2018. augusztus 31., péntek

De ki menti meg a lelkemet?!Pt. 11.

Sziasztok!

Milyen gyorsan véget ért a nyár. Legalábbis nekem :/ Nem mondom, hogy annyira klassz volt, de voltak szép pillanatok...És most újra itt vagyok, hoztam a folytatást, az utolsó előtti részt.

Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 18
Szereplők: Bill, Gordon
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, szexjelenet, trágár beszéd, erőszak
Publikálva: 2010. december 13.

De ki menti meg a lelkemet?!

Eszünk vádolható, a szív törvényen feletti...
Gordon felszegte a fejét és olyan arcot vágott, mint aki nem hallotta jól az előbbieket.
-Hogy mondtad ?
-Elég volt ! Most és mindörökre ! - a hangom kezdett elhalkulni, de tudtam, hogy ha nem tartok ki, minden folytatódik tovább.
Gordon elvigyorodott.
-Azt majd én döntöm el, mikor elég Billie. És hidd el, belőled sosem elég ! - ismét megragadott és magához rántott.
Az arcom közel került az övéhez és láttam rajta, hogy feldühítettem. Beletúrt a hajamba és a nyakamhoz hajolt. Eltoltam magamtól és rákiáltottam.
-Nem hagyom, hogy többet hozzám érj, hogy kihasználj, hogy fájdalmat okozz, hogy megalázz !
A hangom számomra is idegenül és remegve csengett a falak közt. A sírás fojtogatott, szememet égették a könnyek, de nem sírhattam, nem mutathattam hogy gyenge vagyok és főleg nem, hogy rettegek...
Gordon erősen megszorította az egyik karomat, fájdalmasan felnyögtem és próbáltam kiszabadulni, de nem ment. Az arca olyan ismeretlen lett most. Nem a perverz vágyakozás látszott rajta, hanem a düh és az agresszió.
-Mi a franc ütött beléd Bill ? Vesztedet érzed ? - sziszegte indulattól fűtötten és kezemet hátracsavarva visszalökött fekvő helyzetbe.
-Engedj el Gordon ! - kétségbeesve vergődtem, hogy kiszabaduljak, de hiába.Gordon teljes súlyával rám nehezedett.
-Nem mondtam világosan, hogy ha nemet mondasz, otthagyom anyádat ? Azt gondolod viccelek ? Azt hiszed, ez egy kicseszett játék ami akkor ér véget, ha te akarod ? - erőszakosan rángatta tovább a nadrágomat, másik kezével pedig lefogott, hogy ne tudjak mozdulni. Teljesen leizzadtam. A félelem, ettől az ismeretlen viselkedésétől hatalmába kerített. Ujjai durván markoltak belém, még a ruhán keresztül is fájdalmas volt érezni. Forgott velem a világ, fejemben a gondolatok össze-vissza cikáztak és nem tudtam hogyan tovább. Csak feküdtem ott, zihálva, a rémülettől szinte megdermedve.
-Nevetnem kell rajtad Bill. - mondta gúnyosan Gordon és szétfeszítette a lábamat. Felkiáltottam az ijedtségtől és a rám váró fájdalomtól, de Gordon csak vigyorgott elégedetten, aztán rám feküdt. Éreztem magamon a testét és az undort iránta. Te jó ég, hányszor, de hányszor történt meg már, hogy így feküdt rajtam...És én hagytam...Nem ellenkeztem. Féltettem anya lelkét. Ez volt az én áldozatom...Gordon kéjesen zihált a fülembe, ahogy a nyakamat csókolgatta.
A szememet a plafonra szegeztem, mintha árnyakat láttam volna a fehér mennyezeten, de lehet hogy csak a képzeletem játszott.
-Enyém leszel ma is...én gyönyörű szeretőm. - suttogta Gordon. Egyik keze a hasamra került és lassan közeledett az ágyékom felé. Tennem kellett valamit. Suta ösztönök bújkáltak bennem és a félelmem kis időre felengedett. Kihasználva, hogy Gordon izgalmában nem szorított olyan erősen, gyors mozdulatokkal kirántottam egyik lábamat a lábai közül és belerúgtam. Nem tudom pontosan hol találtam el, talán a gyomra táján. Összegörnyedt és lefordult a kanapéról. Én pedig felhúzva a nadrágomat, kifelé rohantam a nappaliból. Ismét elfogott a pánik, mellkasomra nyomás telepedett, kivert a veríték és azt sem tudtam merre menjek. Legokosabb lett volna kirohanni az udvarra, ki az utcára, ott mégsem bánthat.
-Te kis szemétláda ! - üvöltött a nappaliból Gordon és még láttam, ahogy imbolyogva felállt a földről.
A kijárat felé szaladtam, de nagy igyekezetemben elbotlottam a küszöbben.
Homlokom a padlóba ütődött, erős fájdalmat éreztem a szemem környékén és elkezdett vérezni az orrom. Nem volt időm ezzel törődni, megtöröltem pulóverem ujjába és nyögdécselve tápászkodtam fel, de akkor Gordon lépteit hallottam a hátam mögül. És az az ajtó elérhetetlennek látszott már. Gordon hirtelen elkapta a vállam és maga felé fordított.
-Ezt nagyon megbánod ! - fújtatott izzadt képpel és a keze ütésre lendült. Szorosan összecsuktam a szemem és karjaimat védekezően magam elé tartottam, de nem történt semmi. Mikor újra kinyitottam a szemeimet, Gordon tekintetével találtam szembe magam.
-Nem tudsz elfutni ! A játék véget ért Bill. - mondta még. A hangja és az arca ugyanazzá változott, mint régen. Ismét csak a mocskos szándékok voltak jelen a vonásaiban. Reményvesztettnek tűnt a helyzetem, de az előbbi halvány bátorság még mindig ott parázslott belül. Nem engedhettem hogy a helyét átvegye a keserűség és a beletörődés. Már majdnem sikerült kitörnöm, már majdnem sikerült felrúgnom az akadályokat...Apára gondoltam és a barátságos kis lakására, ahol élhetnénk, az egészségügyi iskolára, ahova járhatnék. És Tom jutott ismét eszembe. Csalódott lenne ha azt látná megfutamodok. Azon a szenvedélyes estén mikor az övé lettem, Tom reményt adott nekem. Reményt a változtatásra...
-Igen Gordon, tényleg vége. Mert én elmegyek innen. - szólaltam meg kis idő múlva a falnak dőlve. Az orromból szivárgott a vér, lecsöpögve a ruhámra és a padlóra.
Gordon arcára kiült a döbbenet.
-Miről beszélsz Bill ?
-Apához fogok költözni. És nem jövök vissza. Tehetsz akármit, megüthetsz, zsarolhatsz, itthagyom ezt a házat...
-Anyád sosem engedné, hogy elmenj. - vágott a szavamba idegesen Gordon.
Az arca falfehér lett.
-Nem lesz más választása. Döntöttem. - vontam vállat.
-Akkor most azonnal szakítok anyáddal !- fenyegetőzött Gordon és a falon lévő telefonért nyúlt.
Fáradtan felsóhajtottam.
-És mit mondasz, miért mész el a kényelmes életedből, a törődés és szeretet elől? Inkább én mondom el neki az igazat!
-Nem mered! - rázta a fejét Gordon, de hangja bizonytalanságot tükrözött.
-Igen, én is ezt hittem sokáig magamról. Gyáva voltam és halálosan féltem, hogy beváltod azt, amivel fenyegettél. Bele sem gondoltam, mi van ha mégsem ?! Ha csak mellébeszélsz, kihasználva naivitásomat és hogy erősebb vagy ?! Aztán felnyílt a szemem és ráébredtem, ha nem teszek semmit, nem tudom meg. Valami azt súgja, hogy nem fogsz te innen sehova sem menni Gordon. Mert elmesélek anyának mindent töviről-hegyire.
-Nézz magadra, szánnivaló, labilis személyiség vagy Bill ! Fantáziálsz, zavarosan beszélsz és kiszámíthatatlanul viselkedsz. Anyád egy szavadat sem hinné el ! - szólt közbe Gordon.
-Tévedsz ! Az összes együttlétünket jól az agyamba véstem, minden érintésed itt van rajtam szinte lemoshatatlanul. Mint ahogy emlékszem minden könnyemre, amit miattad ejtettem, minden fájdalmas kiáltásomra és minden csepp vérre. Olyan részletesen beszámolok, hogy anyának nem lesz kétsége, hazudok e vagy sem. És amit tettél bűncselekmény...
-Nem! Nem csinálhatsz ilyet anyáddal, ő jó ember! Én nem gondoltam komolyan, hogy elhagyom. Nem forgathatsz fel mindent, ez képtelenség ! - hebegett zavartan Gordon, a telefonkagylót szorongatva.
Úgy nézett rám, mint egy idegenre, hiszen sosem találkozott még ezzel az énemmel. Ő csak a jó és engedelmes Billt ismerte, és sosem hitte volna, hogy van egy lázadó és kitörni vágyó Bill is. Figyelte a szememet, de csak a magabiztosságot láthatta és hogy nem beszélek a levegőbe, hogy kész vagyok borítani mindent, még akkor is, ha rossz lesz a vége.

