Sziasztok!
Jaj, nagyon lassú a gépem, kész kínszenvedés vele bármit is csinálni, de azért itt a folytatás.
Jaj, nagyon lassú a gépem, kész kínszenvedés vele bármit is csinálni, de azért itt a folytatás.
Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 18
Szereplők: Bill, Tom, Simone, Gordon, Andreas
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, szexjelenet, trágár beszéd, erőszak
Publikálva: 2010. december 4.
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 18
Szereplők: Bill, Tom, Simone, Gordon, Andreas
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, szexjelenet, trágár beszéd, erőszak
Publikálva: 2010. december 4.
De ki menti meg a
lelkemet?!
Megölhetsz, megölhetsz, megölhetsz, de nem törsz meg, nem törsz
meg...
Ültünk még ott egy ideig miközben alig beszéltünk. Volt mit átgondolnunk azt hiszem. A telepet őrző kutya hangos ugatásából, azonban arra következtettünk, hogy talán jár valaki arra. Nem akartuk, hogy észrevegyenek miket, így elindultunk haza. Azt sem tudtuk mennyi az idő, nem volt nálunk sem telefon, sem óra. Szótlanul ballagtunk egymás mellett a sötétben és ugyanilyen csendben vártuk a buszt a megállóban. Néha lopva Tomra sandítottam, különös pirosságot láttam az arcán, mintha még mindig zavarban lett volna. Persze az én számra sem jöttek könnyen a szavak. Sok minden történt ebben az elhagyatott gyárépületben. Nem volt hosszú idő, de nekem egész életemben talán ezek voltak a legszebb és legkülönlegesebb percek.
Aztán hamarosan megérkezett a járat, felültünk rá és csak utaztunk hallgatagon. Piszkosak voltunk és izzadtak, ráadásul úgy éreztem, mintha transzparensekkel lettünk volna körberakva és mindenki tudná mit tettünk. Ez természetesen csak buta képzelgés volt, ilyet senki nem feltételezett volna rólunk.
Néztem Tomot magam mellett, a szívverésem már ettől is felgyorsult, egyre vonzóbbnak találtam, és arra gondoltam, hogy ettől a naptól kezdve ő már nem csak a testvérem. Akármit is hoz a jövő, akárhogy éljük tovább az életünket, a mai este elvágta a testvéri szálakat és egy új, még szorosabb, titkos kapcsot rakott közénk. A Kaulitz ikrek meghaltak, örökre ottmaradtak a gyárépület üresen kongó falai között. Ez már más...
Anya a nappaliban várt minket, arcán aggodalommal. Tom köszönés nélkül nyitott be és egyenest az emeletre akart menni, de anya elkapta a karját.
-Szabad érdeklődnöm, hol a fenébe mászkáltatok? - förmedt ránk idegesen.
-Mit érdekel az téged? Mi van, elfogyott a munkád és ráértél izgulni miattunk? - gúnyolódott Tom és kihúzta a karját anya markából, aztán már ment is felfele. Anya elhűlve bámult utána.
-Máskor vigyetek telefont magatokkal, hogy tudjam, merre csavarogtok!- nézett végig rajtam zavarodottan, majd visszasétált a nappaliba, a tv elé. Én pedig Tom után mentem. A szobája ajtaját nyitva találtam, megálltam és benéztem. Tom az ágyánál állva dobálta le magáról a kabátot, pulóvert. Hátrafordult és észrevette, ahogy bámulom. De nem szólt. Félénken tettem pár lépést a szobája felé, majd beléptem.
-Zárd be az ajtót! - szólt halkan. Bólintottam és elfordítottam a kulcsot a zárban.
-Nagyon hallgatag vagy. - jegyeztem meg.
-Anya tönkretesz a hülyeségeivel. - morgott Tom és levette a pólóját is. Akaratlanul is oda néztem, vonzotta a tekintetem és ismét izgalomba hozott. Olyan gyönyörűséges volt, hogy összeszorult a szívem. Tom rám pillantott aztán, mint aki szégyenlős, magára kapott egy tiszta pólót.
-Ne nézz így rám, összezavarsz...- mondta.
