt napon. Tudod, ahova basztál eljönni! – hangján érezhető volt az indulat.
-Hé, Tom, ne beszélj így anyáddal. - szólt közbe Gordon.
-Ne avatkozz bele légyszives, nem a te ügyed. - hurrogta le Tom Gordont, majd ismét anya felé fordult.
Ő közben már elkezdte leszedni a tányérokat.
-És most mit vársz tőlem? Csússzak hason megbánást tanusítva? Bocsánatot kértem. Nem szórakozásból vagyok tizenkét órákat egy irodában, azért dolgozom, hogy mindenetek meglegyen. Lehetnél megértőbb is. morgott.
-Francokat! Ha nem látod, hogy hova tart ez az egész, vak vagy! Ha nem hallod mit akarok neked sokadszorra is mondani, süket vagy! És ha nem érted miről ugatok itt neked, akkor hülye is!
Megdöbbentett, amit mondott. A gondolkodása most is hihetetlenül érett volt, csak a kirohanásai voltak még gyerekesek!
-Na, most már elég! - anya szeme fenyegető szikrákat szórt.
-Ne Billt küldözgesd pszichiáterhez, hanem nézz magadba! De tényleg elég, én befejeztem! Köszönöm a finom vacsorát! - Tom felállt az asztaltól és az emeletre indult.
Véget vetve ezzel a borzasztóan erőltetett és annál is kényelmetlenebb szituációnak. Anya és Gordon csak meredtek egymásra.
Majd hirtelen Gordon jóllakottan felállt és megsimogatta anyám vállát.
-Tizenéves, majd észhez tér.
A nappali felé félúton rámnézett. Szinte éreztem, ahogy végigmér. Beharaptam az ajkam és a terítőt kezdtem el bámulni.
Gyűlöltem, amit csinált...
Anya a konyhaszekrényhez ment és zsebkendőt vett ki onnan. A szemét törölgette.
-Nyugodj meg anya. - mondtam neki vigasztalóan, erre rámförmedt.
-Nincs tanulnivalód Bill? Eredj a szobádba!
Így hát felmentem és nekiálltam a házifeladatoknak. Volt bőven, de valahogy mindig elkalandoztak a gondolataim.
Ráadásul a rádióból is szólt a zene. Nem akartam lekapcsolni. A csend idegesített volna, így viszont semmit sem haladtam a tanulással, mert minden zeneszámot, amit meghallottam, énekelgetni kezdtem és közben ikrem járt a fejemben.
Különösen egy Lifehouse dalnál a Hanging by a moment-nél. Kedveltem, de régebben nem tudtam azonosulni a szöveggel, sohasem akartam megállítani a pillanatot, sőt életem legtöbb részében azon voltam, hogy minél gyorsabban teljen az idő.
Legalábbis addig az éjszakáig nem értettem miről szól a dal, amíg Tom nem volt ott velem abban a szoros közelségben. Amíg nem érintett meg olyan szenvedélyesen, és amíg nem tapasztaltam milyen a csókja.
Igen, akkor, egész életemben először megállítottam volna a pillanatot. Csak én és Tom! Örökké!
Elmosolyodtam a felismeréstől, hogy mennyire ide illenek most a dal sorai.
Ajtócsapódást hallottam ekkor és láttam Tomot elviharzani az szobám nyitott ajtaja előtt. Kiszaladtam a szoba elé.
-Tom hova mész? - kiáltottam.
Erre megállt a folyosó végén.
-El. - vont vállat dacosan.
-Mégis?- kérdezősködtem.
-Nem mindegy az neked Bill? Lelépek és kész!
-Elviszel magaddal? - csodálkoztam, hogy ezt megkérdeztem, de kezem már nyúlt is a fotelben lévő kabátomért és válaszra sem várva siettem Tom felé.
-Ha akarsz, jöhetsz. Az biztos, hogy én most nem maradok itt! - indult lefele a lépcsőn.
Határozott léptekkel követtem.
-Ti meg hova készültök? - nézett ki a konyhából anya.
-Szívunk egy kis friss levegőt. – válaszolt Tom flegmán, de meg sem állt, csak ment feltartóztathatatlanul előre.
