De ki menti meg a lelkemet?!Pt. 11.

Sziasztok!

Milyen gyorsan véget ért a nyár. Legalábbis nekem :/ Nem mondom, hogy annyira klassz volt, de voltak szép pillanatok...És most újra itt vagyok, hoztam a folytatást, az utolsó előtti részt.

Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 18
Szereplők: Bill, Gordon
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, szexjelenet, trágár beszéd, erőszak
Publikálva: 2010. december 13.

De ki menti meg a lelkemet?!

Eszünk vádolható, a szív törvényen feletti...
Gordon felszegte a fejét és olyan arcot vágott, mint aki nem hallotta jól az előbbieket.
-Hogy mondtad ?
-Elég volt ! Most és mindörökre ! - a hangom kezdett elhalkulni, de tudtam, hogy ha nem tartok ki, minden folytatódik tovább.
Gordon elvigyorodott.
-Azt majd én döntöm el, mikor elég Billie. És hidd el, belőled sosem elég ! - ismét megragadott és magához rántott.
Az arcom közel került az övéhez és láttam rajta, hogy feldühítettem. Beletúrt a hajamba és a nyakamhoz hajolt. Eltoltam magamtól és rákiáltottam.
-Nem hagyom, hogy többet hozzám érj, hogy kihasználj, hogy fájdalmat okozz, hogy megalázz !
A hangom számomra is idegenül és remegve csengett a falak közt. A sírás fojtogatott, szememet égették a könnyek, de nem sírhattam, nem mutathattam hogy gyenge vagyok és főleg nem, hogy rettegek...
Gordon erősen megszorította az egyik karomat, fájdalmasan felnyögtem és próbáltam kiszabadulni, de nem ment. Az arca olyan ismeretlen lett most. Nem a perverz vágyakozás látszott rajta, hanem a düh és az agresszió.
-Mi a franc ütött beléd Bill ? Vesztedet érzed ? - sziszegte indulattól fűtötten és kezemet hátracsavarva visszalökött fekvő helyzetbe.
-Engedj el Gordon ! - kétségbeesve vergődtem, hogy kiszabaduljak, de hiába.Gordon teljes súlyával rám nehezedett.
-Nem mondtam világosan, hogy ha nemet mondasz, otthagyom anyádat ? Azt gondolod viccelek ? Azt hiszed, ez egy kicseszett játék ami akkor ér véget, ha te akarod ? - erőszakosan rángatta tovább a nadrágomat, másik kezével pedig lefogott, hogy ne tudjak mozdulni. Teljesen leizzadtam. A félelem, ettől az ismeretlen viselkedésétől hatalmába kerített. Ujjai durván markoltak belém, még a ruhán keresztül is fájdalmas volt érezni. Forgott velem a világ, fejemben a gondolatok össze-vissza cikáztak és nem tudtam hogyan tovább. Csak feküdtem ott, zihálva, a rémülettől szinte megdermedve.
-Nevetnem kell rajtad Bill. - mondta gúnyosan Gordon és szétfeszítette a lábamat. Felkiáltottam az ijedtségtől és a rám váró fájdalomtól, de Gordon csak vigyorgott elégedetten, aztán rám feküdt. Éreztem magamon a testét és az undort iránta. Te jó ég, hányszor, de hányszor történt meg már, hogy így feküdt rajtam...És én hagytam...Nem ellenkeztem. Féltettem anya lelkét. Ez volt az én áldozatom...Gordon kéjesen zihált a fülembe, ahogy a nyakamat csókolgatta.
A szememet a plafonra szegeztem, mintha árnyakat láttam volna a fehér mennyezeten, de lehet hogy csak a képzeletem játszott.
-Enyém leszel ma is...én gyönyörű szeretőm. - suttogta Gordon. Egyik keze a hasamra került és lassan közeledett az ágyékom felé. Tennem kellett valamit. Suta ösztönök bújkáltak bennem és a félelmem kis időre felengedett. Kihasználva, hogy Gordon izgalmában nem szorított olyan erősen, gyors mozdulatokkal kirántottam egyik lábamat a lábai közül és belerúgtam. Nem tudom pontosan hol találtam el, talán a gyomra táján. Összegörnyedt és lefordult a kanapéról. Én pedig felhúzva a nadrágomat, kifelé rohantam a nappaliból. Ismét elfogott a pánik, mellkasomra nyomás telepedett, kivert a veríték és azt sem tudtam merre menjek. Legokosabb lett volna kirohanni az udvarra, ki az utcára, ott mégsem bánthat.
-Te kis szemétláda ! - üvöltött a nappaliból Gordon és még láttam, ahogy imbolyogva felállt a földről.
A kijárat felé szaladtam, de nagy igyekezetemben elbotlottam a küszöbben.
Homlokom a padlóba ütődött, erős fájdalmat éreztem a szemem környékén és elkezdett vérezni az orrom. Nem volt időm ezzel törődni, megtöröltem pulóverem ujjába és nyögdécselve tápászkodtam fel, de akkor Gordon lépteit hallottam a hátam mögül. És az az ajtó elérhetetlennek látszott már. Gordon hirtelen elkapta a vállam és maga felé fordított.
-Ezt nagyon megbánod ! - fújtatott izzadt képpel és a keze ütésre lendült. Szorosan összecsuktam a szemem és karjaimat védekezően magam elé tartottam, de nem történt semmi. Mikor újra kinyitottam a szemeimet, Gordon tekintetével találtam szembe magam.
-Nem tudsz elfutni ! A játék véget ért Bill. - mondta még. A hangja és az arca ugyanazzá változott, mint régen. Ismét csak a mocskos szándékok voltak jelen a vonásaiban. Reményvesztettnek tűnt a helyzetem, de az előbbi halvány bátorság még mindig ott parázslott belül. Nem engedhettem hogy a helyét átvegye a keserűség és a beletörődés. Már majdnem sikerült kitörnöm, már majdnem sikerült felrúgnom az akadályokat...Apára gondoltam és a barátságos kis lakására, ahol élhetnénk, az egészségügyi iskolára, ahova járhatnék. És Tom jutott ismét eszembe. Csalódott lenne ha azt látná megfutamodok. Azon a szenvedélyes estén mikor az övé lettem, Tom reményt adott nekem. Reményt a változtatásra...
-Igen Gordon, tényleg vége. Mert én elmegyek innen. - szólaltam meg kis idő múlva a falnak dőlve. Az orromból szivárgott a vér, lecsöpögve a ruhámra és a padlóra.
Gordon arcára kiült a döbbenet.
-Miről beszélsz Bill ?
-Apához fogok költözni. És nem jövök vissza. Tehetsz akármit, megüthetsz, zsarolhatsz, itthagyom ezt a házat...
-Anyád sosem engedné, hogy elmenj. - vágott a szavamba idegesen Gordon.
Az arca falfehér lett.
-Nem lesz más választása. Döntöttem. - vontam vállat.
-Akkor most azonnal szakítok anyáddal !- fenyegetőzött Gordon és a falon lévő telefonért nyúlt.
Fáradtan felsóhajtottam.
-És mit mondasz, miért mész el a kényelmes életedből, a törődés és szeretet elől? Inkább én mondom el neki az igazat!
-Nem mered! - rázta a fejét Gordon, de hangja bizonytalanságot tükrözött.
-Igen, én is ezt hittem sokáig magamról. Gyáva voltam és halálosan féltem, hogy beváltod azt, amivel fenyegettél. Bele sem gondoltam, mi van ha mégsem ?! Ha csak mellébeszélsz, kihasználva naivitásomat és hogy erősebb vagy ?! Aztán felnyílt a szemem és ráébredtem, ha nem teszek semmit, nem tudom meg. Valami azt súgja, hogy nem fogsz te innen sehova sem menni Gordon. Mert elmesélek anyának mindent töviről-hegyire.
-Nézz magadra, szánnivaló, labilis személyiség vagy Bill ! Fantáziálsz, zavarosan beszélsz és kiszámíthatatlanul viselkedsz. Anyád egy szavadat sem hinné el ! - szólt közbe Gordon.
-Tévedsz ! Az összes együttlétünket jól az agyamba véstem, minden érintésed itt van rajtam szinte lemoshatatlanul. Mint ahogy emlékszem minden könnyemre, amit miattad ejtettem, minden fájdalmas kiáltásomra és minden csepp vérre. Olyan részletesen beszámolok, hogy anyának nem lesz kétsége, hazudok e vagy sem. És amit tettél bűncselekmény...
-Nem! Nem csinálhatsz ilyet anyáddal, ő jó ember! Én nem gondoltam komolyan, hogy elhagyom. Nem forgathatsz fel mindent, ez képtelenség ! - hebegett zavartan Gordon, a telefonkagylót szorongatva.
Úgy nézett rám, mint egy idegenre, hiszen sosem találkozott még ezzel az énemmel. Ő csak a jó és engedelmes Billt ismerte, és sosem hitte volna, hogy van egy lázadó és kitörni vágyó Bill is. Figyelte a szememet, de csak a magabiztosságot láthatta és hogy nem beszélek a levegőbe, hogy kész vagyok borítani mindent, még akkor is, ha rossz lesz a vége.