-Sajnálom! - szegeztem a szemem a földre és én is zavarba jöttem, mint egy kisgyerek, akit megszidnak.
-Az ember nem mindennap szexel az ikertestvérével. Szerintem érthető, ha totál káosz van a fejemben. - magyarázta Tom és tanácstalanul álldogált velem szemben.
-Megbántad? - kérdeztem remegő hangon.
Tom hevesen megrázta a fejét.
-Nem! Az a legdurvább az egészben hogy, nagyon-nagyon tetszett, holott minden részemnek tiltakoznia ez ellen, de még sincs így. Nagyon jó volt, hidd el...Csak mérges vagyok...anyára és hogy haza kellett jönnünk, ebbe a nyomorult házba, a szerencsétlen valóságba.
-Én is nagyon jól éreztem magam veled. Régebben gyűlöltem a szexet. De veled hihetetlenül érzéki volt, úgy élveztem és nyögdécseltem, hogy magamra sem ismertem. Eddig azt hittem így nem tudok. Lehet, hogy bután és szentimentálisan hangzik, de félhomályban éltem hosszú hetek óta, és csak tapogatóztam a sötétben. De ma elhittem, hogy van világosság, a csókjaid és ölelésed által. - égni kezdett az arcom, ahogy ezeket a szavakat kimondtam.
Tom bólintott, de láttam, hogy zavarba ejtette az őszinteségem, amivel most nem is nagyon tudott mit kezdeni. Felkapott egy törölközőt az ágy széléről, mint aki fürdeni készül, majd visszadobta ugyan oda.
-A francba Bill! Nem vagyunk normálisak! - káromkodott és odalépett hozzám.
Felpillantottam a padlóról és szembetaláltam magam ikrem varázslatos tekintetével. Tom ujjai az enyémeket érintették.
-Tom...- szólaltam meg és fájdalmasan nagyot dobbant a szívem, ahogy elsodródtam barna szemének pillantásában.
-A pokolba, mit tettél velem?!- és szomorú mosoly jelent meg az arcán.
-Sajnálom, ha…- mentegetőzni akartam, de ajkaimhoz hajolt.
-Csak még öt percre vigyél el ebből a világból! - suttogta, majd megcsókolt.
Percekkel később, még mindig a mámoros csókok hatása alatt, a boldogságtól szédülve, léptem be a szobámba. Sötétség fogadott. A villanykapcsoló felé nyúltam, mikor is egy erős kéz bilincsként fogta meg a csuklómat. A rémülettől majdnem felkiáltottam, de az ujjak ekkor a számra tapadtak. Fény gyúlt a szobába és Gordon állt velem szemben, egy szál alsóneműben.
-Ugye nem fogsz sikoltozni?- vigyorgott gúnyosan. Fejemmel nemet intettem, mire elengedett. Lerogytam a padlóra.
-Ezt miért csináltad? - kapkodtam levegő után, hevesen kalapáló szívvel.
Gordon mellém guggolt.
-Jó poénnak tűnt.
-Mit keresel itt? Bárki bejöhet, anya lent nézi a tv-t, Tom zuhanyzik. - dadogtam.
Gordon még mindig mosolygott a gyomorforgató mosolyával, közben a vállamra tette a tenyerét.
-Ne pánikolj. Erre nincs időm. Hétfőn viszont korán végzek a munkával, arra gondoltam, esetleg te is hamarabb hazajöhetnél az iskolából.
-Aznap sok órám van, nem tudok.
-Dehogyis nem! Majd írok igazolást. Azt írom, hogy családi okok, vagy ilyesmi. - vágott a szavamba Gordon és kezei lejjebb csúsztak a vállamról, egészen a hasamig. Remegni kezdett a gyomrom az érintésétől. De Tom szavai jutottak eszembe, amit a raktárban mondott, szálljak szembe azzal, aki akaratom ellenére bánt. Ha meg sem próbálom, soha nem fog menni.
-Rendben. - egyeztem bele letörten. Gordon ujjai már a nadrágomnál jártak, de tisztában volt vele hogy az idő erre nem alkalmas, úgyhogy gyorsan felállt és kifele indult.