- Akaratgyenge voltam, egy báb, aki csak tűrt némán és akit kedved szerint vehettél birtokba, következmények nélkül. Akit megfélemlíthettél a zsarolásoddal, amihez anyát használtad fel. Elhitetted velem, hogy nincs választásom! Te nem tudod, hányszor akartam meghalni...
-Kérlek Bill, ne mondj ilyet, nem viselném el, ha bajod esne! Hiszen te vagy a legszebb dolog, amivel találkoztam életemben ! Olyan hatással vagy rám, mint senki más, de soha nem akartalak bántani! Ugye tudod hogy így van? Szépséges, angyalarcú kisfiú...- Gordon megsimította a hajamat.
Elkaptam a fejem a keze elől.
-Már nem vagyok kisfiú! Megölted a gyermekkort! Csak egy súlyos keresztet cipelek a vállamon, lehet hogy életem végéig. Talán örök magányra és kirekesztettségre kárhoztatva! - ordítottam, ahogy a torkomon kifért és egy forró könnycsepp gördült végig az arcomon vegyülve a vérrel, piros foltként cseppenve a padlóra. Nem akartam sírni, de nem tudtam visszafogni magam. A hónapok alatt átélt szörnyű emlékek felszínre törtek és mindennél erősebben hasítottak belém. Úgy, hogy pokolian fájt.
-Nem veszíthetlek el ! Könyörgöm Bill, ne költözz máshova, nem bírnám ki érzem...te adsz értelmet mindennek ami van! - Gordon hangja elcsuklott és kezéből kiesett a telefon kagylója.
A földre térdelt és sírni kezdett.
-Nem akartam hogy így legyen, nem tehettem ellene, elszédített a szépséged és kifordultam önmagamból ! Én nem akartam rosszat, Bill...Szükségem van rád. Szeretlek ! Mindennél és mindenkinél jobban ! - zokogta megtörten.
Álltam felette és csak csorogtak a könnyeim. Közben meghökkenve néztem Gordont, ahogy tehetetlenül és hangosan sír,  miközben egyre csak azt ismételgeti hogy szeret. De úgy, ahogyan tilos...ahogyan sohasem volna szabad szeretnie. Vak gyűlöletem és haragom akkor sajnálattá szelídült. Sajnálattá, egy beteg ember iránt, akinek minden cselekedetét az érzelmi függősége irányította. Sajnáltam, de nem tudtam megbocsájtok e neki valaha. Lassan letérdeltem Gordon mellé. Kezemet a vállára tettem. Könnyes szemmel pillantott rám.
-Istenem, mit tettem veled. Egy szörnyeteg vagyok. De ugye nem mondod el anyádnak? Megölnéd a vallomásoddal...És engem is ! - szipogott.
-Minden rendben lesz. - suttogtam, majd a telefonhoz mentem. Felvettem a földön heverő kagylót és beütöttem anya számát.
Pár kicsengés után felvette.
-Szia anya ! Bill vagyok ! Légyszíves munka után siess haza, fontos megbeszélni valóm lenne veled. - hadartam üres, érzelem mentes hangon.
Anya elcsodálkozott.
-Bill? De hát mi van veled
? Jól vagy?
-Persze, csak gyere haza, a többit itthon elmondom. - ezzel letettem a telefont.
Aztán elindultam lemosni az arcomat és eltüntetni minden nyomot, ami a délutánra utalt.
Gordon miatt nem aggódtam, nem bánthatott többé. Még hosszú ideig maradt a földön térdelve, kisírt szemekkel.
Számára véget ért valami. Nekem pedig csak most kezdődött el...

folytatása következik...

2018. július 31., kedd

De ki menti meg a lelkemet?!Pt. 10.

Sziasztok!

Jaj, nagyon lassú a gépem, kész kínszenvedés vele bármit is csinálni, de azért itt a folytatás
.

Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 18
Szereplők: Bill, Tom, Simone, Gordon, Andreas
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, szexjelenet, trágár beszéd, erőszak
Publikálva: 2010. december 4.

De ki menti meg a lelkemet?!

Megölhetsz, megölhetsz, megölhetsz, de nem törsz meg, nem törsz meg... 
Ültünk még ott egy ideig miközben alig beszéltünk. Volt mit átgondolnunk azt hiszem. A telepet őrző kutya hangos ugatásából, azonban arra következtettünk, hogy talán jár valaki arra. Nem akartuk, hogy észrevegyenek miket, így elindultunk haza. Azt sem tudtuk mennyi az idő, nem volt nálunk sem telefon, sem óra. Szótlanul ballagtunk egymás mellett a sötétben és ugyanilyen csendben vártuk a buszt a megállóban. Néha lopva Tomra sandítottam, különös pirosságot láttam az arcán, mintha még mindig zavarban lett volna. Persze az én számra sem jöttek könnyen a szavak. Sok minden történt ebben az elhagyatott gyárépületben. Nem volt hosszú idő, de nekem egész életemben talán ezek voltak a legszebb és legkülönlegesebb percek.
Aztán hamarosan megérkezett a járat, felültünk rá és csak utaztunk hallgatagon. Piszkosak voltunk és izzadtak, ráadásul úgy éreztem, mintha transzparensekkel lettünk volna körberakva és mindenki tudná mit tettünk. Ez természetesen csak buta képzelgés volt, ilyet senki nem feltételezett volna rólunk.
Néztem Tomot magam mellett, a szívverésem már ettől is felgyorsult, egyre vonzóbbnak találtam, és arra gondoltam, hogy ettől a naptól kezdve ő már nem csak a testvérem. Akármit is hoz a jövő, akárhogy éljük tovább az életünket, a mai este elvágta a testvéri szálakat és egy új, még szorosabb, titkos kapcsot rakott közénk. A Kaulitz ikrek meghaltak, örökre ottmaradtak a gyárépület üresen kongó falai között. Ez már más...
Anya a nappaliban várt minket, arcán aggodalommal. Tom köszönés nélkül nyitott be és egyenest az emeletre akart menni, de anya elkapta a karját.
-Szabad érdeklődnöm, hol a fenébe mászkáltatok? - förmedt ránk idegesen.
-Mit érdekel az téged? Mi van, elfogyott a munkád és ráértél izgulni miattunk? - gúnyolódott Tom és kihúzta a karját anya markából, aztán már ment is felfele. Anya elhűlve bámult utána.
-Máskor vigyetek telefont magatokkal, hogy tudjam, merre csavarogtok!- nézett végig rajtam zavarodottan, majd visszasétált a nappaliba, a tv elé. Én pedig Tom után mentem. A szobája ajtaját nyitva találtam, megálltam és benéztem. Tom az ágyánál állva dobálta le magáról a kabátot, pulóvert. Hátrafordult és észrevette, ahogy bámulom. De nem szólt. Félénken tettem pár lépést a szobája felé, majd beléptem.
-Zárd be az ajtót! - szólt halkan. Bólintottam és elfordítottam a kulcsot a zárban.
-Nagyon hallgatag vagy. - jegyeztem meg.
-Anya tönkretesz a hülyeségeivel. - morgott Tom és levette a pólóját is. Akaratlanul is oda néztem, vonzotta a tekintetem és ismét izgalomba hozott. Olyan gyönyörűséges volt, hogy összeszorult a szívem. Tom rám pillantott aztán, mint aki szégyenlős, magára kapott egy tiszta pólót. 
-Ne nézz így rám, összezavarsz...- mondta.
-Sajnálom! - szegeztem a szemem a földre és én is zavarba jöttem, mint egy kisgyerek, akit megszidnak.
-Az ember nem mindennap szexel az ikertestvérével. Szerintem érthető, ha totál káosz van a fejemben. - magyarázta Tom és tanácstalanul álldogált velem szemben.
-Megbántad? - kérdeztem remegő hangon.
Tom hevesen megrázta a fejét.
-Nem! Az a legdurvább az egészben hogy, nagyon-nagyon tetszett, holott minden részemnek tiltakoznia ez ellen, de még sincs így. Nagyon jó volt, hidd el...Csak mérges vagyok...anyára és hogy haza kellett jönnünk, ebbe a nyomorult házba, a szerencsétlen valóságba.
-Én is nagyon jól éreztem magam veled. Régebben gyűlöltem a szexet. De veled hihetetlenül érzéki volt, úgy élveztem és nyögdécseltem, hogy magamra sem ismertem. Eddig azt hittem így nem tudok. Lehet, hogy bután és szentimentálisan hangzik, de félhomályban éltem hosszú hetek óta, és csak tapogatóztam a sötétben. De ma elhittem, hogy van világosság, a csókjaid és ölelésed által. - égni kezdett az arcom, ahogy ezeket a szavakat kimondtam. 
Tom bólintott, de láttam, hogy zavarba ejtette az őszinteségem, amivel most nem is nagyon tudott mit kezdeni. Felkapott egy törölközőt az ágy széléről, mint aki fürdeni készül, majd visszadobta ugyan oda.
-A francba Bill! Nem vagyunk normálisak! - káromkodott és odalépett hozzám.
Felpillantottam a padlóról és szembetaláltam magam ikrem varázslatos tekintetével. Tom ujjai az enyémeket érintették. 
-Tom...- szólaltam meg és fájdalmasan nagyot dobbant a szívem, ahogy elsodródtam barna szemének pillantásában.
-A pokolba, mit tettél velem?!- és szomorú mosoly jelent meg az arcán.
-Sajnálom, ha…- mentegetőzni akartam, de ajkaimhoz hajolt.
-Csak még öt percre vigyél el ebből a világból! - suttogta, majd megcsókolt.
