Bittersweet memories (mióta elmentél...)

Sziasztok!
Hát igen...volt egy idő, mikor sokat néztem az ID discovery-n az Eltűnt c. sorozatot. Innen az ihlet.

Szerző:          xxslashxx

Cím:             Bittersweet memories (mióta elmentél...)
Korhatár:     12

Szereplők:    Andreas, Tom, Original Male Character, Original Female Character

Műfaj:          slash

Figyelmeztetések: F/F, trágár beszéd, túlzott romantika, szomorú befejezés, szereplő halála
Publikálva:  2011. szeptember 3.

Where are you now
Are you lost
Will I find you again
Are you alone
Are you afraid
Are you searching for me
Why did you go I had to stay
Now I'm reaching for you
Will you wait, will you wait
Will I see you again
Szeptember elseje...Andreas félig nyitott szemmel meredt az éjjeliszekrényén lévő naptárra és különös kételyek járták át. Tavaly ilyenkor nem bírt felkelni, tizenegy óráig feküdt az ágyában, dühöngött és zokogott, aztán délutánra össze szedte magát, hogy kívülről ne látszódjék rajta mit is érez, de belül tombolt...Fura, most semmi ilyen nem kavargott benne, sőt semmi sem. Nem érzett késztetést kiborulásra, sírásra, rémisztően üres volt a lelke. A szobája falán ketyegő óra reggel nyolcat mutatott, de Andreas nem bírt tovább feküdni. Feltápászkodott, majd a fürdőszobába indult. Egy frissítő zuhany, fog mosás után, felöltözve lépkedett le a lépcsőn tágas házuk amerikai konyhájába. A szülei a konyha asztalnál ültek és némán néztek rá. Andreas biccentett, mintegy köszönés képp, majd levágódott a székre és kávét töltött magának, aztán elvett egy pirítóst az asztal közepén álló tálcáról. Érezte magán apja és anyja kérdő tekintetét, de csak némán evett tovább és szemei a kék-fehér kockás abroszra fókuszáltak. Tavaly ilyenkor nem így történt, akkor nem evett egész nap egy falatot sem, a tavalyelőttje meg ennél is szörnyűbb volt. Elképedt szülei most valami hasonlóra számíthattak mint egy éve, ezért néztek úgy egy szem fiukra, mint egy földön kívülire.

- Jól vagy ? - kérdezte halkan édesanyja, de Andreas csak hümmögött válasz helyett. Gyorsan magába gyűrte a pirítóst, egy szuszra megitta a kávéját, és felpattant az asztaltól. A éles tekintetek szinte már széthasogatták belülről. A tányért és poharat a mosogatóba helyezte és a szobája felé indult. Látta, hogy anyja megböki az apját, aki nagy sóhajjal kísérve utána szólt.

- Szeptember elseje van...

Andreas már a lépcsőfordulóban volt. Megállt  egy helyben és csak úgy fél szemmel tekintett aggódó szüleire. Apja hangja félelmet sugárzott. Tudták már milyen, ha fiuk kivetkőzik magából, ha csak ordít és teljesen részegen fetreng a földön, miközben egy nevet ismételget egyre csak. Tudták, milyen, ha nem bírnak vele, ha minden segítséget elutasít, ha agresszív és ha csak a kiérkező mentősök bírják megfékezni nyugtató injekcióval. Pont egy éve megtapasztalták, Andreas pedig tudta, milyen az ha félnek, mert most is ez látszódott rajtuk.

- Tudom apa...De az élet megy tovább, te mondtad. - idézte Andreas keserű mosollyal az arcán apja szavait, aki szintén elmosolyodott, de körülbelül úgy, mint aki citromba harapott.

- Persze...persze..- ismételgette és bele ivott a teájába.

- Felmehetek ? - lépett egy lépcsőt előre Andreas.

- Menj csak. - bólintott szelíden az édesanyja. Andreas pedig villám gyorsan a szobája felé vette az irányt. Becsukta maga mögött az ajtót és bekapcsolt egy kis zenét, majd elterülve az ágyon, hagyta hogy magukkal sodorják az emlékek.