-Alig várom! - ezzel becsukta maga mögött az ajtót.
Fura, de máskor mindig elborított a szégyen, a félelem, és a belső reszketés, hogy mi lesz, ha ismét megteszi. Most azonban csak Tomra gondoltam. Arra, ahogy meghaltam és újjászülettem azokban a pillanatokban, mikor vele voltam. Ahogy eljutottam a csúcsra vele és egy új világ nyílt meg nekem. Erő szállt belém és tudtam, ha most nem cselekszem talán soha sem! Persze rettegtem, mi lesz, ha Gordon beváltja az ígéretét és otthagyja anyát, azt sosem bocsájtottam volna meg magamnak. Bár talán így lett volna a legjobb mindenkinek, mert anya ezerszer jobbat érdemelt Gordonnál, de tudtam, hogy nagyon szereti és kikészülne, ha Gordon továbbállna. Ezért még sosem mondtam ellent Gordonnak, mindig alázatosan elviseltem, amit velem csinált, így neki könnyű dolga volt, sakkban tarthatott a zsarolásával. Bele sem gondoltam, mi történik, ha fordul a kocka ?! Nem játszottam el a gondolattal, hogy mi lesz, ha egyszer nem engedek neki és én zsarolom meg? Aljas dolog volt persze, nem szoktam ilyet, de ez tűnt az egyetlen útnak és az új kezdésnek. Döntöttem, nem adom meg többet magam!
Ültünk még ott egy ideig miközben alig beszéltünk. Volt mit átgondolnunk azt hiszem. A telepet őrző kutya hangos ugatásából, azonban arra következtettünk, hogy talán jár valaki arra. Nem akartuk, hogy észrevegyenek miket, így elindultunk haza. Azt sem tudtuk mennyi az idő, nem volt nálunk sem telefon, sem óra. Szótlanul ballagtunk egymás mellett a sötétben és ugyanilyen csendben vártuk a buszt a megállóban. Néha lopva Tomra sandítottam, különös pirosságot láttam az arcán, mintha még mindig zavarban lett volna. Persze az én számra sem jöttek könnyen a szavak. Sok minden történt ebben az elhagyatott gyárépületben. Nem volt hosszú idő, de nekem egész életemben talán ezek voltak a legszebb és legkülönlegesebb percek.
Aztán hamarosan megérkezett a járat, felültünk rá és csak utaztunk hallgatagon. Piszkosak voltunk és izzadtak, ráadásul úgy éreztem, mintha transzparensekkel lettünk volna körberakva és mindenki tudná mit tettünk. Ez természetesen csak buta képzelgés volt, ilyet senki nem feltételezett volna rólunk.
Néztem Tomot magam mellett, a szívverésem már ettől is felgyorsult, egyre vonzóbbnak találtam, és arra gondoltam, hogy ettől a naptól kezdve ő már nem csak a testvérem. Akármit is hoz a jövő, akárhogy éljük tovább az életünket, a mai este elvágta a testvéri szálakat és egy új, még szorosabb, titkos kapcsot rakott közénk. A Kaulitz ikrek meghaltak, örökre ottmaradtak a gyárépület üresen kongó falai között. Ez már más...
Anya a nappaliban várt minket, arcán aggodalommal. Tom köszönés nélkül nyitott be és egyenest az emeletre akart menni, de anya elkapta a karját.
-Szabad érdeklődnöm, hol a fenébe mászkáltatok? - förmedt ránk idegesen.
-Mit érdekel az téged? Mi van, elfogyott a munkád és ráértél izgulni miattunk? - gúnyolódott Tom és kihúzta a karját anya markából, aztán már ment is felfele. Anya elhűlve bámult utána.
-Máskor vigyetek telefont magatokkal, hogy tudjam, merre csavarogtok!- nézett végig rajtam zavarodottan, majd visszasétált a nappaliba, a tv elé. Én pedig Tom után mentem. A szobája ajtaját nyitva találtam, megálltam és benéztem. Tom az ágyánál állva dobálta le magáról a kabátot, pulóvert. Hátrafordult és észrevette, ahogy bámulom. De nem szólt. Félénken tettem pár lépést a szobája felé, majd beléptem.