- Akaratgyenge voltam, egy báb, aki csak tűrt némán és akit kedved szerint vehettél birtokba, következmények nélkül. Akit megfélemlíthettél a zsarolásoddal, amihez anyát használtad fel. Elhitetted velem, hogy nincs választásom! Te nem tudod, hányszor akartam meghalni...
-Kérlek Bill, ne mondj ilyet, nem viselném el, ha bajod esne! Hiszen te vagy a legszebb dolog, amivel találkoztam életemben ! Olyan hatással vagy rám, mint senki más, de soha nem akartalak bántani! Ugye tudod hogy így van? Szépséges, angyalarcú kisfiú...- Gordon megsimította a hajamat.
Elkaptam a fejem a keze elől.
-Már nem vagyok kisfiú! Megölted a gyermekkort! Csak egy súlyos keresztet cipelek a vállamon, lehet hogy életem végéig. Talán örök magányra és kirekesztettségre kárhoztatva! - ordítottam, ahogy a torkomon kifért és egy forró könnycsepp gördült végig az arcomon vegyülve a vérrel, piros foltként cseppenve a padlóra. Nem akartam sírni, de nem tudtam visszafogni magam. A hónapok alatt átélt szörnyű emlékek felszínre törtek és mindennél erősebben hasítottak belém. Úgy, hogy pokolian fájt.
-Nem veszíthetlek el ! Könyörgöm Bill, ne költözz máshova, nem bírnám ki érzem...te adsz értelmet mindennek ami van! - Gordon hangja elcsuklott és kezéből kiesett a telefon kagylója.
A földre térdelt és sírni kezdett.
-Nem akartam hogy így legyen, nem tehettem ellene, elszédített a szépséged és kifordultam önmagamból ! Én nem akartam rosszat, Bill...Szükségem van rád. Szeretlek ! Mindennél és mindenkinél jobban ! - zokogta megtörten.
Álltam felette és csak csorogtak a könnyeim. Közben meghökkenve néztem Gordont, ahogy tehetetlenül és hangosan sír,  miközben egyre csak azt ismételgeti hogy szeret. De úgy, ahogyan tilos...ahogyan sohasem volna szabad szeretnie. Vak gyűlöletem és haragom akkor sajnálattá szelídült. Sajnálattá, egy beteg ember iránt, akinek minden cselekedetét az érzelmi függősége irányította. Sajnáltam, de nem tudtam megbocsájtok e neki valaha. Lassan letérdeltem Gordon mellé. Kezemet a vállára tettem. Könnyes szemmel pillantott rám.
-Istenem, mit tettem veled. Egy szörnyeteg vagyok. De ugye nem mondod el anyádnak? Megölnéd a vallomásoddal...És engem is ! - szipogott.
-Minden rendben lesz. - suttogtam, majd a telefonhoz mentem. Felvettem a földön heverő kagylót és beütöttem anya számát.
Pár kicsengés után felvette.
-Szia anya ! Bill vagyok ! Légyszíves munka után siess haza, fontos megbeszélni valóm lenne veled. - hadartam üres, érzelem mentes hangon.
Anya elcsodálkozott.
-Bill? De hát mi van veled? Jól vagy?
-Persze, csak gyere haza, a többit itthon elmondom. - ezzel letettem a telefont.
Aztán elindultam lemosni az arcomat és eltüntetni minden nyomot, ami a délutánra utalt.
Gordon miatt nem aggódtam, nem bánthatott többé. Még hosszú ideig maradt a földön térdelve, kisírt szemekkel.
Számára véget ért valami. Nekem pedig csak most kezdődött el...

folytatása következik...

De ki menti meg a lelkemet?!Pt. 10.

Sziasztok!

Jaj, nagyon lassú a gépem, kész kínszenvedés vele bármit is csinálni, de azért itt a folytatás.

Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 18
Szereplők: Bill, Tom, Simone, Gordon, Andreas
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, szexjelenet, trágár beszéd, erőszak
Publikálva: 2010. december 4.

De ki menti meg a lelkemet?!