-És a tanulás? - hallottam még anya hangját.
-Az megvár! - vetette oda Tom.
-Majd jövünk! - néztem anyára, aki értetlenül és kissé talán szomorúan állt a konyha ajtajában. Sajnáltam ezt az egész elrontott vacsorát, ezt az estét. Ő jót akart, de vannak sebek, amiket nem lehet egykönnyen begyógyítani. Én már csak tudom.
Tom hallgatagon lépdelt mellettem. Nyomasztott a némasága.
-És most merre?
-Majd én azt tudom! - a léptei egyre gyorsultak, már-már szaladni kellett, hogy tartsam vele a tempót. Nem volt közlékeny hangulatában. És lehet, hogy terhére voltam a kérdezősködésemmel. Nem mertem többet megszólalni, haladtam mellette szó nélkül. Utunk egy buszmegállóba vezetett és felszálltunk az éppen arra jövő járatra. Most már tényleg nem értettem semmit, de kiváncsi voltam hol lyukadunk ki.
-Valamelyik osztálytársadhoz megyünk? - érdeklődtem a levegőt kapkodva, mert a gyors lépések kicsit kifárasztottak.
-Dehogyis. - felelt Tom kurtán.
-Akkor egy kocsmába, hogy leigyuk magunkat? - ezt viccnek szántam, de Tom megvető pillantást mért rám.
-Hülye! - aztán kifelé bámult a busz ablakán.
A végállomáson szálltunk le, az akkor már üres járműről. Besötétedett, néhol lámpák égtek. Barátságtalan és számomra ismeretlen környék volt ez. Hiába éltem le ebben a városban az életemet, még sosem jártam itt. Tom viszont otthonosan mozgott. Rágyújtott és elindultunk az aszfaltozott úton.
-Hol vagyunk Tom? Ez valami gyártelep? . néztem szét elhaladtunkban, a rozsdás autóroncsok, ottfelejtett vasúti kocsik, magasba meredező, lebontásra ítélt házak és gyéren pislákoló ősrégi lámpák között.

Nem mentünk sokat, Tom megállt az egyik épületnél.
-Igen Bill. Ez egy régen bezárt gyár. - válaszolta a cigarettáját fújva.
Félrehajtotta a szakadt drótkerítést és bebújt a résen. Aztán kérdőn nézett rám, azt várva, hogy követem e. Nem akartam gyávának és unalmasnak látszani, négykézláb ereszkedtem és bemásztam én is. Addigra Tom már egy fémládán üldögélt cigije utolsó slukkjaival.
-Nem őrzi kutya a telepet? - néztem körbe. Tiszta föld lett a kezem, megtöröltem nadrágomba.
-A kutya elől van, ide nem ér el, észre sem veszi, hogy itt vagyunk. Éjjeliőr meg nincs. Tudom. Nem egyszer voltam már itt.- válaszolta és eldobta a csikket, majd megindult az épületbe.
Betört ablakú, málló vakolatú igaz lélekvesztő volt. Falain mindenfele graffitik. A feltámadt esti szélben, kísértetiesen megnyikordultak a gerendák, a hiányos tetőn lévő takafólia is idegesítően lengedezett. Valami régi horrorfilmre emlékeztetett az egész.
-Gyakran jössz el ide? - húztam össze magamon fázósan a kabátomat.
-Aha, eléggé. - Tom befordult egy hosszú folyosó végén, gyorsan utána mentem.
-De mikor? - döbbentem meg és elnéztem a sok egyforma, fehérre mázolt ajtót, amik mögött egykor irodák lehettek.
-Amikor azt hiszitek, a haveroknál vagyok. Hát közlöm veled, hogy nem mindig dekkolok náluk. Mert van, hogy erre vágyom. - húzta végig Tom az ujjait a fa lépcsőkorláton, majd felpattant egy odaállított íróasztalra.
-Mégis mire? - értetlenkedtem.
-A csendre, a nyugalomra, hogy ne kelljen jópofiznom a családnak. Egyszerűen jó időnként nem kérdezni, nem válaszolni, ülni egy helyben, füstölgő cigivel, vagy egy üveg piával és nem haza gondolni. Bill, én gyűlölök otthon lenni!