-Zárd be az ajtót! - szólt halkan. Bólintottam és elfordítottam a kulcsot a zárban.
-Nagyon hallgatag vagy. - jegyeztem meg.
-Anya tönkretesz a hülyeségeivel. - morgott Tom és levette a pólóját is. Akaratlanul is oda néztem, vonzotta a tekintetem és ismét izgalomba hozott. Olyan gyönyörűséges volt, hogy összeszorult a szívem. Tom rám pillantott aztán, mint aki szégyenlős, magára kapott egy tiszta pólót.
-Ne nézz így rám, összezavarsz...- mondta.
-Sajnálom! - szegeztem a szemem a földre és én is zavarba jöttem, mint egy kisgyerek, akit megszidnak.
-Az ember nem mindennap szexel az ikertestvérével. Szerintem érthető, ha totál káosz van a fejemben. - magyarázta Tom és tanácstalanul álldogált velem szemben.
-Megbántad? - kérdeztem remegő hangon.
Tom hevesen megrázta a fejét.
-Nem! Az a legdurvább az egészben hogy, nagyon-nagyon tetszett, holott minden részemnek tiltakoznia ez ellen, de még sincs így. Nagyon jó volt, hidd el...Csak mérges vagyok...anyára és hogy haza kellett jönnünk, ebbe a nyomorult házba, a szerencsétlen valóságba.
-Én is nagyon jól éreztem magam veled. Régebben gyűlöltem a szexet. De veled hihetetlenül érzéki volt, úgy élveztem és nyögdécseltem, hogy magamra sem ismertem. Eddig azt hittem így nem tudok. Lehet, hogy bután és szentimentálisan hangzik, de félhomályban éltem hosszú hetek óta, és csak tapogatóztam a sötétben. De ma elhittem, hogy van világosság, a csókjaid és ölelésed által. - égni kezdett az arcom, ahogy ezeket a szavakat kimondtam.
Tom bólintott, de láttam, hogy zavarba ejtette az őszinteségem, amivel most nem is nagyon tudott mit kezdeni. Felkapott egy törölközőt az ágy széléről, mint aki fürdeni készül, majd visszadobta ugyan oda.
-A francba Bill! Nem vagyunk normálisak! - káromkodott és odalépett hozzám.
Felpillantottam a padlóról és szembetaláltam magam ikrem varázslatos tekintetével. Tom ujjai az enyémeket érintették.
-Tom...- szólaltam meg és fájdalmasan nagyot dobbant a szívem, ahogy elsodródtam barna szemének pillantásában.
-A pokolba, mit tettél velem?!- és szomorú mosoly jelent meg az arcán.
-Sajnálom, ha…- mentegetőzni akartam, de ajkaimhoz hajolt.
-Csak még öt percre vigyél el ebből a világból! - suttogta, majd megcsókolt.
Percekkel később, még mindig a mámoros csókok hatása alatt, a boldogságtól szédülve, léptem be a szobámba. Sötétség fogadott. A villanykapcsoló felé nyúltam, mikor is egy erős kéz bilincsként fogta meg a csuklómat. A rémülettől majdnem felkiáltottam, de az ujjak ekkor a számra tapadtak. Fény gyúlt a szobába és Gordon állt velem szemben, egy szál alsóneműben.
-Ugye nem fogsz sikoltozni?- vigyorgott gúnyosan. Fejemmel nemet intettem, mire elengedett. Lerogytam a padlóra.
-Ezt miért csináltad? - kapkodtam levegő után, hevesen kalapáló szívvel.
Gordon mellém guggolt.
-Jó poénnak tűnt.
-Mit keresel itt? Bárki bejöhet, anya lent nézi a tv-t, Tom zuhanyzik. - dadogtam.
Gordon még mindig mosolygott a gyomorforgató mosolyával, közben a vállamra tette a tenyerét.
-Ne pánikolj. Erre nincs időm. Hétfőn viszont korán végzek a munkával, arra gondoltam, esetleg te is hamarabb hazajöhetnél az iskolából.
-Aznap sok órám van, nem tudok.