Megölhetsz, megölhetsz, megölhetsz, de nem törsz meg, nem törsz meg... 
Ültünk még ott egy ideig miközben alig beszéltünk. Volt mit átgondolnunk azt hiszem. A telepet őrző kutya hangos ugatásából, azonban arra következtettünk, hogy talán jár valaki arra. Nem akartuk, hogy észrevegyenek miket, így elindultunk haza. Azt sem tudtuk mennyi az idő, nem volt nálunk sem telefon, sem óra. Szótlanul ballagtunk egymás mellett a sötétben és ugyanilyen csendben vártuk a buszt a megállóban. Néha lopva Tomra sandítottam, különös pirosságot láttam az arcán, mintha még mindig zavarban lett volna. Persze az én számra sem jöttek könnyen a szavak. Sok minden történt ebben az elhagyatott gyárépületben. Nem volt hosszú idő, de nekem egész életemben talán ezek voltak a legszebb és legkülönlegesebb percek.
Aztán hamarosan megérkezett a járat, felültünk rá és csak utaztunk hallgatagon. Piszkosak voltunk és izzadtak, ráadásul úgy éreztem, mintha transzparensekkel lettünk volna körberakva és mindenki tudná mit tettünk. Ez természetesen csak buta képzelgés volt, ilyet senki nem feltételezett volna rólunk.
Néztem Tomot magam mellett, a szívverésem már ettől is felgyorsult, egyre vonzóbbnak találtam, és arra gondoltam, hogy ettől a naptól kezdve ő már nem csak a testvérem. Akármit is hoz a jövő, akárhogy éljük tovább az életünket, a mai este elvágta a testvéri szálakat és egy új, még szorosabb, titkos kapcsot rakott közénk. A Kaulitz ikrek meghaltak, örökre ottmaradtak a gyárépület üresen kongó falai között. Ez már más...
Anya a nappaliban várt minket, arcán aggodalommal. Tom köszönés nélkül nyitott be és egyenest az emeletre akart menni, de anya elkapta a karját.
-Szabad érdeklődnöm, hol a fenébe mászkáltatok? - förmedt ránk idegesen.
-Mit érdekel az téged? Mi van, elfogyott a munkád és ráértél izgulni miattunk? - gúnyolódott Tom és kihúzta a karját anya markából, aztán már ment is felfele. Anya elhűlve bámult utána.
-Máskor vigyetek telefont magatokkal, hogy tudjam, merre csavarogtok!- nézett végig rajtam zavarodottan, majd visszasétált a nappaliba, a tv elé. Én pedig Tom után mentem. A szobája ajtaját nyitva találtam, megálltam és benéztem. Tom az ágyánál állva dobálta le magáról a kabátot, pulóvert. Hátrafordult és észrevette, ahogy bámulom. De nem szólt. Félénken tettem pár lépést a szobája felé, majd beléptem.
-Zárd be az ajtót! - szólt halkan. Bólintottam és elfordítottam a kulcsot a zárban.
-Nagyon hallgatag vagy. - jegyeztem meg.
-Anya tönkretesz a hülyeségeivel. - morgott Tom és levette a pólóját is. Akaratlanul is oda néztem, vonzotta a tekintetem és ismét izgalomba hozott. Olyan gyönyörűséges volt, hogy összeszorult a szívem. Tom rám pillantott aztán, mint aki szégyenlős, magára kapott egy tiszta pólót. 
-Ne nézz így rám, összezavarsz...- mondta.
-Sajnálom! - szegeztem a szemem a földre és én is zavarba jöttem, mint egy kisgyerek, akit megszidnak.
-Az ember nem mindennap szexel az ikertestvérével. Szerintem érthető, ha totál káosz van a fejemben. - magyarázta Tom és tanácstalanul álldogált velem szemben.
-Megbántad? - kérdeztem remegő hangon.
Tom hevesen megrázta a fejét.
-Nem! Az a legdurvább az egészben hogy, nagyon-nagyon tetszett, holott minden részemnek tiltakoznia ez ellen, de még sincs így. Nagyon jó volt, hidd el...Csak mérges vagyok...anyára és hogy haza kellett jönnünk, ebbe a nyomorult házba, a szerencsétlen valóságba.
-Én is nagyon jól éreztem magam veled. Régebben gyűlöltem a szexet. De veled hihetetlenül érzéki volt, úgy élveztem és nyögdécseltem, hogy magamra sem ismertem. Eddig azt hittem így nem tudok. Lehet, hogy bután és szentimentálisan hangzik, de félhomályban éltem hosszú hetek óta, és csak tapogatóztam a sötétben. De ma elhittem, hogy van világosság, a csókjaid és ölelésed által. - égni kezdett az arcom, ahogy ezeket a szavakat kimondtam. 
Tom bólintott, de láttam, hogy zavarba ejtette az őszinteségem, amivel most nem is nagyon tudott mit kezdeni. Felkapott egy törölközőt az ágy széléről, mint aki fürdeni készül, majd visszadobta ugyan oda.
-A francba Bill! Nem vagyunk normálisak! - káromkodott és odalépett hozzám.
Felpillantottam a padlóról és szembetaláltam magam ikrem varázslatos tekintetével. Tom ujjai az enyémeket érintették. 
-Tom...- szólaltam meg és fájdalmasan nagyot dobbant a szívem, ahogy elsodródtam barna szemének pillantásában.
-A pokolba, mit tettél velem?!- és szomorú mosoly jelent meg az arcán.
-Sajnálom, ha…- mentegetőzni akartam, de ajkaimhoz hajolt.
-Csak még öt percre vigyél el ebből a világból! - suttogta, majd megcsókolt.
Percekkel később, még mindig a mámoros csókok hatása alatt, a boldogságtól szédülve, léptem be a szobámba. Sötétség fogadott. A villanykapcsoló felé nyúltam, mikor is egy erős kéz bilincsként fogta meg a csuklómat. A rémülettől majdnem felkiáltottam, de az ujjak ekkor a számra tapadtak. Fény gyúlt a szobába és Gordon állt velem szemben, egy szál alsóneműben.
-Ugye nem fogsz sikoltozni?- vigyorgott gúnyosan. Fejemmel nemet intettem, mire elengedett. Lerogytam a padlóra.
-Ezt miért csináltad? - kapkodtam levegő után, hevesen kalapáló szívvel.
Gordon mellém guggolt.
-Jó poénnak tűnt.
-Mit keresel itt? Bárki bejöhet, anya lent nézi a tv-t, Tom zuhanyzik. - dadogtam.
Gordon még mindig mosolygott a gyomorforgató mosolyával, közben a vállamra tette a tenyerét.
-Ne pánikolj. Erre nincs időm. Hétfőn viszont korán végzek a munkával, arra gondoltam, esetleg te is hamarabb hazajöhetnél az iskolából.
-Aznap sok órám van, nem tudok.
-Dehogyis nem! Majd írok igazolást. Azt írom, hogy családi okok, vagy ilyesmi. - vágott a szavamba Gordon és kezei lejjebb csúsztak a vállamról, egészen a hasamig. Remegni kezdett a gyomrom az érintésétől. De Tom szavai jutottak eszembe, amit a raktárban mondott, szálljak szembe azzal, aki akaratom ellenére bánt. Ha meg sem próbálom, soha nem fog menni. 
-Rendben. - egyeztem bele letörten. Gordon ujjai már a nadrágomnál jártak, de tisztában volt vele hogy az idő erre nem alkalmas, úgyhogy gyorsan felállt és kifele indult.
-Alig várom! - ezzel becsukta maga mögött az ajtót.
Fura, de máskor mindig elborított a szégyen, a félelem, és a belső reszketés, hogy mi lesz, ha ismét megteszi. Most azonban csak Tomra gondoltam. Arra, ahogy meghaltam és újjászülettem azokban a pillanatokban, mikor vele voltam. Ahogy eljutottam a csúcsra vele és egy új világ nyílt meg nekem. Erő szállt belém és tudtam, ha most nem cselekszem talán soha sem! Persze rettegtem, mi lesz, ha Gordon beváltja az ígéretét és otthagyja anyát, azt sosem bocsájtottam volna meg magamnak. Bár talán így lett volna a legjobb mindenkinek, mert anya ezerszer jobbat érdemelt Gordonnál, de tudtam, hogy nagyon szereti és kikészülne, ha Gordon továbbállna. Ezért még sosem mondtam ellent Gordonnak, mindig alázatosan elviseltem, amit velem csinált, így neki könnyű dolga volt, sakkban tarthatott a zsarolásával. Bele sem gondoltam, mi történik, ha fordul a kocka ?! Nem játszottam el a gondolattal, hogy mi lesz, ha egyszer nem engedek neki és én zsarolom meg? Aljas dolog volt persze, nem szoktam ilyet, de ez tűnt az egyetlen útnak és az új kezdésnek. Döntöttem, nem adom meg többet magam!