Percekkel később, még mindig a mámoros csókok hatása alatt, a boldogságtól szédülve, léptem be a szobámba. Sötétség fogadott. A villanykapcsoló felé nyúltam, mikor is egy erős kéz bilincsként fogta meg a csuklómat. A rémülettől majdnem felkiáltottam, de az ujjak ekkor a számra tapadtak. Fény gyúlt a szobába és Gordon állt velem szemben, egy szál alsóneműben.
-Ugye nem fogsz sikoltozni?- vigyorgott gúnyosan. Fejemmel nemet intettem, mire elengedett. Lerogytam a padlóra.
-Ezt miért csináltad? - kapkodtam levegő után, hevesen kalapáló szívvel.
Gordon mellém guggolt.
-Jó poénnak tűnt.
-Mit keresel itt? Bárki bejöhet, anya lent nézi a tv-t, Tom zuhanyzik. - dadogtam.
Gordon még mindig mosolygott a gyomorforgató mosolyával, közben a vállamra tette a tenyerét.
-Ne pánikolj. Erre nincs időm. Hétfőn viszont korán végzek a munkával, arra gondoltam, esetleg te is hamarabb hazajöhetnél az iskolából.
-Aznap sok órám van, nem tudok.
-Dehogyis nem! Majd írok igazolást. Azt írom, hogy családi okok, vagy ilyesmi. - vágott a szavamba Gordon és kezei lejjebb csúsztak a vállamról, egészen a hasamig. Remegni kezdett a gyomrom az érintésétől. De Tom szavai jutottak eszembe, amit a raktárban mondott, szálljak szembe azzal, aki akaratom ellenére bánt. Ha meg sem próbálom, soha nem fog menni. 
-Rendben. - egyeztem bele letörten. Gordon ujjai már a nadrágomnál jártak, de tisztában volt vele hogy az idő erre nem alkalmas, úgyhogy gyorsan felállt és kifele indult.
-Alig várom! - ezzel becsukta maga mögött az ajtót.
Fura, de máskor mindig elborított a szégyen, a félelem, és a belső reszketés, hogy mi lesz, ha ismét megteszi. Most azonban csak Tomra gondoltam. Arra, ahogy meghaltam és újjászülettem azokban a pillanatokban, mikor vele voltam. Ahogy eljutottam a csúcsra vele és egy új világ nyílt meg nekem. Erő szállt belém és tudtam, ha most nem cselekszem talán soha sem! Persze rettegtem, mi lesz, ha Gordon beváltja az ígéretét és otthagyja anyát, azt sosem bocsájtottam volna meg magamnak. Bár talán így lett volna a legjobb mindenkinek, mert anya ezerszer jobbat érdemelt Gordonnál, de tudtam, hogy nagyon szereti és kikészülne, ha Gordon továbbállna. Ezért még sosem mondtam ellent Gordonnak, mindig alázatosan elviseltem, amit velem csinált, így neki könnyű dolga volt, sakkban tarthatott a zsarolásával. Bele sem gondoltam, mi történik, ha fordul a kocka ?! Nem játszottam el a gondolattal, hogy mi lesz, ha egyszer nem engedek neki és én zsarolom meg? Aljas dolog volt persze, nem szoktam ilyet, de ez tűnt az egyetlen útnak és az új kezdésnek. Döntöttem, nem adom meg többet magam!
Hétfőn úgy mentem iskolába, hogy talán ez az utolsó napom itt, elnézegettem a folyosón lévő képeket és a rengeteg dísznövényt a sarkokban, mintegy búcsúzóul, hiszen ha apához költözöm, másik iskolába kell járnom, amit egyáltalán nem bántam. Még mindig élt bennem a terv, hogy ápolónak tanulok. Andreas természetesen most sem szólt hozzám, mikor a terembe lépem. Pár fiúval ült a pad tetején és nagyokat nevetett valamin. Letettem a táskámat és csendben figyeltem őt. Még mindig kedveltem és nem éreztem iránta haragot, csak sajnáltam, hogy a barátságunk ilyen értelmetlen módon ért véget. Hiányzott, hogy nincs ott mellettem a padban és nem veregette meg barátilag a hátamat.
Andreas észrevette, hogy nézem és dühösen jött oda a padomhoz.
-Bill, nagy kérés lenne, ha nem lesnél engem folyton? A srácok a végén azt hiszik, hogy buzik vagyunk. Mondtam már, hogy felejts el. - támaszkodott a padra.
-Tudom, hogy mondtad. - vágtam rá dacosan és lesütöttem a szemem.
-Ha tudod, és ha felfogtad, akkor légyszíves tegyél is úgy. - morgott Andreas és menni készült, de váratlanul utánaszóltam.
-Ne haragudj, hogy elszúrtam! Akármit hiszel, a barátságod sokat jelentett nekem! Örülök, hogy boldog vagy az új barátaiddal, jó látni milyen felszabadult lettél! Talán szívesen ülnék én is köztetek, de tudom, hogy ők soha nem fogadnának be. Csak te viselted el a néha értelmetlen viselkedésemet és azt, hogy olyan vagyok amilyen...
-Hé, mi ez a dráma Bill? Halni készülsz? - húzta el a száját gúnyosan Andreas.
Elmosolyodtam.
-Ellenkezőleg, most kezdem el az életemet!
Andreason látszott, hogy semmit sem ért. Csak a fejét csóválta.
-Hát Bill, ma is frankón megborultál, ahogy látom. - ezzel visszament a többiekhez, akik kíváncsian kérdezték mit beszélt velem az előbb, de Andreas kitért a válasz elől. Legalább nem tett rám sértő megjegyzéseket, ez jól esett. És az a tudat is, hogy ő már nem kívülálló. Lehet, egy nap én sem leszek az?
Hamarabb jöttem el az iskolából, a Gordonnal megbeszéltek értelmében. Gordon írt egy igazolást, amit előző este titokzatos képpel csúsztatott a kezembe, amikor belefutottam a konyhában. Rögtön tudtam, mi az a papír, amit a tenyerembe nyomott kéjes vigyorok közepette. Undor töltött el, ahogy később a szobámban, elolvastam girbe-gurba írását arról, hogy családi okok miatt az utolsó két óráról el kell jönnöm. Családi okok...hát persze.
Nehezen szántam rá magam az indulásra és az úton is lassan ballagtam. Kellemes, nyugodt idő volt. És szinte üres utcák, csak néha jött szembe velem egy-egy járókelő. Talán nem látszott rajtam, de a feszültség majd szétvetett belülről, az agyam lázasan dolgozott azon, hogy viszem végbe a tervemet, hogy lesz bátorságom ez egyszer kiállni magamért és Gordon szemébe mondani az igazságot, anélkül hogy anyának kárt okoznék ezzel. Tomra gondoltam és elöntött a melegség. Drága, drága Tom! Ő nyitotta fel a szemem, nem okozhattam csalódást azzal, hogy meghátrálok. Bár ő nem sejtette, mi a teljes igazság, de neki köszönhettem, hogy elindultam e döntés fele vezető úton. És kitudja, ha elköltözöm apához, ő is jön velem, ahogy tervezte. Istenem! Milyen nagyszerű lenne! De előbb még meg kellett nyernem ezt a csatát a saját gyengeségem és Gordon ellen. Le kellett zárnom ezt az undorító fejezetet és aztán gyors léptekkel elindulni egy boldogabb jövőbe.
A kezeim jéghidegek voltak, amikor benyitottam házunk ajtaján és majdnem elhánytam magam az idegességtől. Jobban féltem, mint eddig valaha. Halkan letettem a táskámat az előszobai szekrényre és nagy levegőket véve beléptem a nappaliba. Nem csalódtam, Gordon az egyik fotelben ült, kezében a tv távirányítójával. Széles mosolyra derült arca, mikor meglátott.
-Szia, Bill ! Már nagyon vártam, hogy hazaérj. Azt hittem nem jön el ez a pillanat. - lerakta a távirányítót és rögtön felállt, hogy elém siessen.
Pislogtam és erőtlenül bólogattam, miközben lehúztam a cipzárt a kabátomon és kibújtam belőle, aztán csak odadobtam a földre. Gordon nem tétovázott, megmarkolta a kezem és a kanapé felé húzott. Botladozó lábakkal mentem utána. A gyomrom iszonyatosan fájt és rázott a hideg. Végigdőltem a kanapén és lecsuktam a szemem. Éreztem Gordon száját a nyakamon, mialatt kezei hol a mellkasomon, hol pedig a nadrágom táján jártak.
-Annyira kívánlak. - suttogta.
-Tökéletes vagy, és gyönyörű. – zihálva a homlokomat csókolta aztán a hajamat. Nem mertem kinyitni a szemem. A fejemben rettenetes fájdalom ébredt, villogó fények váltották egymást a szemhéjam mögött és néhány vadul dübörgő szó. Most meg kell tennem! Itt és most cselekednem kell! Úgy tűnt, egyedül vagyok, de mégsem elveszetten. Velem van az Isten. És velem van Tom is. Nem szabad ennek a mocskosságnak újra megtörténnie! 
Gordon kibontotta a nadrágomat és türelmetlenül rángatta le a térdemig, majd ajkaival a hasamra tapadt. A szemeim felpattantak és hirtelen mozdulattal felkönyököltem. Gordon nem észlelt semmit, hangos szuszogással haladt egyre lejjebb a szájával. A szívem a torkomban dobogott, az ereimben száguldott a vér és kimondhatatlan iszony lett rajtam úrrá, amint elém tárult a kép.
-Sosem láttam nálad szebbet! - mondta Gordon vágytól rekedten és még lejjebb húzta a nadrágomat, közben a sajátját kezdte el kigombolni. A menekülés ösztöne, ami elfojtva, de mindig is ott volt  velem az ilyen percekben, most szétterjedt bennem, mint valami méreg. Váratlanul felültem és a kanapé sarkába húzódtam. Gordon csodálkozva kapott utánam. 
-Mi a szar van? - lihegte értetlenül és tekintetében a döbbenet járt táncot a bűnös kéjjel.
Nyeltem egy nagyot és a kanapé egyik díszpárnájába bámulva csak ennyit mondtam.
-Elég volt!