-Dehogyis nem! Majd írok igazolást. Azt írom, hogy családi okok, vagy ilyesmi. - vágott a szavamba Gordon és kezei lejjebb csúsztak a vállamról, egészen a hasamig. Remegni kezdett a gyomrom az érintésétől. De Tom szavai jutottak eszembe, amit a raktárban mondott, szálljak szembe azzal, aki akaratom ellenére bánt. Ha meg sem próbálom, soha nem fog menni.
-Rendben. - egyeztem bele letörten. Gordon ujjai már a nadrágomnál jártak, de tisztában volt vele hogy az idő erre nem alkalmas, úgyhogy gyorsan felállt és kifele indult.
-Alig várom! - ezzel becsukta maga mögött az ajtót.
Fura, de máskor mindig elborított a szégyen, a félelem, és a belső reszketés, hogy mi lesz, ha ismét megteszi. Most azonban csak Tomra gondoltam. Arra, ahogy meghaltam és újjászülettem azokban a pillanatokban, mikor vele voltam. Ahogy eljutottam a csúcsra vele és egy új világ nyílt meg nekem. Erő szállt belém és tudtam, ha most nem cselekszem talán soha sem! Persze rettegtem, mi lesz, ha Gordon beváltja az ígéretét és otthagyja anyát, azt sosem bocsájtottam volna meg magamnak. Bár talán így lett volna a legjobb mindenkinek, mert anya ezerszer jobbat érdemelt Gordonnál, de tudtam, hogy nagyon szereti és kikészülne, ha Gordon továbbállna. Ezért még sosem mondtam ellent Gordonnak, mindig alázatosan elviseltem, amit velem csinált, így neki könnyű dolga volt, sakkban tarthatott a zsarolásával. Bele sem gondoltam, mi történik, ha fordul a kocka ?! Nem játszottam el a gondolattal, hogy mi lesz, ha egyszer nem engedek neki és én zsarolom meg? Aljas dolog volt persze, nem szoktam ilyet, de ez tűnt az egyetlen útnak és az új kezdésnek. Döntöttem, nem adom meg többet magam!
Andreas észrevette, hogy nézem és dühösen jött oda a padomhoz.
-Bill, nagy kérés lenne, ha nem lesnél engem folyton? A srácok a végén azt hiszik, hogy buzik vagyunk. Mondtam már, hogy felejts el. - támaszkodott a padra.
-Tudom, hogy mondtad. - vágtam rá dacosan és lesütöttem a szemem.
-Ha tudod, és ha felfogtad, akkor légyszíves tegyél is úgy. - morgott Andreas és menni készült, de váratlanul utánaszóltam.
-Ne haragudj, hogy elszúrtam! Akármit hiszel, a barátságod sokat jelentett nekem! Örülök, hogy boldog vagy az új barátaiddal, jó látni milyen felszabadult lettél! Talán szívesen ülnék én is köztetek, de tudom, hogy ők soha nem fogadnának be. Csak te viselted el a néha értelmetlen viselkedésemet és azt, hogy olyan vagyok amilyen...
-Hé, mi ez a dráma Bill? Halni készülsz? - húzta el a száját gúnyosan Andreas.
Elmosolyodtam.
-Ellenkezőleg, most kezdem el az életemet!
Andreason látszott, hogy semmit sem ért. Csak a fejét csóválta.
-Hát Bill, ma is frankón megborultál, ahogy látom. - ezzel visszament a többiekhez, akik kíváncsian kérdezték mit beszélt velem az előbb, de Andreas kitért a válasz elől. Legalább nem tett rám sértő megjegyzéseket, ez jól esett. És az a tudat is, hogy ő már nem kívülálló. Lehet, egy nap én sem leszek az?
Hamarabb jöttem el az iskolából, a Gordonnal megbeszéltek értelmében. Gordon írt egy igazolást, amit előző este titokzatos képpel csúsztatott a kezembe, amikor belefutottam a konyhában. Rögtön tudtam, mi az a papír, amit a tenyerembe nyomott kéjes vigyorok közepette. Undor töltött el, ahogy később a szobámban, elolvastam girbe-gurba írását arról, hogy családi okok miatt az utolsó két óráról el kell jönnöm. Családi okok...hát persze.