Hétfőn úgy mentem iskolába, hogy talán ez az utolsó napom itt, elnézegettem a folyosón lévő képeket és a rengeteg dísznövényt a sarkokban, mintegy búcsúzóul, hiszen ha apához költözöm, másik iskolába kell járnom, amit egyáltalán nem bántam. Még mindig élt bennem a terv, hogy ápolónak tanulok. Andreas természetesen most sem szólt hozzám, mikor a terembe lépem. Pár fiúval ült a pad tetején és nagyokat nevetett valamin. Letettem a táskámat és csendben figyeltem őt. Még mindig kedveltem és nem éreztem iránta haragot, csak sajnáltam, hogy a barátságunk ilyen értelmetlen módon ért véget. Hiányzott, hogy nincs ott mellettem a padban és nem veregette meg barátilag a hátamat.
Andreas észrevette, hogy nézem és dühösen jött oda a padomhoz.
-Bill, nagy kérés lenne, ha nem lesnél engem folyton? A srácok a végén azt hiszik, hogy buzik vagyunk. Mondtam már, hogy felejts el. - támaszkodott a padra.
-Tudom, hogy mondtad. - vágtam rá dacosan és lesütöttem a szemem.
-Ha tudod, és ha felfogtad, akkor légyszíves tegyél is úgy. - morgott Andreas és menni készült, de váratlanul utánaszóltam.
-Ne haragudj, hogy elszúrtam! Akármit hiszel, a barátságod sokat jelentett nekem! Örülök, hogy boldog vagy az új barátaiddal, jó látni milyen felszabadult lettél! Talán szívesen ülnék én is köztetek, de tudom, hogy ők soha nem fogadnának be. Csak te viselted el a néha értelmetlen viselkedésemet és azt, hogy olyan vagyok amilyen...
-Hé, mi ez a dráma Bill? Halni készülsz? - húzta el a száját gúnyosan Andreas.
Elmosolyodtam.
-Ellenkezőleg, most kezdem el az életemet!
Andreason látszott, hogy semmit sem ért. Csak a fejét csóválta.
-Hát Bill, ma is frankón megborultál, ahogy látom. - ezzel visszament a többiekhez, akik kíváncsian kérdezték mit beszélt velem az előbb, de Andreas kitért a válasz elől. Legalább nem tett rám sértő megjegyzéseket, ez jól esett. És az a tudat is, hogy ő már nem kívülálló. Lehet, egy nap én sem leszek az?
Hamarabb jöttem el az iskolából, a Gordonnal megbeszéltek értelmében. Gordon írt egy igazolást, amit előző este titokzatos képpel csúsztatott a kezembe, amikor belefutottam a konyhában. Rögtön tudtam, mi az a papír, amit a tenyerembe nyomott kéjes vigyorok közepette. Undor töltött el, ahogy később a szobámban, elolvastam girbe-gurba írását arról, hogy családi okok miatt az utolsó két óráról el kell jönnöm. Családi okok...hát persze.
Nehezen szántam rá magam az indulásra és az úton is lassan ballagtam. Kellemes, nyugodt idő volt. És szinte üres utcák, csak néha jött szembe velem egy-egy járókelő. Talán nem látszott rajtam, de a feszültség majd szétvetett belülről, az agyam lázasan dolgozott azon, hogy viszem végbe a tervemet, hogy lesz bátorságom ez egyszer kiállni magamért és Gordon szemébe mondani az igazságot, anélkül hogy anyának kárt okoznék ezzel. Tomra gondoltam és elöntött a melegség. Drága, drága Tom! Ő nyitotta fel a szemem, nem okozhattam csalódást azzal, hogy meghátrálok. Bár ő nem sejtette, mi a teljes igazság, de neki köszönhettem, hogy elindultam e döntés fele vezető úton. És kitudja, ha elköltözöm apához, ő is jön velem, ahogy tervezte. Istenem! Milyen nagyszerű lenne! De előbb még meg kellett nyernem ezt a csatát a saját gyengeségem és Gordon ellen. Le kellett zárnom ezt az undorító fejezetet és aztán gyors léptekkel elindulni egy boldogabb jövőbe.
A kezeim jéghidegek voltak, amikor benyitottam házunk ajtaján és majdnem elhánytam magam az idegességtől. Jobban féltem, mint eddig valaha. Halkan letettem a táskámat az előszobai szekrényre és nagy levegőket véve beléptem a nappaliba. Nem csalódtam, Gordon az egyik fotelben ült, kezében a tv távirányítójával. Széles mosolyra derült arca, mikor meglátott.
-Szia, Bill ! Már nagyon vártam, hogy hazaérj. Azt hittem nem jön el ez a pillanat. - lerakta a távirányítót és rögtön felállt, hogy elém siessen.
Pislogtam és erőtlenül bólogattam, miközben lehúztam a cipzárt a kabátomon és kibújtam belőle, aztán csak odadobtam a földre. Gordon nem tétovázott, megmarkolta a kezem és a kanapé felé húzott. Botladozó lábakkal mentem utána. A gyomrom iszonyatosan fájt és rázott a hideg. Végigdőltem a kanapén és lecsuktam a szemem. Éreztem Gordon száját a nyakamon, mialatt kezei hol a mellkasomon, hol pedig a nadrágom táján jártak.
-Annyira kívánlak. - suttogta.
-Tökéletes vagy, és gyönyörű. – zihálva a homlokomat csókolta aztán a hajamat. Nem mertem kinyitni a szemem. A fejemben rettenetes fájdalom ébredt, villogó fények váltották egymást a szemhéjam mögött és néhány vadul dübörgő szó. Most meg kell tennem! Itt és most cselekednem kell! Úgy tűnt, egyedül vagyok, de mégsem elveszetten. Velem van az Isten. És velem van Tom is. Nem szabad ennek a mocskosságnak újra megtörténnie! 
Gordon kibontotta a nadrágomat és türelmetlenül rángatta le a térdemig, majd ajkaival a hasamra tapadt. A szemeim felpattantak és hirtelen mozdulattal felkönyököltem. Gordon nem észlelt semmit, hangos szuszogással haladt egyre lejjebb a szájával. A szívem a torkomban dobogott, az ereimben száguldott a vér és kimondhatatlan iszony lett rajtam úrrá, amint elém tárult a kép.
-Sosem láttam nálad szebbet! - mondta Gordon vágytól rekedten és még lejjebb húzta a nadrágomat, közben a sajátját kezdte el kigombolni. A menekülés ösztöne, ami elfojtva, de mindig is ott volt  velem az ilyen percekben, most szétterjedt bennem, mint valami méreg. Váratlanul felültem és a kanapé sarkába húzódtam. Gordon csodálkozva kapott utánam. 
-Mi a szar van? - lihegte értetlenül és tekintetében a döbbenet járt táncot a bűnös kéjjel.
Nyeltem egy nagyot és a kanapé egyik díszpárnájába bámulva csak ennyit mondtam.
-Elég volt!

folytatása következik...

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 04.

Sziasztok!

Itt az új fejezet, 2018 első bejegyzése.




Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 16
Szereplők: Bill, Tom, Andreas, Gordon
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, trágár beszéd, angst
Publikálva: 2010. október 1.