folytatása következik...


2018. június 29., péntek

De ki menti meg a lelkemet?!Pt. 09.

Sziasztok!

Köszönöm a kommenteket, örültem neki, mint mindig. Nagy nehezen, de ide ért a folytatás, bocs a hibákért és hát, mit írhatnék? +18-as!!!


Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 18
Szereplők: Bill, Tom
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések: F/F, szexjelenet, trágár beszéd, túlzott romantika
Publikálva: 2010. november 25.


De ki menti meg a lelkemet?!
A nappal és a súlyos éj, a szenvedés, a szenvedély...
Tom azonnal visszacsókolt, úgy ahogy én szerettem volna, kicsit vadul és nagyon izgatóan. A kezei a hajamtól végigfutottak egészen a hátamig. Éreztem piercing karikáját a számhoz nyomódni, és a nyelvét, ahogy találkozik az én nyelvemmel. Égető érzés volt. Akár örökké tudtam volna ezt csinálni.
Boldog voltam, nemcsak a nagyszerű ötlete miatt, ami talán kapu a menekülésre mostani keserves életem elől, hanem mert ott volt velem szorosan...Teste a testemnél, ajka az ajkamnál és...lelke a lelkemnél...
-Ez őrület. - suttogtam szinte magamon kívül, mikor egy másodpercre levegőhöz és szóhoz jutottam.
-Szerintem is. - mondta Tom és hangja ugyanúgy elcsuklott az izgalomtól, mint nekem.
-Tom én úgy örülök. - simogattam meg Tom arcát.
Az ő kezei már a mellkasomnál jártak.
-Tudom, hogy nem fogod elárulni ki az a pasi, aki rosszat tett veled, de...
-Jaj Tom ne! - sóhajtottam fel fájdalmasan, hogy ikrem megint ezt a témát emlegette.
Nem akartam erről beszélni, azokban a percekben pedig főleg nem. Az előbbi szenvedélyes pillanat, nagyon úgy látszott, hogy a kútba esik és megint csak értelmetlen kérdezősködés, meg a vita marad.
Tom ujja végigsiklott kabátom cipzárjánál.
-Azt szeretném tudni milyen. Én csak lányokkal próbáltam.
Meglepett és zavarba hozott ezzel. Teljesen elvörösödtem. Hogy beszélhetnék arról, milyen Gordonnal, mikor Tom itt ül mellettem?! Gordon taszít minden szempontból, Tom pedig már a közelségével is az őrület határára sodor.
Hogy beszélhetnék ilyen mocskos dolgokról, mikor Tomot a legtisztább szeretettel szeretem?! Még a számra venni sem akartam, azoknak az együttléteknek a történéseit. Váratlanul hozzá hajoltam, hogy megcsókoljam.
-Vele szörnyű, de veled biztos semmihez sem hasonlítható lenne, ha akarod, megmutatatom. - és lázasan tettem ajkamat az ő ajkára. És amikor ismét a nyelvét éreztem, újra fellángolt bennem az előbb érzett tűz.
Kínzó vágy emésztett utána és minden csókkal jobban éreztem, hogy akarom őt. Az agyam egyik része azt diktálta nem szabad, a másik része és a testem viszont messze járt a szabályoktól. Nagyon messze. Remegtem utána, a vérem szinte forrt, gyengének, betegnek és még kitudja minek éreztem magam.
-Kívánlak. - nyögtem.
Tom erre elmosolyodott. Elég sötét volt már, de láttam és szívverésem még jobban felgyorsult. A nyakába csókoltam, majd váratlanul leugrottam az íróasztalról, amin ültünk és kezem Tom nadrágjára tévedt, oda ahol már érezhető volt mennyire begerjedt ő is. Izgalomtól lángoló arcal bontottam ki ikrem nadrágját. Meghökkent a mozdulatoktól.
-Hé, Bill...
Ránéztem és most én mosolyodtam el. Pedig gombócot éreztem a torkomban a félelemtől. Hogy miért féltem pontosan, nem is tudtam, talán hogy csalódást okozok. Jó akartam lenni, megfelelni neki és látni, hogy élvezi amit vele teszek. Tom a gombokhoz kapott. Csodálkozással vegyített aggodalom volt a tekintetében. Lehet, hogy most ismerte fel a helyzet valódiságát. Én sajnos Gordonnál már szereztem némi tapasztalatot, de az akkor más volt. Az kényszer volt. Amit meg most akartam tenni Tommal, színtiszta érzelem.
-Kérlek. - mondtam alig hallhatóan. Éreztem Tom kőkemény férfiasságát a kezemnél és sejtettem, hogy ő is akarja, de rajtam múlik, áttörünk e ma minden korlátot. Tom engedett nekem, elvette a kezét a nadrágjától és hagyta, hogy kigombolva azt szabaddá tegyem hímtagját. Halkan nyögött egyet és testén remegés futott át.
Kezdett másodpercről másodpercre sötétebb lenni, lassan alig láttam valamit, így szemeim helyett az tapintásra bíztam magamat, és jól esett az érzés, ahogy ikrem legérzékenyebb testrésze lüktet a kezemben, és hogy mind keményebb lesz. 
Nem húztam az időt, gyorsan oda hajoltam és ajkammal megérintettem. Tom ugrott egy nagyot az asztalon, mikor nyelvemet is megérezte hímtagján. De a kezdeti rémülete hamar elcsendesedett. Kicsivel később, már gyengéden a hajamba túrt, egyre hangosabban sóhajtozott, ahogy kezemmel és számmal izgattam férfiasságát. A csípője mind gyorsabban mozgott. Azt hiszem teljes extázisban volt. De én is. A gerincemen a hideg és a meleg felváltva futkározott, a gyomrom, mellkasom fájt, férfiasságom pedig a beteljesülés után sóvárgott.
-Ne Bill! Kicsinálsz! - nyögött és feljebb húzódott az asztalon, hogy ne tudjam elérni.
Csalódottan pislogtam.
-Nyelvpiercing. Ez igen. - lihegett Tom és villámgyorsan begombolta a nadrágját.
Visszaültem mellé az és rögtön mohón az ajkára tapadtam. Úgy, mint aki ezektől a mámoros csókoktól várna egy kis időnyi felejtést, a megbocsátást, azért amit eddigi éveiben tett.
Nem tudom ő mit érzett, mikor engem csókolt, de ismét felgyorsult a légzése és szinte mindenhol simogatott. Megmosolyogtató volt, ahogy Tom, akiről tudtam, hogy ha valakit meg akar kapni minden eszközt megragad, és nem retten el semmitől, most szemérmesen visszarántja kezeit amikor a nadrágom tájára kerül. Most én voltam a bátor és ő a félénk. Érdekes felállás.
Feltérdeltem az asztalon és magam kezdtem el kikapcsolni az övemet. Nehezen ment, a kezem remegett, a hajam folyton az arcomba hullott, de nem érdekelt, veszettül kívántam, hogy Tom megérintsen.
-Mi az ? - kérdezte Tom mikor az asztal recsegését hallotta, ahogy mozgolódtam rajta.
Már teljesen sötét volt az épületben, a kinti lámpa fénye sem ért el ide. De az érzékeim nem voltak tompák, sőt nagyon is éledeztek. Sikerült kibontanom az öv csatját. Gyorsan kigomboltam a nadrágomat, majd megfogtam Tom kezét és ágaskodó hímtagomhoz húztam. Kicsit vonakodott, de megérintette. Az ereimben ezerszeresére gyorsult a vér, ahogy ujjait bátortalanul végighúzta rajta. Közben ajkam ismét rátalált ikrem ajkaira. 
-Szeretnélek magamban érezni. - mondtam ki a szavakat, amik első hallásra engem is elborzasztottak. Te jó ég, hogy mondhatok ilyet az ikertestvéremnek? Tom legalább ennyire megbotránkozott.
-Nem kérheted ezt tőlem! A testvéred vagyok! Szerintem fel sem fogjuk, mit csinálunk itt,  édes Istenem, megőrültünk? Mi a jó eget művelünk? - hadarta el és szabadulni akart ölelésemből. De karjai gyengén hullottak maga mellé kis idő múlva. Pedig csak öleltem szelíden és hallgattam szívem őrült dobogását.
-Hatalmas bűnt követünk el Bill. - motyogta félhangosan, de ajka a nyakamat súrolta. Szerettem volna látni az arcát, mikor ezeket a szavakat kimondja, de sötétség teljesen betemetett minket, csak a szenvedélyünk világított belül. De az erősebben minden fényforrásnál. Igaz, amit a fejünkben forgattunk nem volt természetes, tiltott volt, elítélendő és vérfertőző. Mégis akartam...pedig tudtam, hogy a pokol tüzében fogunk elégni miatta.
-Rettenetes igen. De körülöttünk minden az. Ha te is szeretnéd, megtehetjük és a mi titkunk marad! - húztam magamhoz, hogy újra csókolhassam.
-Hogy akarhatod ezt azok után, hogy az a fickó. – éreztem, hogy semmit sem ért.
-Amióta részegen megcsókoltál, te vagy minden gondolatom. Tudom, fura hogy eddig csak, mint testvérek éltünk egymás mellett, majd egy élmény ennyire felfordít bennem mindent...De akarlak. Ez biztos. Akarlak. Mindennél erősebben és jobban, annak ellenére, ami velem történt, vagy történik. Te minden rosszat elfeledtetsz velem, ha együtt vagyunk! Megsimítottam izzadságtól nyirkos homlokát. És azt hiszem, Tom megértette, amit mondani próbáltam neki.
-Arra az estére én is sokat gondolok. - hangja kicsit nyugodtabban csengett, mint előbb.
Széthúzta kabátom cipzárját és türelmetlenül nyúlt a pulóverem alá, félresöpörte az útból, hogy a hasamat csókolhassa. Nedves csókjai kimondottan jólestek. Felszisszentem, amikor a hasam után, egészen a csípőm vonaláig merészkedett.
-Mi lesz, ha ha béna leszek? - kérdezte.
-Jaj, Tom! Te sose vagy béna! - nevettem.
-Köszönöm. - csak ennyit mondott és megcsókolt. Olyan érzékien, hogy férfiasságom fájdalmasan rándult egyet. Érdekes volt ezt a hatalmas izgalmat érezni, amit kihozott belőlem. Kínzóan kegyetlen volt, de egyben jó is, mint minden, amit vele élhettem át akkor. Tom kissé felbátorodva fogta meg hímtagomat, a keze forró volt és száraz. A mozdulatai határozottak. Mintha valami ösztön alatt cselekedett volna, ami megmutatta, mi okoz nekem örömöt. Elöntött a forróság kívül és belül érintéseitől. Hátamat a falnak vetettem és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar, hiszen akármi is, amit csinál, csakis őrjítő lehet.