Tom őszinte vallomása meglepett. Nem gondoltam, hogy így érez. Azt hittem, ez a nézeteltérése anyával, csak időleges és megoldódik, aztán megy minden tovább.
-Nem jobban, mint én. - bukott ki belőlem, de aztán gyorsan elhallgattam. Elég volt a múltkori kirohanásom, nem akartam mást is elárulni Gordonról és mocskos viselkedéséről. Pedig ha valaki, akkor én tudtam, milyen igazán gyűlölni azt a házat, közeget, ahol nap, mint nap akaratomon kívül, izgalomtól nyirkos kezek tapadnak rám, kéjes lihegés cseng a fülembe és leírhatatlan testi, lelki fájdalom jár át...
Tom csodálkozva fogadta kijelentésemet.
-Nem mondod, hogy te is rühelled anya nemtörődömségét és Gordon okoskodását?
-Mindennél erősebben. - suttogtam undorodva magam elé, mert megjelent szemeim előtt az annyiszor végig élt jelenet, ahogy Gordon végigsimít a vállamon.
-Azon agyalok, hogy le kéne lécelni.
-Te is tudod, hogy amíg nem vagyunk nagykorúak és iskolába járunk, erre nincs lehetőség. - vágtam Tom szavába, miközben mellé ültem. A jól ismert láz újra elkapott és ajkam epekedve vágyott a csókjára.
Tom hirtelen megszorította a kezem.
-Esetleg apához költözhetnénk! - nézett rám ötletétől átszellemülten.
Istenem! Hát persze! A megoldás itt volt és mégsem számoltam vele. Apa, ő szeret minket, hiányzunk neki! Biztos megengedné.
Olyan buta voltam, hogy erre nem gondoltam egy percig sem. Hagytam Gordonnak, hogy zsaroljon, és hogy hozzámérjen. Pedig lehet, hogy minden ilyen egyszerű. Aztán elkomorodtam.
-Anya ebbe sose menne bele.
-Elintézem! Neked csak jönni kell velem, ha akarsz. Bízz bennem, cserébe én is bízom benned! - Tom szédítően elmosolyodott és a vállamra téve a kezét, magához húzott. Teljesen megzavart, ahogy éreztem az illatát és arcom szinte a pulóverébe temettem, egyik kezem valahogy a kezét érintette, a másik pedig a nyaka környékre került. Remegni kezdtem belülről, a gyomrom össze-vissza liftezett a tudattól, hogy közel lehetek hozzá. Elvesztettem az önkontrollt magam felett. Te jóságos ég! Tom elvette a maradék eszemet is! Olyan lehettem, mint aki sokat ivott, mert Tom vigyorogva hajolt az arcomba.
-Hé, Bill minden oké?
Édesen nevetett, számomra gyönyörűséges volt. Egyszerre kisfiús és férfias. Nevetése áthatolt a saját magam állította falon és fényt varázsolt a sötét magányba, oda ahova eddig senkinek sem sikerült eljutnia. Én is mosolyogtam, elsöpörtem a hajamat a szememből. A fejem kóválygott, néha elmosódott foltokat láttam csak, néha meg a vaksötétet. De Tom ott volt velem, ha lecsuktam a szemem, akkor is.
Nekem ragyogott…
-Jól vagyok. - mondtam alig hallhatóan. A vágy elvette a hangomat, de adott valami sokkal nagyobb dolgot. Bátorságot.
Vagy affélét...Tom beszélt még valamiről és épp cigarettát vett volna elő, de beleütköztem a kezébe. A cigi a földre esett, keresgélni kezdte. Teljesen közel húzódtam hozzá és mikor felnézett, ajkaimat szinte rápréseltem a szájára. Annyira nem tudtam, hogy kell, de akartam! Tom meglepődött, a cigarettát megint elejtette, de nem is kellett már. Más dolog kapott szerepet azokban a percekben.
Mégpedig az emésztő, mindenen felülemelkedő szenvedély.
És igen! Pont egy poros raktárépületben...

folytatása következik...

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 07.

Sziasztok!