A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt...
Azt hiszem Gordon elrontott engem, végképp összekavart bennem valamit.
Vagy a semmiből jött forrongó érzelmeim Tom iránt nem ebből származnak?
Istenem, bár tudhatnám a választ, mi ez az egész!
Honnan jött, mi lesz belőle, meddig tart és lesz e még ennél is izgatóbb?
Mikor Tom nagy hirtelen eltűnt a szemem elől, és csak az ezüstös hold világított le rám, kimondhatatlanul nagy űrt éreztem magamban. És mindennél hatalmasabb magányosságot. Akár órákig is el tudtam volna álldogálni anya autójánál, érezve Tom karjainak közelségét és hallgatni, ahogy beszél. Nem zavart a csípős esti hideg sem, mert belül forró volt mindenem...
Iszonyatosan jó volt az a nagy szédülés, amit kiváltott belőlem. De, mint a legtöbb szédülésnek, ennek is fájdalmas zuhanás lett a vége. Mikor ikrem otthagyott és befelé igyekezett a házba, én valami sötét helyre kerültem rögtön és nem tudtam, lesz e szabadulás valaha, vagy ott maradok örökre...
Másnap a szokásos érdektelen hangulatomban mentem ismét iskolába. Andreas már az osztályban volt, mikor megérkeztem. Azt hittem neheztel rám, de kedélyesen hátba veregetett.
-Tegnap nagyon sürgős elintéznivalód lehetett, hogy csak úgy elszaladtál. – jelentette ki vidáman.
Levágódtam mellé a padba és előkészítettem a tankönyveimet.
-Igen.- mondtam halkan.
Erre Andreas értetlen képet vágott.
-Mi igen?
-Fontos dolgom volt, azért nem maradhattam.- magyaráztam neki, de közben éreztem, hogy elönti arcomat a melegség és a pír. Ez pedig zavarodottá tett. Sorra estek ki a kezemből a ceruzák, füzetek. Egyszerűen nem tudtam kontrollálni a cselekedeteimet. Andreas értetlenül nézte, ahogy szedegetem fel a földre esett tárgyakat, majd megszólalt.
-Szerintem pedig nem volt neked semmi elfoglaltságod Bill. Egész egyszerűen megijedtél a lányoktól. - vigyorgott rám.
Nos… amit mondott, végülis nem állt messze a valóságtól. Valóban éreztem némi félelmet már a téma felemlegetésétől is, de nem csak ezért bújtam ki a találkozó alól, hanem mert nem éreztem odaillőnek magam, nem akartam kínos perceket senkinek sem. Épp elég, ha az osztályban a legtöbben azt hiszik, nem vagyok ép elméjű.
-De hisz nem is ismerem őket. -vonogattam a vállamat szemlesütve.
-Hidd el semmi okod félni tőlük, nagyon rendes lányok. - mondta Andreas bátorító mosollyal.
-Elhiszem.
-És tapasztalni is fogod ma délután! - vágott Andreas a szavamba.
-Ma délután? De...-dadogtam és valami hihető kifogáson törtem a fejem. De barátom nem érte be a nemleges válasszal.
-Nincs semmiféle de, szépen elmegyünk és sétálunk, meg beszélgetünk, ahogy illik. Ne legyél már ilyen! - és ismét hátba vert barátsága jeléül.
Persze mosolyogtam, de mindennél jobban munkált bennem a menekülés. Erőltetettnek és szükségtelennek tartottam a dolgot.
Egyáltalán nem volt hozzá kedvem, de tudtam akármit mondok, Andreast akkor sem győzöm meg.
Egész nap azon gondolkodtam, hogy lépjek le az Andreas által kitervelt és szerinte nagyszerűnek tartott találkozóról. Az agyam lázasan pörgött, de semmi használható nem jutott az eszembe.
Az órák teltek, én meg egyre jobban kezdtem elveszettnek érezni magam, nem tudtam koncentrálni a tanulásra, feszültté váltam a rám nehezedő, kötelező programtól.
Andreas viszont mindinkább vidámabb lett és folyton Sabrináról, meg a barátnőjéről beszélt. Kábult tekintettel hallgattam és nem is tudtam pontosan mit mond, csak bólogattam, mint aki érti.
Közben Tomra gondoltam. És arra, ami történik velem. Miért reagál így a testem akaratomon kívül, ha vele vagyok? Miért borult fel minden bennem a tegnapi nap során?
A tanítás végére olyan lettem, mint akin átment egy úthenger. Nem akartam mást, csak lefeküdni, bámulni a plafont és meg nem szólalni...
Vagy Tom mellett lenni. Édes Istenem! Az lenne most nekem a világon a legjobb!
-Na és hova menjünk? Cukrászda, vagy park? - kérdezte Andreas, mikor már az iskola folyosóján mentünk végig.
-Nekem teljesen mindegy. - feleltem alig hallhatóan.
-Jaj, Bill! Legyél már kreatív, az ég szerelmére!- forgatta szemeit barátom.
Eleresztettem egy halvány mosolyt és egy bólintást. Ami Andreasnak talán elegendő volt, mert őt csak a lányok foglalkoztatták jelenleg és nem is sejtette, mi uralkodott bennem. Talán nem is érdekelte.
-Ott is vannak! - bökött oldalba váratlanul. Megtorpantam és csak meredtem előre.
A két lány, akikről Andreas egész nap beszélt, ott álldogáltak a folyósó végén az ablakoknál. Már láttam őket az iskolában párszor. Teljesen egyformának tűntek a számomra. A hajuk, a ruhájuk, de még a hangjuk is.
-Andreas! Csakhogy jössz! - intett az egyikük.
-Ő Sabrina! - magyarázta Andreas.
Nem mondtam erre semmit, nem is mozdultam meg. Álltam ott, mint akit odaszegeztek. A homlokomra kiült a jéghideg veríték. Össze-vissza érzések csaptak belém, a sírás szorongatta az amúgy is kiszáradt torkomat. A bénult tehetetlenségtől üvölteni tudtam volna.
Nem! Én ezt nem akarom! Nem tetszik az egész. Nem tudom megtenni. Félek. Rettenetesen. El szeretnék menni innen. De mielőbb.
-A másik, pedig Corinna. Látod, milyen helyesek, kár volt aggódnod. - Andreas elindult feléjük, de én csak álltam ott továbbra is.
-Andreas! - szóltam utána, mikor már megtett pár lépést. Visszanézett és kicsit megdöbbent.
-Mi van már megint?
-Nekem ez nem megy, ne haragudj. – mondtam, de hang alig jött ki a számon, inkább csak tátogtam.
Andreas teljesen megütközött, oda pillantott, a két várakozó lányra, majd újra rám.
-Ezt nem hiszem el, ne csináld Bill, ha a barátom vagy...
-Az vagyok, de most haza szeretnék menni. Bocsáss meg. - vágtam a szavába erőtlenül és hátráltam pár lépést, majd villámgyorsan megfordultam és rohanni kezdtem a folyosón.
-Elment az eszed Kaulitz! Ugye tudod, hogy egy kibaszott idióta vagy? - üvöltötte Andreas dühösen. És tudtam, hogy igaza van...
Szaladtam az utcákon át közben folytak a könnyeim. Őrült vagyok, egy komplett elmebeteg. Hiszen csak lányok, mégis számomra legyőzhetetlen akadályként tornyosult a feladat, hogy beszélgessek velük. Valami nincs rendben velem. A mai nap bebizonyította.
Talán Gordon az első érintésével megölte bennem azt, ami lehetővé tette volna, hogy most gondtalanul sétálgassak Andreassal és azzal a két lánnyal?
Talán Gordon miatt van, hogy egyáltalán nem vonzódom a lányokhoz, hanem érthetetlen módon inkább feltüzel a saját ikrem meztelen testének látványa?
Talán Gordon az oka annak, hogy másra sem gondolok, mint Tomra?
Vagy én vagyok a bűnös azzal, hogy így születtem…Hogy egyáltalán megszülettem...
A könnyektől elhomályosult tekintettel nyitottam be a házba és támolyogtam fel a szobámba.