És tényleg az volt. Ujjai egyre gyorsuló tempót diktáltak, és én mind inkább elveszettem a kontrollt a cselekedeteim felett.
Hangos nyögések hagyták el a számat, éreztem, hogy hajam izzadtan tapad arcomra, a csípőm ugyanúgy mozgott, mint neki, nem is olyan régen, az asztal lapjába kapaszkodtam és azt hiszem láttam a csillagokat is. Nem sok hiányzott, hogy eljussak a csúcsra.
-Tom. - készen állok. - suttogtam és erőtlenül emeltem fel egyik kezemet, hogy megsimítsam ikrem haját. Az arcunk majdnem összeért.
-Azt sem tudom, hogy kell. Én félek. - mondta erre Tom bizonytalanul.
-Tudni fogod, ebben biztos vagyok! - vágtam a szavába és gyors mozdulatokkal gomboltam ki a nadrágját, aztán a bokájáig toltam, majd lejjebb húztam az enyémet is. Ikrem férfiassága még mindig keményen állt. Remegve fordítottam hátat Tomnak és az íróasztalra hajoltam.
Egy másodpercre belém csapott, hogy otthon anyáék hálószobájában is voltam már ilyen pozitúrában.Gordonnal.
Összerázkódtam, de ekkor Tom mögém lépett és kezét finoman végighúzta a hátamon, ez pedig elterelte a figyelmemet.
-Zavarban vagyok. - simította ki a tincseket a nyakamból, hogy ott is megcsókoljon.
-Igazán nincs miért. - nyugtattam meg és lecsukott szemekkel élveztem, ahogy haladt ajkaival egyre lejjebb. A derekam környékén megállt és hirtelen újra az arcom közelébe került.
-Mintha először csinálnék ilyet. - suttogta a fülembe. Elmosolyodtam. Őszinte tanácstalanságot hallottam ki a szavaiból, ami mérhetetlen szeretettel töltötte el a szívemet.
-Velem először csinálod Tom.
-Soha sem voltam még ekkora izgalomban és így összekavarodva egyszerre. - finoman hozzányomott az asztalhoz, keze a férfiasságomat kereste. Erősen, de nem fájdalmasan megmarkolta és ütemes mozdulatokkal kezdte húzgálni rajta a bőrt. Másodpercek alatt elértem az tetőpont küszöbére, mint az előbb. A torkom kiszáradt, alig kaptam levegőt, mozdulatlanná váltam. Csak a csípőm mozdult Tom kezének minden érintésére. Közben, nedves ajkával a nyakamat csókolgatta, teste az enyémhez simult és férfiassága keményen nyomódott hozzám.
-Mindent felforgattál bennem Bill. - suttogta és egyre gyorsabb mozdulatokat tett. Remegett kezem, lábam, csak nyögdécseltem és szédültem a rám szakadt élvezettől. Nem tudtam mi vár rám a következő percekben, hogy mennyire lesz esetleg fájdalmas, de nem is érdekelt. 
-Tedd meg! - kértem és az ajkamba haraptam.
Tom maga felé fordította az arcom és megcsókolt, miközben egyik lábát betolta az én lábaim közé. Előbb száraz keze most nyirkos volt, ahogy végighúzta a hátamon és feljebb tolta a pulóveremet. A másik kezét nem vette le a férfiasságomról, tovább simogatta. Teljesen elgyengültem, ahogy ott álltam háttal neki, az íróasztalra támaszkodva és ajkaimat csak rekedt nyögések hagyták el érintései nyomán.
-Tom...Tom...- egyre csak ezt ismételgettem, majd feljajdultam, ahogy megéreztem ikrem ujját magamban. Igen, ez mindig is fájni fog, de most a mindennél nagyobb izgalom elnyomta ezt a fájdalmat. Sőt, ahogy keveredett a kéjjel, leírhatatlan volt. Akartam még...és ennél többet is.
-Fáj? - hajolt a vállamhoz aggódóan Tom.
-El fog múlni.- tértem ki a válasz elől, mert nem akartam megijeszteni. Tom nem hagyta abba, még mélyebben, aztán több ujjal is belém hatolt, közben másik keze nagyon gyorsan mozgott hímtagomon. Éreztem, hogy egész testem vizes és úgy reszketek, mint aki fázik. Neki is tetszett, amit tapasztalt, hangosan vette a levegőt és úgy izzadt, mint én. Testünk szorosan volt egymáson, én szinte már az asztal lapján feküdtem és vadul dübörgő szívvel hagytam, hogy az érzés teljesen átjárjon. A tudat, hogy itt vagyunk, és ilyen dolgokat teszünk, a végletekig izgató volt. 
-Azt hiszem maradt nálam óvszer régebbről. Síkosított, így talán nem fáj neked annyira. - mondta Tom halkan és szégyenlősen.
-Nem kell óvszer! Érezni akarlak, még akkor is, ha fáj !- vágtam a szavába és már nem bírtam várni, kínzott a mindennél forróbb vágy, eggyé akartam válni vele, együtt lüktetni az ő testével. Mindent a magam mögött hagyva, nem törődve semmivel, csakis Tommal. Éles hangon felkiáltottam, amikor éreztem, hogy lassan belémhatol. Csak a nyálát használta nedvesítésként. A jól ismert, leírhatatlan fájdalom lebénított kis időre és eddig csukott szemeim most kinyíltak, de csak a sötétséget láttam. 
-Rosszul csinálom? - kérdezte ikrem és egy pillanatra megmerevedett.
Megráztam a fejem. Ha nem lett volna sötét, talán olvashatott volna a szememből és nem ijedt volna meg, mert az a kiáltás, nem fájdalomból szólt. Nagyon fájt, mégis teljes szívemből akartam. De nehéz volt urrá lenni a sokféle érzelmen, amik bennem keringtek, álomszerű boldogság, szorongás az újtól, egy kis félelem. Felkönyököltem az asztalra, hogy jobban hozzám tudjon férni.
-Folytasd, kérlek.- sóhajtottam egy nagyot és megpróbáltam nem elsírni magam, ami nehéz volt, mert úgy éreztem kettészakadok, megsemmisülök, annyira fáj, de Tomnak nem mutathattam. Ikertestvérem ismét mozogni kezdett, gyötrően lassan, de ezek a mozdulatok enyhítették a fájdalmat és lángra gyújtottak, ha lehet mégjobban. 
-Oh Bill. Ez hihetetlen! - nyögte. 
Nem tudtam kellőképpen reagálni, először a fájdalom miatt, később pedig azért mert kezdett egyre jobb lenni. Tom annyira jól csinálta, hogy legszívesebben ordítottam volna és lassan eltűnt az éles fájdalom érzése. Ott álltam szétvetett lábakkal, kezeim az asztalon és mind mélyebben éreztem magamban ikrem kemény hímtagját, egyik kezét a csípőmön, másik kezét a férfiasságomon. Egyszerre és egyre gyorsabban mozogtunk, az asztal ritmusosan ütődött a falhoz vad mozdulatainktól. Nem tudtam uralkodni magamon, hangos nyögéseimet visszhangozta az üres épület. Soha nem gondoltam volna, hogy így is lehet élvezni valamit, hogy egy másik ember ekkora örömöt képes okozni nekem. Tom keze és csípője villámgyorsan mozgott. Hallottam hangos zihálását, és éreztem lehelletét a nyakamon. És már nem csak hogy láttam a csillagokat. Hanem ott voltam köztük...Ezt akartam, erre vágytam És jó lett volna nyújtani a pillanatot. De nem  bírtam. Kielégülésre vágyott minden porcikám. Hagytam, hogy a szenvedély elvigyen egy másik világba...
Másodpercek kellettek csak, hogy elérjek a tetőpontra, a kéj, mint egy villám hasított belém és cikázott végig a testemen.  
Görcsbe rándult mindenem és Tom nevét mondtam abban a pillanatban, ahogy az orgazmus elsodort. Forróság tört elő belőlem, ami Tom kezére, az én hasamra és ruhámra csorgott. Ekkor ikrem is elérte az extázist, hatalmas lökések közepette, nyögdécselve hanyatlott rám. Elvesztettem az egyensúlyomat és leborultunk az asztalra. A fejem nagyot koppant az asztal lapján, mire Tom kábán felnevetett és kicsúszott belőlem, majd lihegve leült az asztal lábához. Én nem mozdultam, csak kapkodtam a levegőt és hasaltam az asztalon. A kettőnkből kiömlő meleg folyadéktól mindehol ragacsos voltam, az izzadtságtól nyirkos, mégsem éreztem mocskosnak magam. Tom az öngyújtójával fényt csinált, majd magára rángatta a nadrágját. Aztán csak nézett bele a lángba. Az előbb lezajlott események szappanbuborékként robbantak szét, egyre inkább rám köszöntött a valóság. A levegő nehéz volt a felkavarodott portól, köhögve tápászkodtam fel az asztalról és szédelegve gomboltam be én is a nadrágomat, majd gyorsan leültem testvérem mellé. Csak hallgattunk egy darabig. Fojtogató volt a csend és hogy nem tudtam mi járhat Tom fejében. Gyűlöl e, azért amit tettünk, vagy bizonytalan? Zavart?
 Olyan jó lett volna megölelni, hogy még egy kis ideig megnyugvást érezzek, és hogy még ne szakadjak el ettől a pár percnyi csodától. De nem mertem, még csak hozzá érni sem. Nem tudtam, mi a helyes a történtek után. Legnagyobb meglepetésemre, Tom közelebb húzódott és megsimította a hátamat. Ekkor bátorodtam fel annyira, hogy kérdezzek 
-Min gondolkodsz?
Lassan és megfontoltan válaszolt.
-Azon, hogy ami itt ma történt hihetetlen, olyan, mintha nem velem esett volna meg, egyfolytában az kattog a fejemben, hogy ilyen nincs! Hogy én ilyet nem csinálhattam! Hogy ez milyen szörnyű, százszor súlyosabb minden bűnnél, de mégis, ezerszer jobb akármilyen gyönyörnél.És örök titok...
-Az életemre esküszöm! - vágtam a szavába.
Fáradtan elmosolyodott.
-És tényleg elköltözünk apához?- mosolyogtam vissza rá.
-Lehet, még nem tudom. Csak az a biztos, hogy új lapokkal akarom folytatni az életemet. Ez a mai nap az újrakezdésé, alaposan magamba nézek, hogy hol és mit rontottam el. Te is tedd ezt! Szállj szembe a démonjaiddal és azzal a pasival, aki akaratod ellenére kényszerített dolgokra! Csináld ezt, hogy új életet kezdhess!
-Köszönöm, hogy elhoztál ide! – mondtam hálásan, mikor az öngyújtó halovány fényénél találkozott a tekintetünk. Az ő szemében elszántságot láttam, hajlandóságot a változásra. Az én szememet viszont elborította a könny, annyi dolog tombolt akkor bennem. Tom pedig olyan szépen mondta, és milyen igaza volt! Szavai támogatást adtak és reményt, hogy le tudjam venni magamról a kiszolgáltatottság és magány álarcát. Hogy beengedjem a fényt a falaim mögé. Elég erőt és hitet éreztem magamban, hogy felálljak a gödörből ahova Gordon taszított, és ahonnan azt hittem, saját magam képtelen lennék felállni. De ez hazugság! Képes vagyok megváltoztatni a jelent, ami aztán átírhatja a jövőt!
Igen, még nem késtem el !


folytatása következik...


2018. május 18., péntek

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 08.


Sziasztok!

Nagyon köszönöm a kattintásokat, a kommenteket. Itt is a folytatás! Kellemes hétvégét mindenkinek! :*



Szerző: xxslashxx
Cím:
De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:
16
Szereplők:
Bill, Tom, Gordon, Simone
Műfaj:
slash, twincest
Figyelmeztetések:
F/F, trágár beszéd, túlzott romantika
Publikálva:
2010. november 15.


De ki menti meg a lelkemet?!