Itt az új rész, minden kattintásért köszönet <3

Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 16
Szereplők: Bill, Tom, Gordon, Andreas
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, trágár beszéd 
Publikálva: 2010. november 2.

De ki menti meg a lelkemet?!

Bárcsak át tudnék sétálni az elmém ajtóin; hogy az emlékek mindig kéznél legyenek, ez segíthetne megérteni az éveket. Bárcsak tudnék választani Menny és Pokol között.
Rosszul aludtam. A padló nagyon kényelmetlen volt és egy idő után elég hideg is. Fázott a hátam és a derekam, de akkor sem mozdultam Tom mellől.
Az ő álma is nyugtalan lett egy idő múlva, forgolódott és beszélt valamit, amit nem értettem, de felébredtem rá. Homloka izzadt volt, a teste tűzforró. Aggódtam érte, nehogy baja legyen, hiszen nem tudtam mennyit ivott. Hajnalban már egyáltalán nem tudtam visszaaludni, csak néztem Tomot, ahogy fekszik mellettem. Néztem és a tegnap történtekre gondoltam. Egyszerre tört elő belőlem a vágy és a félelem. Mindennél többet jelentett nekem az, amit velem tett.
Óvatosan végigsimítottam a karját. Akkor már nem volt forró a bőre. A légzése is normális lett. Talán azt álmodta, hogy anya elment az iskolai nyílt napra és könnyes szemmel hallgatta, ahogy a tanár Tom nevét mondja.
Drága Tom! Még akkor is rabul ejtett, mikor éppen aludt. Nem tudtam felkelni és csak úgy otthagyni, pedig tegnap egyik leckémet sem készítettem el, mégsem indultam, hogy megcsináljam. Bámultam tovább, miközben a szívem néha ki akart esni a helyéről, ha elkalandoztak a gondolataim.
Az ébresztőóra időben jelzett. Összerezzentem, ahogy meghallottam bántóan éles hangját. Gyorsan az íróasztalomhoz rohantam és kikapcsoltam az ébresztést, majd visszasétáltam Tomhoz, aki mocorogni kezdett.
-Jó reggelt Tom. - térdeltem mellé.
Álmosan nyitotta fel a szemeit.
-Hello...- köszönt nagy sokára megviselt hangon.
-Azt hiszem, fel kellene kelned. - mondtam neki halkan.
-Nem megy. - dörzsölte a szemét.
-Akkor elkésel az iskolából.
-Oda most nem bírok bemenni! - vágott a szavamba Tom és ismét lehunyta szemeit.
Mi tagadás, nekem sem volt sok kedvem iskolába indulni, de tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem Andreastól.
Elmentem zuhanyozni és fogat mosni, remélve hogy mire visszaérek a szobámba, Tom meggondolja magát, de ugyanabban az állapotban találtam, mint amikor kimentem.
Felöltöztem és gyorsan megfésülködtem. Közben néha Tomra sandítottam, de nem mozdult.
Kinéztem az ablakon, anya kocsija szokás szerint nem állt már a garázs előtt, Gordoné azonban igen. Rögtön idegességet éreztem a gyomromban, de bizakodtam, hogy nem futok vele össze. Bedobáltam a tanszereket a táskába, felkaptam még egy pulóvert és táskámmal a kezemben kifelé indultam.
-Hé, tudom, hogy tegnap nagyon gusztustalanul viselkedtem. - szólt utánam fáradtan Tom.
Megálltam az ajtónál és visszafordultam.
-Megértelek, hogy csalódott voltál a nyílt nap miatt. - mosolyodtam el.
-Nos, igen...felejteni akartam azért ittam, de a dolog a visszájára sült el, mert mindenre emlékszem. Arra is mit mondtál, arról a patkány hapsiról, aki erőszakoskodik veled. Ezen nem lehet csak úgy túllépni, ugye tudod? - Tom résnyire nyitott szemmel vizsgálgatott engem, és nyilván tisztán látta, ahogy előbbi mosolyom rémületté változott. A táska is kiesett a kezemből...Istenem ne! Nem felejtette el! Az ajtónak dőltem, mert imbolyogni kezdett velem a szoba.
-Ezt hagyjuk.- suttogtam dacosan.