Leraktam a táskámat a földre és kibújtam a pulóveremből. Az ágyamra fekve már előtört belőlem a sírás, ami az utcán rohanva még csak a tüdőmet feszítette. Elrontottam Andreas délutánját. Az egyetlen emberét, aki a barátságos volt velem. Mindent tönkreteszek magam körül.
Arcomat a párnába temettem és zokogtam. Hangosan és elkeseredetten. Szívem minden bánatával. És mikor a könnyek elfogytak feküdtem lehunyt szemekkel. Nehezemre esett a levegővétel és fájt a fejem is. Egy szerencsétlen balek vagyok, akit a nevelőapja szexuálisan kihasznál. És aki hagyja neki.
Egy nyomorult vagyok, a lelkem tele haldokló érzelmekkel és hiába akarom mindennél jobban, hogy elfogadjanak, szeressenek, ha nem tudom kimutatni és nem teszek érte semmit.
A legjobb volna meghalni...Igen...Nem szenvedni tovább...
Késő délután volt, amikor magamhoz tértem kicsit és érzékeltem a külvilágot. Talán aludtam egy keveset, de lehet, hogy csak kikapcsolt az agyam.
Résnyire nyitott szemeimen keresztül láttam, hogy kezd kint sötétedni, az utcáról bevilágítottak a lámpák fényei. A ház viszont csendes volt. Vajon mennyi lehet az idő? Te jó ég, nem tanultam semmit sem holnapra. Hol lehet Tom, vagy anya?
Neszt hallottam az ajtó felől. Valaki lenyomta a kilincset és nagyon halkan belopózott.
Akaratlanul is szorosan becsuktam a szemem, közben pedig magamban imádkoztam, hogy ne Gordon legyen az.
A léptek közeledtek az ágyamhoz, aztán váratlanul megszűntek. Hosszúnak tűnő másodpercekig nyomasztó, idegesítő némaság volt. Csak a szívem vert őrülten, mást nem hallottam. Visszafojtott lélegzettel vártam mi történik, az idegeim pattanásig feszültek.
-Bill...- szólalt meg ekkor, a már jól ismert hang. A gyomrom belesajdult, ahogy meghallottam Gordont és realizáltam a valóságot.
Kinyitottam a szemem és csak néztem rá. Mint egy vadállat, a vadásszal szemben. Megadóan.
-Csak nem aludtál?- kérdezte és leült az ágyam szélére.
-Azt hiszem. - motyogtam, álmos hangon.
-Azt hiszed? Ez milyen válasz?- nevetett fel.
Nem bírtam a nevetését...Ott volt mögötte a szándék...Hogy ismét hozzám érjen. Hogy remegő kezekkel levegye a ruhámat és hangosan zihálva végigcsókoljon. Aztán fölém kerekedjen, és azt tegye, amit az ösztönei diktálnak.
-Anyád sokáig dolgozik, most hívott. - Gordon ujjai végigszántottak a hajamon. Dermedten követtem a szememmel a mozdulatot.
-De hisz te sírtál Bill, tiszta maszatos az arcod. - Gordon mosolyogva nyúlt az arcom felé, hogy letörölje arcomra száradt könnyeimet.
-Nehéz napom volt.- húztam el a fejem a keze elől és felültem az ágyban. Magamra terítettem a takarót.
-Igen sejtem. Bonyolult a tananyag, bunkók a tanárok, szemetek az osztálytársak, a lányok meg csak vihognak idétlenül.
-Olyasmi.- vágtam a szavába.
-Én is voltam iskolás...- Gordon egyetlen rántással eltüntette a takarót rólam.
Nem akart beszélgetni, az csak időpocsékolás. Egyet akart, mint mindig. Megkapni engem és minél előbb. Közelebb ült hozzám. Ahol előbb még a takaró fedte a testemet, ott most Gordon izzadt tenyere próbálta mielőbb kibontani a ruhámat.
Rezzenéstelen arccal tűrtem. Mint ahogy azt is, hogy hozzám hajoljon, és a fülembe suttogjon.
-Majd én megvigasztallak, Bill. Akármi legyen is a bajod. Csak néhány perc és elfelejtesz mindent.
Keservesen felnyögtem a szavak hallatán. Elfogott az iszony.
Gordon ledöntött az ágyra és közben nadrágja cipzárjával bajlódott. Láttam rajta a nemi izgalmat és elborzadtam.
-Rögtön...csak ez a rohadék...- pillantott rám, aztán vissza beragadt cipzárra. Idegesen rángatta.
A plafonra szegeztem a tekintetem. Még nyertem egy kis időt. Még van pár másodpercem mielőtt ismét megteszi...
Nagy levegőt vettem, hogy ne émelyegjek. Ahogy előttem térdelt, éreztem Gordon erős parfümjét. Hogy gyűlöltem ezt az illatot. És mindent, ami róla és kettőnkről szólt.
De nem volt mit tenni. El kellett viselnem. Összeszorított fogakkal is, de tűrnöm kellett a fájdalmat, amit okozott és az utána következő mérhetetlen mocskosságot, amit magamon viseltem, mint valami bélyeget, és amit nem tudtam soha lemosni.
Ekkor ajtócsapódást hallottam. Először azt hittem a képzeletem játszik velem, de nem…Ahogy az ablak fele pillantottam, láttam, hogy ég a lámpa a kertben. Felkönyököltem a párnán.
Valaki jött! Nem kétség! Most megmenekültem! Öröm hasított belém a felismeréstől.
-Nem vagyunk egyedül! Járkálnak a földszinten. - mondtam halkan, remegő hangon.
-Micsoda? - Gordon még a nadrágjával volt elfoglalva, de azonnal felkapta a fejét és hallgatózott.
Lentről jól kivehető zajok szűrődtek fel. A mikrohullámú sütő hangja és a hűtőajtóé.
-Francba, tényleg. - káromkodott Gordon.
Bár nem látta, de én mosolyogtam. A megkönnyebbülés szinte felolvasztotta jéggé vált véremet.
Villámgyorsan magamra vettem a pulóveremet, Gordon is sietve rángatta fel szétdobált ruháit. Tétován végigmért. Valahogy zavarodottá tette a váratlanul jött szituáció.
-Majd...máskor...- vetette még oda és kirohant a szobából. Mintha soha ott sem lett volna.
Kis ideig ültem a sötétben és vártam, hogy vad szívdobogásom csillapodjon, hogy kicsit megnyugodjak. És elhiggyem, ma este nem kell az undor könnyeivel a szememben, a zuhany alatt szinte már vérpirosra súrolnom a bőrömet, hogy eltüntessem a szégyent magamról.
Lassú léptekkel ballagtam az íróasztalhoz és felkattintottam az éjjeli lámpát, majd elkezdtem rendbe hozni a széttúrt ágyat.
A lentről jövő hangok eltűntek...Láttam magam előtt, ahogy Gordon, az egyenesség mintaképében álló, „remek” ember, faltól-falig bujkálva jut el a szobájáig, nehogy lebukjon az előtt, aki hazaérkezett...Ironikus...
Akár anya volt az, akár Tom, hálás voltam neki, hogy pont most jött.
-Szia Bill!- váratlanul árnyék jelent meg a hátam mögött.
A meglepetéstől kiejtettem a kezemből a párnát, amit épp rendezgettem.
Tom állt a szoba ajtajában, nem is vettem észre, hogy feljött az emeletre.
Olyan jól esett hallani a hangját. Tom, az én megmentőm, aki jókor volt jó helyen. Ma ő volt az egyetlenegy jó dolog, ami történt velem.
Mosollyal az arcomon fordultam meg hogy üdvözöljem, de rögtön elkomorodtam, ahogy megláttam ikertestvéremet.


folytatása következik...