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
Anya lelkiismerete feltámadhatott, mert hétvégére félretette a munkát és nekiállt főzni, hogy összehozzon egy olyan igazi, vidám családi vacsorát. Reggel óta a konyhában volt, kétféle süteményt is készített és nagyon bízott a sikerben.
Csakhogy jókedvet nem tudott az ételekbe csempészni.
Talán még soha életemben nem ültem olyan feszült csendben egy vacsorán, mint akkor.
Nagyon nem volt kedvem ehhez, fáradt voltam, az elmúlt napok szinte csak a tanulásról szóltak. Sokszor késő éjszakáig maradtam a tankönyveim felett, hogy minél előbb behozzam a lemaradásomat, mert az összes tanár követelte rajtam. Ráadásul Andreas azóta sem állt velem szóba.
A tanulásban néha azért tartottam egy kis szünetet. Olyankor rögtön Tomra gondoltam, de az után a bizonyos részeg éjszaka után alig-alig találkoztunk. Hiába akartam csak úgy az útjába vetődni, hogy értelmes beszélgetést kezdeményezzek, valahogy nem sikerült, ha mégis váratlanul belefutottam, elvörösödtem és zavaromban össze-vissza locsogtam, ő bólogatott, helyeselt,  aztán pár szavas mondatokat követően elváltak útjaink.
Látszólag olyan volt, mintha akkor éjjel nem történtek volna meg a csókok és érintések. Pedig nagyon is valósak voltak és örökre beleégtek az emlékezetembe, lángoló képkockákkal.
A vacsora asztalnál is ezen járt az eszem, jó volt hogy Tom ott ült mellettem, de nem mertem ránézni. Gordon persze velem szemben kéjesen vigyorgott. Igyekeztem nem oda figyelni. Elment az a kevés étvágyam is.
Tom is teljesen rosszkedvű volt, ő még mindig anyára haragudott a be nem tartott igérete miatt. Egyedül csak anya volt bizakodó, hitt az este sikerében és igyekezett ezt nekünk is átadni.
-Meséljetek már valamit fiúk, csak ültök itt és némán esztek! Lazítsunk, erről szól a hétvége! Olyan ritkán vagyunk együtt!
-Mégis elárulnád ez kinek a hibája? - sandított rá dühösen Tom.
-Tudom, sokat dolgozom mostanában, de értetek csinálom.- mentegetőzött anya.
-Aha, hát hogyne. - bólogatott ikrem, sokat sejtető hangsúllyal.
Anya tanácstalanul nézett Gordonra, aki vállat vont és evett tovább. Micsoda nagy segítség! De hát érthető, hogy nem érdekelte anya harca Tommal, mikor egészen más forgott a fejében.
Anya zavartan tologatta a villáját a tányér szélén.
-Bill, sikerült már bepótolnod az elmaradt leckéidet?- érdeklődött halkan.
-Igyekszem, de nem megy egyik napról a másikra. -feleltem és ugyanúgy zavarban voltam, mint anya. Idejét sem tudtam, mikor érdekelte a tanulmányi eredményem utoljára.
-Remélem, hogy rajta leszel az ügyön. Minap összeakadtam Frau Schönnel a szupermarketben és érdekes dolgokat mondott.
Kiejtettem a kezemből a villát, ami hatalmas csörgéssel esett a tányér mellé, majdnem a földre.
-Mit? - kérdeztem halálraváltan.
-Azt hogy nem figyelsz, hogy szét vagy esve, fiam. Elmélázol, ha valamit kérdez, nem tudod a választ, azt mondta úgy jársz, kelsz az iskolában, mint egy élőhalott és hogy több tanár is ugyanígy vélekedik rólad.
-Nahát. - elöntött a forróság. Gordonra néztem, aki legnagyobb lelki nyugalommal evett tovább. Pedig minden miatta van. Hogy ilyen lettem csakis neki köszönhető! Megszorítottam a villa nyelét, hogy uralkodjak magamon, ne pattanjak fel az asztaltól és csapjam be teljes erőből az ajtót. Forrongó düh munkált bennem.
-Ez minden? Te nem tudod, hogy épp most szúrod el a továbbtanulási lehetőségeidet? Valami nem stimmel veled Bill! Most már látom én is! Talán legjobb lenne egy pszichiátert keresni, míg nem késő. – dühöngött tehetetlenül anya.
-Már késő.- suttogtam magam elé keserűen mosolyogva.
Ezen nem tud segíteni egy orvos. Ez olyan dolog, amit nem lehet kibeszélni, mert mázsás a súlya. Nem lehet lerázni sem, mert az ok, ami miatt olyan vagyok amilyen, itt él a házban, itt ül az asztalnál és jóízűen falatozgat.
-Mit mondtál? - kérdezte anya.
-Semmit. - intettem a fejemet csóválva.
-Ugye szerinted is jó ötlet lenne egy szakember Bill mellé? - pillantott Gordonra anya.
-Igen, biztos jót tenne. - helyeselt Gordon tele szájjal.
Minden erőmmel a villát szorítottam, hogy most azonnal ne ordítsam ki kétségbeesve, ami a lelkemet nyomja. Te jó ég, milyen képmutató ez a Gordon! Most ezt  mondja, aztán a hálószobába rángat, és ha nem lenne erőm falat felhúzva érzéketlenül elviselni az egészet, már nem tudom, hol lennék! Nem nekem kell pszichiáter! Az egyetlen, aki beteg, az egyes egyedül ő! De hallgatnom kell, ha belül belepusztulok is.
-És az én osztályfőnökömmel véletlenül nem találkoztál? - vette át ekkor a szót Tom.
-Nem. Miért? - húzta fel anya a szemöldökét.
Tom arcán gúnyos mosoly szaladt át.
-Hát esetleg megemlítette volna, hogy felolvasta a nevemet, ugyanis szóbeli dícséretben részesültem a gyakorlati munkáim miatt. Ez volt a nyílt napon. Tudod, ahova basztál eljönni! – hangján érezhető volt az indulat.
-Hé, Tom, ne beszélj így anyáddal. - szólt közbe Gordon.
-Ne avatkozz bele légyszives, nem a te ügyed. - hurrogta le Tom Gordont, majd ismét anya felé fordult.
Ő közben már elkezdte leszedni a tányérokat.
-És most mit vársz tőlem? Csússzak hason megbánást tanusítva? Bocsánatot kértem. Nem szórakozásból vagyok tizenkét órákat egy irodában, azért dolgozom, hogy mindenetek meglegyen. Lehetnél megértőbb is. morgott.
-Francokat! Ha nem látod, hogy hova tart ez az egész, vak vagy! Ha nem hallod mit akarok neked sokadszorra is mondani, süket vagy! És ha nem érted miről ugatok itt neked, akkor hülye is!
Megdöbbentett, amit mondott. A gondolkodása most is hihetetlenül érett volt, csak a kirohanásai voltak még gyerekesek!
-Na, most már elég! - anya szeme fenyegető szikrákat szórt.
-Ne Billt küldözgesd pszichiáterhez, hanem nézz magadba! De tényleg elég, én befejeztem! Köszönöm a finom vacsorát! - Tom felállt az asztaltól és az emeletre indult.
Véget vetve ezzel a borzasztóan erőltetett és annál is kényelmetlenebb szituációnak. Anya és Gordon csak meredtek egymásra.
Majd hirtelen Gordon jóllakottan felállt és megsimogatta anyám vállát.
-Tizenéves, majd észhez tér.
A nappali felé félúton rámnézett. Szinte éreztem, ahogy végigmér. Beharaptam az ajkam és a terítőt kezdtem el bámulni.
Gyűlöltem, amit csinált...
Anya a konyhaszekrényhez ment és zsebkendőt vett ki onnan. A szemét törölgette.
-Nyugodj meg anya. - mondtam neki vigasztalóan, erre rámförmedt.
-Nincs tanulnivalód Bill? Eredj a szobádba!
Így hát felmentem és nekiálltam a házifeladatoknak. Volt bőven, de valahogy mindig elkalandoztak a gondolataim.
Ráadásul a rádióból is szólt a zene. Nem akartam lekapcsolni. A csend idegesített volna, így viszont semmit sem haladtam a tanulással, mert minden zeneszámot, amit meghallottam, énekelgetni kezdtem és közben ikrem járt a fejemben.
Különösen egy Lifehouse dalnál a Hanging by a moment-nél. Kedveltem, de régebben nem tudtam azonosulni a szöveggel, sohasem akartam megállítani a pillanatot, sőt életem legtöbb részében azon voltam, hogy minél gyorsabban teljen az idő.
Legalábbis addig az éjszakáig nem értettem miről szól a dal, amíg Tom nem volt ott velem abban a szoros közelségben. Amíg nem érintett meg olyan szenvedélyesen, és amíg nem tapasztaltam milyen a csókja.
Igen, akkor, egész életemben először megállítottam volna a pillanatot. Csak én és Tom! Örökké!
Elmosolyodtam a felismeréstől, hogy mennyire ide illenek most a dal sorai.
Ajtócsapódást hallottam ekkor és láttam Tomot elviharzani az szobám nyitott ajtaja előtt. Kiszaladtam a szoba elé.
-Tom hova mész? - kiáltottam.
Erre megállt a folyosó végén.
-El. - vont vállat dacosan.
-Mégis?- kérdezősködtem.
-Nem mindegy az neked Bill? Lelépek és kész!
-Elviszel magaddal? - csodálkoztam, hogy ezt megkérdeztem, de kezem már nyúlt is a fotelben lévő kabátomért és válaszra sem várva siettem Tom felé.
-Ha akarsz, jöhetsz. Az biztos, hogy én most nem maradok itt! - indult lefele a lépcsőn.
Határozott léptekkel követtem.
-Ti meg hova készültök? - nézett ki a konyhából anya.
-Szívunk egy kis friss levegőt. – válaszolt Tom flegmán, de meg sem állt, csak ment feltartóztathatatlanul előre.
-És a tanulás? - hallottam még anya hangját.
-Az megvár! - vetette oda Tom.
-Majd jövünk! - néztem anyára, aki értetlenül és kissé talán szomorúan állt a konyha ajtajában. Sajnáltam ezt az egész elrontott vacsorát, ezt az estét. Ő jót akart, de vannak sebek, amiket nem lehet egykönnyen begyógyítani. Én már csak tudom.
Tom hallgatagon lépdelt mellettem. Nyomasztott a némasága.
-És most merre?
-Majd én azt tudom! - a léptei egyre gyorsultak, már-már szaladni kellett, hogy tartsam vele a tempót. Nem volt közlékeny hangulatában. És lehet, hogy terhére voltam a kérdezősködésemmel. Nem mertem többet megszólalni, haladtam mellette szó nélkül. Utunk egy buszmegállóba vezetett és felszálltunk az éppen arra jövő járatra. Most már tényleg nem értettem semmit, de kiváncsi voltam hol lyukadunk ki.
-Valamelyik osztálytársadhoz megyünk? - érdeklődtem a levegőt kapkodva, mert a gyors lépések kicsit kifárasztottak.
-Dehogyis. - felelt Tom kurtán.
-Akkor egy kocsmába, hogy leigyuk magunkat? - ezt viccnek szántam, de Tom megvető pillantást mért rám.
-Hülye! - aztán kifelé bámult a busz ablakán.
A végállomáson szálltunk le, az akkor már üres járműről. Besötétedett, néhol lámpák égtek. Barátságtalan és számomra ismeretlen környék volt ez. Hiába éltem le ebben a városban az életemet, még sosem jártam itt. Tom viszont otthonosan mozgott. Rágyújtott és elindultunk az aszfaltozott úton.
-Hol vagyunk Tom? Ez valami gyártelep? . néztem szét elhaladtunkban, a rozsdás autóroncsok, ottfelejtett vasúti kocsik, magasba meredező, lebontásra ítélt házak és gyéren pislákoló ősrégi lámpák között.