-Nem Bill, ne hagyjuk! Szépen elmondod ki az és visszarugdosom az anyjába. - mondta Tom sötét tekintettel.
-Soha nem akarok erről beszélni Tom. Soha! Érted?! - vágtam oda Tomnak kissé hangosabban is, mint kellett volna. De a hangom felett is a kétségbeesett ijedtség uralkodott.
Felkaptam a táskámat és nagy lendülettel kinyitottam az ajtót.
-És persze arra is élesen emlékszem, amit a földön csináltunk. - szólalt meg ismét ikrem.
Tetőtől talpig leizzadtam és zúgni kezdett a fejem.
-Igazán? - néztem vissza az ajtóból.
Tom elvigyorodott és nyakig betakarózott.
-Az meredek volt, de tetszett. - nyalta meg az ajkát és kihívóan játszadozni kezdett piercing karikájával. A szédülés, rosszullét, ájulás kerített hatalmába. És a nemi izgalom. A szívem közben boldogan ujjongott. Emlékszik! És szerinte is jó volt! De mivel még az előbbi téma hatása alatt voltam, így nem tudtam megfelelően kimutatni az érzelmeimet, pedig mindennél jobban szerettem volna Tom nyakába ugrani és talán megint megcsókolni. Nem mertem, valami visszafogott.
-Hát nekem most indulnom kell. - mondtam Tomnak, nem odaillően és tompán, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
A konyhába siettem és gyorsan készítettem magamnak egy vajas kenyeret. A kávé, tea már rég kihűltek, ebből láttam, hogy anya ismét korán ment dolgozni.
Az asztalon egy cetlit találtam, amit ő írt:
" Fiúk! Megpróbálok sietni, de lehet, hogy ma is későn jövök a munkából. Ne várjatok meg a vacsorával. Tom! Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a nyílt napra, majd kárpótollak. Szép napot! Csók: anya."
Nem valami sok, ahhoz képest, hogy napok óta alig láttuk. Eltoltam magam elől a papírt és reggelizni kezdtem, de nem esett valami jól. A gyomrom tiltakozott az evés ellen, a nyelőcsövem összeszűkült és csak Tomra bírtam gondolni. Megfordult a fejemben, hogy hagyom az iskolát mára és visszasietek a szobámba.
Ekkor megjelent Gordon. Mikor megláttam, megkeseredett számban az étel. Elegáns szürke öltönyt és hozzá illő nyakkendőt viselt, körül lengte a szokásos parfümillat, amit számomra rémes volt érezni.
-Jó reggelt! - Gordon rám sem nézve, berakott egy csésze kávét a mikrohullámú sütőbe.
-Neked is. - biccentettem fagyosan.
Amikor a mikró zúgása abbamaradt, hirtelen mehetnékem támadt. Felpattantam az asztaltól, de úgy hogy összekoccantak az ott lévő csészék. Gordon felnézett kávéjából.
-Sietsz? - mosolyodott el.
Vörössé vált az arcom. Kábultan bólogattam és kifelé igyekeztem. De akárhogy siettem, a távolság óriásinak tűnt a konyha és a bejárati ajtó között, pedig csupán néhány métert kellett volna megtennem, a lábaim viszont mintha nem engedelmeskedtek volna.
-Bill! - hallottam Gordon hangját.
Nem feleltem. Bukdácsolva igyekeztem az ajtó irányába.
-Bill! Itt vagy még? - szólalt meg ismét.
A szívem a torkomban dobogott és minden egyes porcikám a menekülést diktálta. Reszkető kezekkel nyomtam le a kilincset,  mikor Gordon ujjait éreztem a vállamon.
Őrült sebességgel fordultam irányába, a hátam erősen csapódott neki az ajtónak.
-Bill, nem hallod, hogy neked kiabálok? - Gordon arcán az előbbi taszító mosoly és a számomra jól felismerhető, kiéhezett pillantások voltak. A rémület elnémított egy időre. Gordon keze a hátamra vándorolt és magához húzott.
-Tom az emeleten van. - suttogtam és szemem fel-alá járt Gordon és a padló között.
-Tudod, hogy őrjítő vagy, mikor pánikba esel? - kérdezte Gordon teljesen váratlanul.