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 02.

Folytatás :)
Szerző:           xxslashxx
Cím:               De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:       16
Szereplők:      Bill, Tom
Műfaj:            slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F,trágár beszéd, angst
Publikálva: 2010. szeptember 15.

Én azt hiszem, hogy Te is félnél tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.
Ha engemet mennyedbe vinnél, mélyebbre hullnál a pokolnál.
Este...A legtöbb családban ez az időszak a kellemes együttlétet jelenti. Vidám gyerekek ülnek a konyha asztalnál és várják, hogy édesanyjuk finom vacsorát tegyen le eléjük, miközben apukájuk vicceit hallgatják. Béke és melegség mindenütt.
Legalábbis, én így képzeltem a tökéletes estét. Amiben talán sohasem lehetett részem. Régen, mikor még apa velünk élt, voltak jó hangulatú vacsorák. Azóta eltelt pár év, az évek múlásával és Gordon megjelenésével pedig lassan minden emberi kihalt a házból. A melegség, a barátságosság, a kedves szavak, a gőzölgő tea illata vagy éppen a friss kalácsé. Mióta anya ilyen későn járt haza és mióta elkezdődött ez a mocskos viszonyom Gordonnal az esték többnyire csendben teltek.
Tom és Gordon is elvonult a szobájába, ahogy én is a szobámban ültem, vergődve a saját magányom és szégyenérzetem ketrecében.
Készültem a következő tanítási napra, már amikor oda tudtam figyelni és nem az undor töltötte el a lelkemet Gordon irányában.
Most sem volt másképp. Csak bámultam a matematika füzetem kockás lapját és a mindenféle
egyenleteket. Nem értettem és nem is érdekelt. Lüktetett a halántékom és fáztam. Szerettem volna most nem egyedül lenni. Egy jó szót hallani, egy kedves arcot látni.
Régebben Tom gyakran átjött hozzám, hívni sem kellett, ott termett magától és beszélgettünk. Mindenféléről. Jó volt vele. Még kicsik voltunk és gondtalanok.
És ugyanolyanok. Lehet, hogy ez a hasonlatosság tévesztette meg anyát is, mikor az általános iskola befejezése után ugyanabba a gimnáziumba íratott be mindkettőnket.
Úgy vélte ikrek vagyunk, és ugyanaz jó mindkettőnknek. Nem kérdezte mit akarunk, mi a vágyunk. Hiba volt a döntése. És ez már az első hetekben kiderült. Tomnak nem tetszett az iskola, az osztály. Gyűlölte az egészet. Már az első héten összeverekedett az egyik, magát nagymenőnek képzelő gyerekkel.
Aztán elkezdett kimaradozni. Én persze falaztam neki. Együtt indultunk iskolába, de ő egész nap az utcán lógott, aztán tanítás végén találkoztunk és együtt jöttünk haza. Hetekig ment ez az egész. Nagyon rossz volt, hazudoztunk anyának, de neki nem tűnt fel. Elfoglalt volt és nem ért rá gyanakodni. Anya azt hitte minden rendben és Tom is azt mondta egy ideig jó így, aztán majd lesz valahogy. Hiába kértem, hogy mondja el az igazat, mérgesen felcsattant olyankor. Aztán kiderült minden. És anya végre figyelt ránk. Igaz, ordítozott, csapkodott és csúnyákat mondott, de legalább volt pár perc mikor nekünk szentelte minden figyelmét.
A vita közben Tom elmondta mit szeretne és anya ennek megfelelően cselekedett. Átíratta egy kicsit messzebb lévő iskolába, ahol szakmát lehet tanulni.
Így kerültem messzebb és messzebb az ikertestvéremtől. A szoros kapcsolat kezdett mindinkább felbomlani. Tom nem kereste a társaságomat, lettek új barátai, akikkel nagyszerűen érezte magát.  A nagy beszélgetések pár mondatos párbeszédekre korlátozódtak. Nem csoda, hogy Tom nem is sejtette mi a helyzet velem. Viszont változott. Levetkőzte a gyerekességét és sokat komolyodott. De nekem teljesen mindegy milyenné lett, vagy milyen volt. Hiányzott...nagyon is.
Jaj, Tom! Ha tudnád, milyen magányos vagyok! Nem bírtam a házi feladatra koncentrálni, a fejembe éles fájdalom hasított, de annyira hogy a szemem is könnybe lábadt és zavart az éjjeli lámpa fénye. Felálltam az asztaltól és kisétáltam a folyosóra. A szokásos nyomasztó esti csend fogadott. Gordon földszinti szobájából a tv hangja szűrődött ki.
A gyomrom felfordult, ha csak eszembe jutott, hogy ma is mit csinált velem és égni kezdett az arcom. Megszédülve nyitottam be a fürdőszoba ajtaján és belém szorult a szusz. A torkom összeszorult attól, ami a szemem elé tárult.  Váratlanul ért és sokkolt a dolog, erre nem készültem. Tom állt meztelenül a zuhany alatt. A víz csobogásától nem hallotta, hogy bejöttem. Nem mertem megmozdulni csak bámultam, mint aki kővé vált. Régen láttam már ruha nélkül és ez most valahogy felkavart.
Milyen tökéletes volt a teste…És ahogy a vízcseppek végigperegnek rajta, még szebbnek látszott...Te jó Isten...de csodálatos...
Álltam ott földbe gyökerezett lábakkal és liftező gyomorral, levegő után kapkodva. Kimehettem volna, de nem tettem. Teljesen a látvány rabja lettem. Valahogy vonzott, mint a mágnes. Mi a franc ütött belém? Undorodnom kellene bármilyen férfi test puszta gondolatától is...Mégis izgalom futott végig rajtam, ahogy néztem ikremet. Tiszta izzadtság lett a hátam, ahogy a szemem egy bizonyos pontra vándorolt. Tom ágyékára. Megbabonázva néztem és csodálkoztam önmagamon. Mégis, mi van velem?! Tom hirtelen elzárta a csapot és ekkor észrevett. Nem esett zavarba. Én viszont annál inkább, villámgyorsan kaptam el a tekintetemet róla.
-Hát te?- mosolyodott el.
-Tom...- suttogtam. Nem jött ki értelmes mondat a számon. Még mindig a kilincset szorongattam.
-Na, mi van Bill? Mit szeretnél mondani?- lépett ki Tom a zuhany alól és lassan emelte magához a törölközőt. Én meg próbáltam mielőbb összeszedni széthullott önmagamat.
Mondanom kellett volna valamit, de az agyamat mintha kiürítették volna, egyre csak Tom számomra hihetetlenül vonzó testének képe ugrott be és semmi más.
A párás tükörre sandítottam majd a szemem sarkából ismét Tomra, aki közben már megtörölközött és elkezdett öltözni. Valamelyest megkönnyebbültem, a gyomromból eltűnt a görcs, már a homlokom sem tüzelt annyira, az a lüktetés, ami végigszaladt rajtam kezdett alábbhagyni.
-Nem is tudtam, hogy itthon vagy.- nyögtem ki nagy sokára, hogy ne tűnjek még ostobábbnak.
-Miért?! Szerinted hol a fenébe kellene lennem? - kérdezett vissza kissé gúnyosan Tom majd immár felöltözve, a szobája felé indult. Magam sem tudom miért, de követtem, mint egy kölyökkutya. Nem szólt semmit és még csak nem is csodálkozott ezen. A szobájába érve rám törtek a emlékek. De régen nyitottam már be hozzá! És semmi sem változott. Ugyanaz a rendetlenség fogadott, mint amikor utoljára ebben a szobában jártam.  Hát igen, van amiben testvérem nem tud megváltozni! A nyitott ablakon át  hűvös levegő áramlott be és felhallatszott a közeli főút forgatagának zaja.  Leültem az ágya szélére. Közben Tom az ablakhoz ment és rágyújtott.
-Minden oké amúgy?- kérdezte váratlanul a füstöt hosszan kifújva.
Felkaptam a fejem. Most mire akart célozni?
-Ezt hogy érted?
-Elég érdekesen viselkedsz mostanában. A konyhát is majdnem felégetted. Mindig csak álmodozol, nézel a semmibe. Mint aki nem ezen a földön jár. Mi a kurva élet lett veled, Bill?! - nézett rám dühösen Tom. Istenem! Bárcsak elmondhatnám neki, de nem lehet…Ezt nem...
Felpattantam az ágyról és mellé sétáltam.