Nem mentünk sokat, Tom megállt az egyik épületnél.
-Igen Bill. Ez egy régen bezárt gyár. - válaszolta a cigarettáját fújva.
Félrehajtotta a szakadt drótkerítést és bebújt a résen. Aztán kérdőn nézett rám, azt várva, hogy követem e. Nem akartam gyávának és unalmasnak látszani, négykézláb ereszkedtem és bemásztam én is. Addigra Tom már egy fémládán üldögélt cigije utolsó slukkjaival.
-Nem őrzi kutya a telepet? - néztem körbe. Tiszta föld lett a kezem, megtöröltem nadrágomba.
-A kutya elől van, ide nem ér el, észre sem veszi, hogy itt vagyunk. Éjjeliőr meg nincs. Tudom. Nem egyszer voltam már itt.- válaszolta és eldobta a csikket, majd megindult az épületbe.
Betört ablakú, málló vakolatú igaz lélekvesztő volt. Falain mindenfele graffitik. A feltámadt esti szélben, kísértetiesen megnyikordultak a gerendák, a hiányos tetőn lévő takafólia is idegesítően lengedezett. Valami régi horrorfilmre emlékeztetett az egész.
-Gyakran jössz el ide? - húztam össze magamon fázósan a kabátomat.
-Aha, eléggé. - Tom befordult egy hosszú folyosó végén, gyorsan utána mentem.
-De mikor? - döbbentem meg és elnéztem a sok egyforma, fehérre mázolt ajtót, amik mögött egykor irodák lehettek.
-Amikor azt hiszitek, a haveroknál vagyok. Hát közlöm veled, hogy nem mindig dekkolok náluk. Mert van, hogy erre vágyom. - húzta végig Tom az ujjait a fa lépcsőkorláton, majd felpattant egy odaállított íróasztalra.
-Mégis mire? - értetlenkedtem.
-A csendre, a nyugalomra, hogy ne kelljen jópofiznom a családnak. Egyszerűen jó időnként nem kérdezni, nem válaszolni, ülni egy helyben, füstölgő cigivel, vagy egy üveg piával és nem haza gondolni. Bill, én gyűlölök otthon lenni!
Tom őszinte vallomása meglepett. Nem gondoltam, hogy így érez. Azt hittem, ez a nézeteltérése anyával, csak időleges és megoldódik, aztán megy minden tovább.
-Nem jobban, mint én. - bukott ki belőlem, de aztán gyorsan elhallgattam. Elég volt a múltkori kirohanásom, nem akartam mást is elárulni Gordonról és mocskos viselkedéséről. Pedig ha valaki, akkor én tudtam, milyen igazán gyűlölni azt a házat, közeget, ahol nap, mint nap akaratomon kívül, izgalomtól nyirkos kezek tapadnak rám, kéjes lihegés cseng a fülembe és leírhatatlan testi, lelki fájdalom jár át...
Tom csodálkozva fogadta kijelentésemet.
-Nem mondod, hogy te is rühelled anya nemtörődömségét és Gordon okoskodását?
-Mindennél erősebben. - suttogtam undorodva magam elé, mert megjelent szemeim előtt az annyiszor végig élt jelenet, ahogy Gordon végigsimít a vállamon.
-Azon agyalok, hogy le kéne lécelni.
-Te is tudod, hogy amíg nem vagyunk nagykorúak és iskolába járunk, erre nincs lehetőség. - vágtam Tom szavába, miközben mellé ültem. A jól ismert láz újra elkapott és ajkam epekedve vágyott a csókjára.
Tom hirtelen megszorította a kezem.
-Esetleg apához költözhetnénk! - nézett rám ötletétől átszellemülten.
Istenem! Hát persze! A megoldás itt volt és mégsem számoltam vele. Apa, ő szeret minket, hiányzunk neki! Biztos megengedné.
Olyan buta voltam, hogy erre nem gondoltam egy percig sem. Hagytam Gordonnak, hogy zsaroljon, és hogy hozzámérjen. Pedig lehet, hogy minden ilyen egyszerű. Aztán elkomorodtam.
-Anya ebbe sose menne bele.
-Elintézem! Neked csak jönni kell velem, ha akarsz. Bízz bennem, cserébe én is bízom benned! - Tom szédítően elmosolyodott és a vállamra téve a kezét, magához húzott. Teljesen megzavart, ahogy éreztem az illatát és arcom szinte a pulóverébe temettem, egyik kezem valahogy a kezét érintette, a másik pedig a nyaka környékre került. Remegni kezdtem belülről, a gyomrom össze-vissza liftezett a tudattól, hogy közel lehetek hozzá. Elvesztettem az önkontrollt magam felett. Te jóságos ég! Tom elvette a maradék eszemet is! Olyan lehettem, mint aki sokat ivott, mert Tom vigyorogva hajolt az arcomba.
-Hé, Bill minden oké?
Édesen nevetett, számomra gyönyörűséges volt. Egyszerre kisfiús és férfias. Nevetése áthatolt a saját magam állította falon és fényt varázsolt a sötét magányba, oda ahova eddig senkinek sem sikerült eljutnia. Én is mosolyogtam, elsöpörtem a hajamat a szememből. A fejem kóválygott, néha elmosódott foltokat láttam csak, néha meg a vaksötétet. De Tom ott volt velem, ha lecsuktam a szemem, akkor is.
Nekem ragyogott…
-Jól vagyok. - mondtam alig hallhatóan. A vágy elvette a hangomat, de adott valami sokkal nagyobb dolgot. Bátorságot.
Vagy affélét...Tom beszélt még valamiről és épp cigarettát vett volna elő, de beleütköztem a kezébe. A cigi a földre esett, keresgélni kezdte. Teljesen közel húzódtam hozzá és mikor felnézett, ajkaimat szinte rápréseltem a szájára. Annyira nem tudtam, hogy kell, de akartam! Tom meglepődött, a cigarettát megint elejtette, de nem is kellett már. Más dolog kapott szerepet azokban a percekben.
Mégpedig az emésztő, mindenen felülemelkedő szenvedély.
És igen! Pont egy poros raktárépületben...


folytatása következik...


2018. április 25., szerda

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 07.


Sziasztok!

Itt az új rész, minden kattintásért köszönet <3

Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 16
Szereplők: Bill, Tom, Gordon, Andreas
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, trágár beszéd 
Publikálva: 2010. november 2.

De ki menti meg a lelkemet?!

Bárcsak át tudnék sétálni az elmém ajtóin; hogy az emlékek mindig kéznél legyenek, ez segíthetne megérteni az éveket. Bárcsak tudnék választani Menny és Pokol között.
Rosszul aludtam. A padló nagyon kényelmetlen volt és egy idő után elég hideg is. Fázott a hátam és a derekam, de akkor sem mozdultam Tom mellől.
Az ő álma is nyugtalan lett egy idő múlva, forgolódott és beszélt valamit, amit nem értettem, de felébredtem rá. Homloka izzadt volt, a teste tűzforró. Aggódtam érte, nehogy baja legyen, hiszen nem tudtam mennyit ivott. Hajnalban már egyáltalán nem tudtam visszaaludni, csak néztem Tomot, ahogy fekszik mellettem. Néztem és a tegnap történtekre gondoltam. Egyszerre tört elő belőlem a vágy és a félelem. Mindennél többet jelentett nekem az, amit velem tett.
Óvatosan végigsimítottam a karját. Akkor már nem volt forró a bőre. A légzése is normális lett. Talán azt álmodta, hogy anya elment az iskolai nyílt napra és könnyes szemmel hallgatta, ahogy a tanár Tom nevét mondja.
Drága Tom! Még akkor is rabul ejtett, mikor éppen aludt. Nem tudtam felkelni és csak úgy otthagyni, pedig tegnap egyik leckémet sem készítettem el, mégsem indultam, hogy megcsináljam. Bámultam tovább, miközben a szívem néha ki akart esni a helyéről, ha elkalandoztak a gondolataim.
Az ébresztőóra időben jelzett. Összerezzentem, ahogy meghallottam bántóan éles hangját. Gyorsan az íróasztalomhoz rohantam és kikapcsoltam az ébresztést, majd visszasétáltam Tomhoz, aki mocorogni kezdett.
-Jó reggelt Tom. - térdeltem mellé.
Álmosan nyitotta fel a szemeit.
-Hello...- köszönt nagy sokára megviselt hangon.
-Azt hiszem, fel kellene kelned. - mondtam neki halkan.
-Nem megy. - dörzsölte a szemét.
-Akkor elkésel az iskolából.
-Oda most nem bírok bemenni! - vágott a szavamba Tom és ismét lehunyta szemeit.
Mi tagadás, nekem sem volt sok kedvem iskolába indulni, de tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem Andreastól.
Elmentem zuhanyozni és fogat mosni, remélve hogy mire visszaérek a szobámba, Tom meggondolja magát, de ugyanabban az állapotban találtam, mint amikor kimentem.
Felöltöztem és gyorsan megfésülködtem. Közben néha Tomra sandítottam, de nem mozdult.
Kinéztem az ablakon, anya kocsija szokás szerint nem állt már a garázs előtt, Gordoné azonban igen. Rögtön idegességet éreztem a gyomromban, de bizakodtam, hogy nem futok vele össze. Bedobáltam a tanszereket a táskába, felkaptam még egy pulóvert és táskámmal a kezemben kifelé indultam.
-Hé, tudom, hogy tegnap nagyon gusztustalanul viselkedtem. - szólt utánam fáradtan Tom.
Megálltam az ajtónál és visszafordultam.
-Megértelek, hogy csalódott voltál a nyílt nap miatt. - mosolyodtam el.
-Nos, igen...felejteni akartam azért ittam, de a dolog a visszájára sült el, mert mindenre emlékszem. Arra is mit mondtál, arról a patkány hapsiról, aki erőszakoskodik veled. Ezen nem lehet csak úgy túllépni, ugye tudod? - Tom résnyire nyitott szemmel vizsgálgatott engem, és nyilván tisztán látta, ahogy előbbi mosolyom rémületté változott. A táska is kiesett a kezemből...Istenem ne! Nem felejtette el! Az ajtónak dőltem, mert imbolyogni kezdett velem a szoba.
-Ezt hagyjuk.- suttogtam dacosan.
-Nem Bill, ne hagyjuk! Szépen elmondod ki az és visszarugdosom az anyjába. - mondta Tom sötét tekintettel.
-Soha nem akarok erről beszélni Tom. Soha! Érted?! - vágtam oda Tomnak kissé hangosabban is, mint kellett volna. De a hangom felett is a kétségbeesett ijedtség uralkodott.
Felkaptam a táskámat és nagy lendülettel kinyitottam az ajtót.
-És persze arra is élesen emlékszem, amit a földön csináltunk. - szólalt meg ismét ikrem.
Tetőtől talpig leizzadtam és zúgni kezdett a fejem.
-Igazán? - néztem vissza az ajtóból.
Tom elvigyorodott és nyakig betakarózott.
-Az meredek volt, de tetszett. - nyalta meg az ajkát és kihívóan játszadozni kezdett piercing karikájával. A szédülés, rosszullét, ájulás kerített hatalmába. És a nemi izgalom. A szívem közben boldogan ujjongott. Emlékszik! És szerinte is jó volt! De mivel még az előbbi téma hatása alatt voltam, így nem tudtam megfelelően kimutatni az érzelmeimet, pedig mindennél jobban szerettem volna Tom nyakába ugrani és talán megint megcsókolni. Nem mertem, valami visszafogott.
-Hát nekem most indulnom kell. - mondtam Tomnak, nem odaillően és tompán, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
A konyhába siettem és gyorsan készítettem magamnak egy vajas kenyeret. A kávé, tea már rég kihűltek, ebből láttam, hogy anya ismét korán ment dolgozni.
Az asztalon egy cetlit találtam, amit ő írt:
" Fiúk! Megpróbálok sietni, de lehet, hogy ma is későn jövök a munkából. Ne várjatok meg a vacsorával. Tom! Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a nyílt napra, majd kárpótollak. Szép napot! Csók: anya."
Nem valami sok, ahhoz képest, hogy napok óta alig láttuk. Eltoltam magam elől a papírt és reggelizni kezdtem, de nem esett valami jól. A gyomrom tiltakozott az evés ellen, a nyelőcsövem összeszűkült és csak Tomra bírtam gondolni. Megfordult a fejemben, hogy hagyom az iskolát mára és visszasietek a szobámba.
Ekkor megjelent Gordon. Mikor megláttam, megkeseredett számban az étel. Elegáns szürke öltönyt és hozzá illő nyakkendőt viselt, körül lengte a szokásos parfümillat, amit számomra rémes volt érezni.
-Jó reggelt! - Gordon rám sem nézve, berakott egy csésze kávét a mikrohullámú sütőbe.
-Neked is. - biccentettem fagyosan.
Amikor a mikró zúgása abbamaradt, hirtelen mehetnékem támadt. Felpattantam az asztaltól, de úgy hogy összekoccantak az ott lévő csészék. Gordon felnézett kávéjából.
-Sietsz? - mosolyodott el.
Vörössé vált az arcom. Kábultan bólogattam és kifelé igyekeztem. De akárhogy siettem, a távolság óriásinak tűnt a konyha és a bejárati ajtó között, pedig csupán néhány métert kellett volna megtennem, a lábaim viszont mintha nem engedelmeskedtek volna.
-Bill! - hallottam Gordon hangját.
Nem feleltem. Bukdácsolva igyekeztem az ajtó irányába.
-Bill! Itt vagy még? - szólalt meg ismét.
A szívem a torkomban dobogott és minden egyes porcikám a menekülést diktálta. Reszkető kezekkel nyomtam le a kilincset,  mikor Gordon ujjait éreztem a vállamon.
Őrült sebességgel fordultam irányába, a hátam erősen csapódott neki az ajtónak.
-Bill, nem hallod, hogy neked kiabálok? - Gordon arcán az előbbi taszító mosoly és a számomra jól felismerhető, kiéhezett pillantások voltak. A rémület elnémított egy időre. Gordon keze a hátamra vándorolt és magához húzott.
-Tom az emeleten van. - suttogtam és szemem fel-alá járt Gordon és a padló között.
-Tudod, hogy őrjítő vagy, mikor pánikba esel? - kérdezte Gordon teljesen váratlanul.
-Mit akarsz? - a hangom remegett, ahogy én magam is.
Gordon elengedett, de ugyanúgy kéjesen vigyorgott.
-El fogsz késni az iskolából. - jegyezte meg válasz helyett.
-Igen...igen...- helyeseltem, ahogy hátráltam. Gordon megvárta, míg a lábam kívül kerül a küszöbön, majd rám csukta az ajtót.
Nem értettem mi volt a célja az előbbi megmozdulásával, de sokkoló volt.
Elindultam az udvaron keresztül az utca felé. Még felnéztem a szobám ablakába, de nem láttam semmi mozgást, Tom biztos újra elaludt.
Nehezen nyugodtam meg Gordon reggeli közjátékától, felzaklatott. Hiába mentem lassan, hogy legyen időm lehiggadni, nagyon sokára lettem valamivel jobban.
Az osztályba érve még egy kellemetlen meglepetés várt. Andreast két paddal hátrébb ülve találtam. Ledermedtem. Nagyon magamra haragíthattam, ha így döntött. De hát mit is vártam? Elszúrtam a terveit.
Megálltam a padja előtt. Épp a mobiljával játszott, fel sem nézett.
-Andreas beszélhetnénk? - kérdeztem halkan.
-Nincs miről. - felelte kurtán Andreas.
-Tudom, hogy haragszol...
-Az nem kifejezés! Tegnap összejöhettem volna Sabrinával, ha Corinna nem lóg a nyakunkon, de hát ott volt és mivel neki nem jutott pasi, minket fárasztott a hülyeségeivel. Köszönhetően neked! - vágott a szavamba dühösen barátom.
-Annyira sajnálom. - hajtottam le a fejem.
-Hát ja képzelem. Elegem van a gyerekes játékaidból és főleg belőled! Nekem olyan barát nem kell, aki cserben hagy, mert beijed két csajtól. - húzgálta a száját Andreas.
-Kérlek, Andreas ne haragudj! Te nem tudhatod, miért vagyok ilyen és nem is árulhatom el, de...
Andreas azonban nem akart végighallgatni. Mérgesen csapta le mobilját a tankönyvei tetejére.
-Te nem vagy normális Bill! És én nem foglalkozom őrültekkel!
-Nem vagyok őrült. - mondtam, de most is közbeszólt.
-Őszintén szólva, már nem érdekel milyen vagy és nem érdekel a nyomorod sem! - ezzel előkereste a CD lejátszóját és felvette a fülhallgatót, jelezve hogy nem kíván velem több szót váltani.
Megsemmisülten álltam felette, de nem reagált. Aztán becsengettek, én pedig egyedül ültem a padba, amin eddig Andreassal ketten osztoztunk. A dühös sírás kaparta a torkomat és csak hallgattam a tanár szavait az órán, de nem jutott el belőle semmi a tudatomig.