Nehezen szántam rá magam az indulásra és az úton is lassan ballagtam. Kellemes, nyugodt idő volt. És szinte üres utcák, csak néha jött szembe velem egy-egy járókelő. Talán nem látszott rajtam, de a feszültség majd szétvetett belülről, az agyam lázasan dolgozott azon, hogy viszem végbe a tervemet, hogy lesz bátorságom ez egyszer kiállni magamért és Gordon szemébe mondani az igazságot, anélkül hogy anyának kárt okoznék ezzel. Tomra gondoltam és elöntött a melegség. Drága, drága Tom! Ő nyitotta fel a szemem, nem okozhattam csalódást azzal, hogy meghátrálok. Bár ő nem sejtette, mi a teljes igazság, de neki köszönhettem, hogy elindultam e döntés fele vezető úton. És kitudja, ha elköltözöm apához, ő is jön velem, ahogy tervezte. Istenem! Milyen nagyszerű lenne! De előbb még meg kellett nyernem ezt a csatát a saját gyengeségem és Gordon ellen. Le kellett zárnom ezt az undorító fejezetet és aztán gyors léptekkel elindulni egy boldogabb jövőbe.
A kezeim jéghidegek voltak, amikor benyitottam házunk ajtaján és majdnem elhánytam magam az idegességtől. Jobban féltem, mint eddig valaha. Halkan letettem a táskámat az előszobai szekrényre és nagy levegőket véve beléptem a nappaliba. Nem csalódtam, Gordon az egyik fotelben ült, kezében a tv távirányítójával. Széles mosolyra derült arca, mikor meglátott.
-Szia, Bill ! Már nagyon vártam, hogy hazaérj. Azt hittem nem jön el ez a pillanat. - lerakta a távirányítót és rögtön felállt, hogy elém siessen.
Pislogtam és erőtlenül bólogattam, miközben lehúztam a cipzárt a kabátomon és kibújtam belőle, aztán csak odadobtam a földre. Gordon nem tétovázott, megmarkolta a kezem és a kanapé felé húzott. Botladozó lábakkal mentem utána. A gyomrom iszonyatosan fájt és rázott a hideg. Végigdőltem a kanapén és lecsuktam a szemem. Éreztem Gordon száját a nyakamon, mialatt kezei hol a mellkasomon, hol pedig a nadrágom táján jártak.
-Annyira kívánlak. - suttogta.
-Tökéletes vagy, és gyönyörű. – zihálva a homlokomat csókolta aztán a hajamat. Nem mertem kinyitni a szemem. A fejemben rettenetes fájdalom ébredt, villogó fények váltották egymást a szemhéjam mögött és néhány vadul dübörgő szó. Most meg kell tennem! Itt és most cselekednem kell! Úgy tűnt, egyedül vagyok, de mégsem elveszetten. Velem van az Isten. És velem van Tom is. Nem szabad ennek a mocskosságnak újra megtörténnie!
Gordon kibontotta a nadrágomat és türelmetlenül rángatta le a térdemig, majd ajkaival a hasamra tapadt. A szemeim felpattantak és hirtelen mozdulattal felkönyököltem. Gordon nem észlelt semmit, hangos szuszogással haladt egyre lejjebb a szájával. A szívem a torkomban dobogott, az ereimben száguldott a vér és kimondhatatlan iszony lett rajtam úrrá, amint elém tárult a kép.
-Sosem láttam nálad szebbet! - mondta Gordon vágytól rekedten és még lejjebb húzta a nadrágomat, közben a sajátját kezdte el kigombolni. A menekülés ösztöne, ami elfojtva, de mindig is ott volt velem az ilyen percekben, most szétterjedt bennem, mint valami méreg. Váratlanul felültem és a kanapé sarkába húzódtam. Gordon csodálkozva kapott utánam.
-Mi a szar van? - lihegte értetlenül és tekintetében a döbbenet járt táncot a bűnös kéjjel.
Nyeltem egy nagyot és a kanapé egyik díszpárnájába bámulva csak ennyit mondtam.
-Elég volt!
folytatása
következik...