-Kérsz?- tartotta elém a füstölgő cigarettáját.
-Nem kösz.- ráztam a fejem és kicsit hányingert kaptam a cigarettafüsttől. Gordon is mindig rágyújtott az együttlétek után. Igen, ott szívta az undorító cigijét a hátam mögött, miközben végig engem nézett. Tudtam. Éreztem a tekintetét a hátamba fúródni, mint valami éles kés.
Tom vállat vont és ismét beleszívott a cigarettába.
-Mi van az iskolában?- kérdezett újból.
Értetlenül pillantottam rá. Mi ez a nagy kérdezősködés?
-Semmi...utálom...- dünnyögtem, majd szemem a függönyre, aztán az előttem elterülő már sötétbe burkolózott városképre szegeződött.
-Hé, már te is? Én már a legelején megmondtam, hogy az az iskola tré! Azért nehogy lógni kezdj, mint én! Anya akkor irtó dühös lesz.- ikrem arcán mosoly suhant át.
-Ha Andreas nem lenne ott, azt hiszem én is elkerülném messze az iskolát. Gyűlöletes egy hely, nem tudok ott megszokni és én egész mást szeretnék csinálni. - jelentettem ki.
-Nocsak és mit?- kérdezte kíváncsian Tom.
-Azt hiszem szívesen lennék ápoló. Például gyerekek mellett. Nincs szebb, mint egy kisbaba születése.- feleltem.
Régi tervem volt ez, de még senkinek nem hozakodtam vele elő. Tom megdöbbent. Kis ideig nem is szólalt meg. Elszívta a cigarettát, a csikket kidobta az ablakon és úgy tűnt, hogy valamin nagyon gondolkodik.
-Ezt nem hittem volna rólad tesókám. Tényleg szép, amit mondasz, ott lenni és látni a kezdeteket, de tudod, az ilyen kórházas dolgokhoz sajnos hozzátartozik a halál is. És szerintem te azzal nem birkóznál meg.- mondta egyszer csak.
Ezen a komoly mondatán meg én döbbentem meg.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen felnőttes az észjárása! Nem tudtam mit reagálni hirtelen. Csak néztem rá, ő meg rám. Évek óta nem néztem meg jobban Tomot. Nem is tudom miért, talán mert nyakig merültem a saját nyomorúságomban.
Ikrem külsőleg is kicsit más lett. Jóképű. És egészen férfiasak lettek az arcvonásai...Ismét úgy éreztem magam, mint amikor rányitottam a fürdőszobában. Pedig már volt rajta ruha, mégis kegyetlen izgalom tört rám. És már semmit sem értettem. Legfőképpen magamat nem. Miért ver így a szívem tőle, miért környékez az ájulás és önt el ez a furcsa, egyszerre rossz és jó érzés? Miért nem tudom levenni a tekintetemet az arcáról? És ő miért bámul rám szintén? Vettem egy nagy levegőt és minden erőmet összeszedve az ablak felé fordultam. Valami szorította a mellkasomat, a légcsövemet. Nem volt rossz. Csak kényelmetlen...
-Igazad van Tom. A veszteségeket mindig rosszul viseltem. - suttogtam és apa jutott az eszembe. Az utolsó délután, amikor velünk volt. Ahogy dobálta be a ruháit egy utazótáskába és mi Tommal kérleltük, hogy maradjon, de ő könnyekkel a szemében csak egyre azt hajtogatta, nem teheti.
Anya pedig ott állt a szoba ajtajában karba tett kézzel, arra várva, hogy apa végleg elmenjen. Emlékszem az arcán fölény volt, győztes mosoly.
-Apa jár a fejedben neked is?- kérdezte ekkor Tom.
Bámulatos volt, hogy néha még mindig egyazon dologra gondolunk szinte egyszerre. Bólogattam. Tom kicsit közelebb jött hozzám. A karunk összeért az ablakpárkánynál.
-Igen. Alig találkozunk, amióta felköltözött a városba. Hiányzik. Néha mindennél jobban szeretnék vele beszélni.
-És miről? Csak nem titkolsz valamit? - vágott a szavamba ikrem.
Kicsit megszédültem. Már megint ez a faggatózás, amitől rettegni kezdtem. Néha olyan érzésem volt, hogy Tom sejt valamit Gordonról és rólam.
 -Titkolni? Én? Ezt mégis honnan veszed? - dadogtam és elfogott az idegesség.
Tom ismét elkezdett bámulni. Áthatóan. Mint aki belelát a fejembe. És közben mosolygott. De nem tudtam mit kezdeni ezzel a mosollyal. Egyszerre volt izgató és zavaró is.  Kezdtem elvörösödni és összekavarodni. Most nem úgy nézett, mint ahogy egy ikertestvért kellene. Kihívóan mustrálgatott. Zavarodottan sütöttem le a szemem, hogy elkerüljem ezeket a pillantásokat és a mosolyát, amik amellett, hogy kissé idegesítően hatottak, felforralták a véremet.
Tom pedig hirtelen a hátam mögé került, karjai bilincsként fonódtak össze derekamon.
A meglepettségtől szóhoz sem jutottam, ő pedig a nyakamhoz hajolt, elsimította onnan a hajamat és ajkát végighúzta rajta. Beleremegtem. Ilyet még sohasem csinált velem az eltelt évek alatt.
-Fölösleges tagadnod. Tudom a titkodat...- mondta halkan.
Szinte suttogott. Bennem pedig egy szempillantás alatt megfagyott a vér.

folytatása következik...