-Mit akarsz? - a hangom remegett, ahogy én magam is.
Gordon elengedett, de ugyanúgy kéjesen vigyorgott.
-El fogsz késni az iskolából. - jegyezte meg válasz helyett.
-Igen...igen...- helyeseltem, ahogy hátráltam. Gordon megvárta, míg a lábam kívül kerül a küszöbön, majd rám csukta az ajtót.
Nem értettem mi volt a célja az előbbi megmozdulásával, de sokkoló volt.
Elindultam az udvaron keresztül az utca felé. Még felnéztem a szobám ablakába, de nem láttam semmi mozgást, Tom biztos újra elaludt.
Nehezen nyugodtam meg Gordon reggeli közjátékától, felzaklatott. Hiába mentem lassan, hogy legyen időm lehiggadni, nagyon sokára lettem valamivel jobban.
Az osztályba érve még egy kellemetlen meglepetés várt. Andreast két paddal hátrébb ülve találtam. Ledermedtem. Nagyon magamra haragíthattam, ha így döntött. De hát mit is vártam? Elszúrtam a terveit.
Megálltam a padja előtt. Épp a mobiljával játszott, fel sem nézett.
-Andreas beszélhetnénk? - kérdeztem halkan.
-Nincs miről. - felelte kurtán Andreas.
-Tudom, hogy haragszol...
-Az nem kifejezés! Tegnap összejöhettem volna Sabrinával, ha Corinna nem lóg a nyakunkon, de hát ott volt és mivel neki nem jutott pasi, minket fárasztott a hülyeségeivel. Köszönhetően neked! - vágott a szavamba dühösen barátom.
-Annyira sajnálom. - hajtottam le a fejem.
-Hát ja képzelem. Elegem van a gyerekes játékaidból és főleg belőled! Nekem olyan barát nem kell, aki cserben hagy, mert beijed két csajtól. - húzgálta a száját Andreas.
-Kérlek, Andreas ne haragudj! Te nem tudhatod, miért vagyok ilyen és nem is árulhatom el, de...
Andreas azonban nem akart végighallgatni. Mérgesen csapta le mobilját a tankönyvei tetejére.
-Te nem vagy normális Bill! És én nem foglalkozom őrültekkel!
-Nem vagyok őrült. - mondtam, de most is közbeszólt.
-Őszintén szólva, már nem érdekel milyen vagy és nem érdekel a nyomorod sem! - ezzel előkereste a CD lejátszóját és felvette a fülhallgatót, jelezve hogy nem kíván velem több szót váltani.
Megsemmisülten álltam felette, de nem reagált. Aztán becsengettek, én pedig egyedül ültem a padba, amin eddig Andreassal ketten osztoztunk. A dühös sírás kaparta a torkomat és csak hallgattam a tanár szavait az órán, de nem jutott el belőle semmi a tudatomig.

Jóvá kell tennem, amit elrontottam, Andreasnak meg kell értenie, hogy ez az egész nem ellene volt, hogy teljesen más áll furcsa viselkedésem mögött. Csak azt nem tudtam, hogy magyarázzam el neki, miben vagyok, mikor tulajdonképpen, néha én sem értem magamat. Az viszont biztos, hogy nem veszíthetem el Andreas barátságát!
Testnevelés óra előtt összeszedtem a bátorságomat, hogy megint megpróbáljak beszélni vele. Egy csapat fiúval beszélgetett az osztályból. Ott álltak az öltözőszekrények előtt.
-Andreas ráérsz egy kicsit? - álltam meg mellette.
-Mi van Bill? Nem mondtam értelmesen, hogy teszek rá mi bajod? - mordult rám barátságtalanul. A többi fiú arcán gúnyos mosoly suhant át.
-Meg kell hallgatnod.
-Dehogy kell! A tegnapi nap történtek után semmit sem kell csinálnom veled kapcsolatban! – szólt közbe erélyesen Andreas.
-Tudom, hogy nagyot hibáztam, de mond meg, hogy javíthatnám ki és úgy lesz! Ígérem! - a szemem könnybe lábadt. Kényelmetlen volt az osztálytársak lenéző pillantásainak gyűrűjében beszélgetni vele.