Jóvá kell tennem, amit elrontottam, Andreasnak meg kell értenie, hogy ez az egész nem ellene volt, hogy teljesen más áll furcsa viselkedésem mögött. Csak azt nem tudtam, hogy magyarázzam el neki, miben vagyok, mikor tulajdonképpen, néha én sem értem magamat. Az viszont biztos, hogy nem veszíthetem el Andreas barátságát!
Testnevelés óra előtt összeszedtem a bátorságomat, hogy megint megpróbáljak beszélni vele. Egy csapat fiúval beszélgetett az osztályból. Ott álltak az öltözőszekrények előtt.
-Andreas ráérsz egy kicsit? - álltam meg mellette.
-Mi van Bill? Nem mondtam értelmesen, hogy teszek rá mi bajod? - mordult rám barátságtalanul. A többi fiú arcán gúnyos mosoly suhant át.
-Meg kell hallgatnod.
-Dehogy kell! A tegnapi nap történtek után semmit sem kell csinálnom veled kapcsolatban! – szólt közbe erélyesen Andreas.
-Tudom, hogy nagyot hibáztam, de mond meg, hogy javíthatnám ki és úgy lesz! Ígérem! - a szemem könnybe lábadt. Kényelmetlen volt az osztálytársak lenéző pillantásainak gyűrűjében beszélgetni vele.
-Nem kell több ígéret Bill, már nem hiszek neked! Nem fogod tönkretenni azt, ami még el sem kezdődött Sabrinával. Kár strapálnod magad, találtam mást, aki szívesen eljön és randizik Corinnával, amíg én Sabrinával leszek. Részemről a történet be is fejezve! - Andreas visszafordult a fiúk felé. Leforrázva álltam mögötte pár másodpercig.
-Kérlek Andreas, nekem csak te vagy a barátom. Ne csináld ezt!- tettem a vállára a kezem, hogy figyeljen még kicsit rám, de idegesen elhúzódott.
-Hagyj már békén.
-Csak még egy percet adj, hogy elmondjam. - a kezem újra a vállán volt, de ezúttal mindennél agresszívebb reakcióval találkoztam.
Hirtelen hátrafordult és teljes erejével ellökött. Nem voltam erre felkészülve, a meglepetéstől megkapaszkodni sem tudtam. Nagy zörgések közepette zuhantam két öltözőszekrény és a szemeteskuka közé. A fejem a falba ütődött.
-Nem érted, hogy kopj le Bill! - ordított a képembe Andreas.
Egyik fiú elismerően hátba veregette.
-Ezt jól megadtad neki!
Az eséstől színes csillagok ugráltak a szemem előtt és fájdalom hasított a fejembe, ahol beütöttem. Lehorzsoltam a kezemet is. Andreas miért kellett ezt? Ennyire gyűlölsz? Mi lesz velem, ha már te sem állsz mellettem?
Szédülve keltem fel a földről. Andreas és a többiek a testnevelés öltöző irányába igyekeztek, még láttam őket távolról. Pár ember csodálkozva bámult rám, néhányan összesúgtak.
Elvörösödve poroltam le a nadrágomat és ismét menekülhetnékem támadt, mint reggel, mikor Gordonnal találkoztam. Nem tudom, mi hajtott, de csak egyet akartam, elmenni most, minél hamarabb kívül kerülni az iskola területéről. Nem vártam sokat, beszaladtam az üres osztályterembe, magamhoz vettem a táskámat és elindultam kifelé.
Nem szólt rám senki, becsengettek, kihalt az épület. Lépteim egyre gyorsultak, hamar eldöntöttem hova is induljak. Haza szerettem volna minél előbb jutni. Tommal lenni! Igen...mellette feküdni úgy, mint tegnap. A közelsége talán elmulasztja ezt a mardosó magányt és megalázottságot, ami belül emészt.
Tom, az egyetlen vigaszom.
Az utolsó métereket már rohanva tettem meg a házunkig.
-Tom! - nyitottam be a házba kifulladva. Mielőbb szerettem volna őt látni.
Csend fogadott.
-Tom hol vagy? - néztem körbe a földszinten, majd táskámat a földre hajítva az emeletre mentem.
-Tom merre vagy?
Ikrem szobája üres volt, ezért az én szobám felé vettem az irányt. Meglepetésemre, ott is ürességet találtam. A takaró, ami alatt éjjel ketten  feküdtünk, most az ágyon volt gondosan elrendezve, az ablak nyitva, Tom pulóvere és pólója is eltűnt a földről.
A ház összes helyiségét végigjártam, de sehol sem találtam meg a testvéremet.
Lehet, hogy jobban lett és mégiscsak elment az iskolába? Csalódottan ballagtam le a földszintre, aztán ki az udvarra és csak álltam ott tehetetlenül. Mindennél nagyobb egyedüllétet érezve. Olyan jó lett volna teli torokból Tom nevét üvölteni. Mérhetetlenül hiányzott.
Figyeltem az bánatos égboltot, a szürke, esőt jósló fellegeket. Feltámadt a szél és rövidesen cseperegni kezdett az eső. Előbb csak apró szemekben alig-alig, később aztán egyre nagyobb cseppek jöttek. Bemehettem volna, de nem mozdultam. Hagytam, hogy essen rám a sűrű zápor, hogy a ruhám és a hajam csupa víz legyen.
Nem érdekelt. Sőt jó is volt. Talán az eső lemossa a lelkem minden bánatát...

folytatása következik...