-Nem kell több ígéret Bill, már nem hiszek neked! Nem fogod tönkretenni azt, ami még el sem kezdődött Sabrinával. Kár strapálnod magad, találtam mást, aki szívesen eljön és randizik Corinnával, amíg én Sabrinával leszek. Részemről a történet be is fejezve! - Andreas visszafordult a fiúk felé. Leforrázva álltam mögötte pár másodpercig.
-Kérlek Andreas, nekem csak te vagy a barátom. Ne csináld ezt!- tettem a vállára a kezem, hogy figyeljen még kicsit rám, de idegesen elhúzódott.
-Hagyj már békén.
-Csak még egy percet adj, hogy elmondjam. - a kezem újra a vállán volt, de ezúttal mindennél agresszívebb reakcióval találkoztam.
Hirtelen hátrafordult és teljes erejével ellökött. Nem voltam erre felkészülve, a meglepetéstől megkapaszkodni sem tudtam. Nagy zörgések közepette zuhantam két öltözőszekrény és a szemeteskuka közé. A fejem a falba ütődött.
-Nem érted, hogy kopj le Bill! - ordított a képembe Andreas.
Egyik fiú elismerően hátba veregette.
-Ezt jól megadtad neki!
Az eséstől színes csillagok ugráltak a szemem előtt és fájdalom hasított a fejembe, ahol beütöttem. Lehorzsoltam a kezemet is. Andreas miért kellett ezt? Ennyire gyűlölsz? Mi lesz velem, ha már te sem állsz mellettem?
Szédülve keltem fel a földről. Andreas és a többiek a testnevelés öltöző irányába igyekeztek, még láttam őket távolról. Pár ember csodálkozva bámult rám, néhányan összesúgtak.
Elvörösödve poroltam le a nadrágomat és ismét menekülhetnékem támadt, mint reggel, mikor Gordonnal találkoztam. Nem tudom, mi hajtott, de csak egyet akartam, elmenni most, minél hamarabb kívül kerülni az iskola területéről. Nem vártam sokat, beszaladtam az üres osztályterembe, magamhoz vettem a táskámat és elindultam kifelé.
Nem szólt rám senki, becsengettek, kihalt az épület. Lépteim egyre gyorsultak, hamar eldöntöttem hova is induljak. Haza szerettem volna minél előbb jutni. Tommal lenni! Igen...mellette feküdni úgy, mint tegnap. A közelsége talán elmulasztja ezt a mardosó magányt és megalázottságot, ami belül emészt.
Tom, az egyetlen vigaszom.
Az utolsó métereket már rohanva tettem meg a házunkig.
-Tom! - nyitottam be a házba kifulladva. Mielőbb szerettem volna őt látni.
Csend fogadott.
-Tom hol vagy? - néztem körbe a földszinten, majd táskámat a földre hajítva az emeletre mentem.
-Tom merre vagy?
Ikrem szobája üres volt, ezért az én szobám felé vettem az irányt. Meglepetésemre, ott is ürességet találtam. A takaró, ami alatt éjjel ketten  feküdtünk, most az ágyon volt gondosan elrendezve, az ablak nyitva, Tom pulóvere és pólója is eltűnt a földről.
A ház összes helyiségét végigjártam, de sehol sem találtam meg a testvéremet.
Lehet, hogy jobban lett és mégiscsak elment az iskolába? Csalódottan ballagtam le a földszintre, aztán ki az udvarra és csak álltam ott tehetetlenül. Mindennél nagyobb egyedüllétet érezve. Olyan jó lett volna teli torokból Tom nevét üvölteni. Mérhetetlenül hiányzott.
Figyeltem az bánatos égboltot, a szürke, esőt jósló fellegeket. Feltámadt a szél és rövidesen cseperegni kezdett az eső. Előbb csak apró szemekben alig-alig, később aztán egyre nagyobb cseppek jöttek. Bemehettem volna, de nem mozdultam. Hagytam, hogy essen rám a sűrű zápor, hogy a ruhám és a hajam csupa víz legyen.
Nem érdekelt. Sőt jó is volt. Talán az eső lemossa a lelkem minden bánatát...

folytatása következik...