Itt született Loitschében, és itt is töltötte egyhangú élete egyforma napjait, iskolába járt, bandázott, rosszalkodott, ahogy az itt lakók valamennyien. Nem szerette az iskolát, viszont remek barátokra talált a Kaulitz ikrek személyében, akikkel az első osztály legelső napjától kezdve össze tartottak. Együtt nőttek fel és általános iskola után mindannyian a magdeburgi gimnáziumba mentek tovább tanulni. A sors kegyes volt hozzájuk, ott is osztály társak lettek. Míg Tommal jókat lehetett nevetni, csajokról beszélni, addig Billel valami egészen más kötelék alakult ki köztük. Egy szoros kapocs. Számítottak egymásra, minden szabad percüket egymással töltötték, ahogyan minden titkukat megosztották a másikkal. És volt köztük még valami...valami szikrázás... Andreas bele szédült, ha Bill szemébe nézett, ha a hangját hallotta, ha látta reggelente a buszmegállóban felé igyekezni. A szíve mindig heves dobogásba kezdett, ha a mobilja kijelzőjén Bill neve villogott, vagy ha késő éjszaka sms-t kapott tőle. Billel még az unalmas napok is izgalmasak voltak, vele még egy rossz pillanat is csodálatossá vált. És Andreas álmodozott, hogy túllép a normális dolgok határán, bevallja Billnek zavaros érzelmeit, és barátja mindent viszonozni fog. De nem tette, ahogy Bill sem lépett irányába semmit. A kapcsolatuk jóval több volt mint szimpla barátság, ez látszott, mind ahányszor egymásra néztek, de úgy tűnt, ezt egyikük sem képes kinyilatkozni. Andreas élte az életét, mert élnie kellett, eljárt bulizni Tommal. És persze lettek barátnői, egy-két-három hétig, sosem tovább. Mindenkiben azt a szédülést kereste amit Bill Kaulitznál tapasztalt, de soha egyik lány sem tudott úgy hatni rá mint loitschei barátja.

Az a nap...Az a szeptember elseje, mikor Bill tizenhat éves lett, változtatott meg mindent Andreas életében. Bill korán ébresztette egy telefonhívással. A hangja elcsuklott az izgalomtól, alig bírta kinyögni mit akar. Nem rég kapott jogosítványt és most végre Gordon megengedte, hogy vezesse a családi autót. Megkérte Andreast, tartson vele egy kis autókázásra. Andreas kapott az alkalmon és rövidesen már Bill mellett ült a szürke Audiban. Bill ezerrel pörgött, már alig várta az esti születésnapi partit, csak beszélt és beszélt, Andreas meg hallgatta, miközben barátja gyönyörű arcát bámulta és azt kívánta, hogy ez az autó út jó sokáig tartson. Elhagyták Loitsche határát és leparkoltak egy távol eső részen. Aztán csak ültek és mindketten nézték az autó műszerfalát. A rádióból Die Ärzte szólt és minden olyan bonyolultnak látszott. Nem beszéltek, csak néha egymásra pillantottak, ezer kimondatlan kérdéssel a szemükben és azok a bizonyos szikrák mindennél jobban pattogtak körülöttük.

- Boldog születésnapot ! - mondta halkan Andreas. Bill mosolygott és a következő pillanatban, már érezte a fiú ajkát az övéhez tapadni. És nem ellenkezett, hiszen erre várt hosszú hónapok óta. És tudta, egyszer meg fog történni, de azt nem sejtette, hogy ilyen édes és gyönyörű lesz, hogy felülmúlja minden fantáziálását. Csak csókolóztak kifulladásig, mintha sosem találkoztak volna, mintha minden perc pocsékolás lenne, amit nem egymással töltenek. Aztán megszólalt Bill mobilja és zihálva váltak el egymástól. Andreas ajka szinte perzselt a csóktól és egész életében nem érzett akkora vágyakozást senki iránt, mint azokban a percekben. Levegőért kapkodva várta mi fog történni, a kíváncsiság majd szétvetette. De a realitás beárnyékolta a dolgokat, Billt az édesanyja hívta és megkérte, hogy ugorjon már be a közeli vegyes boltba egy-két hozzá valóért a szülinapi tortához. A mámoros hangulat oda veszett.

- Nem is tudom mit mondjak...- szólalt meg Andreas zavartan.

Bill keze a kormányon volt, de nem indította be az autót. A szemei lelkesen csillogtak.

- Ne mondj semmit, csak gyere el este a születésnapi partira és legyél velem !

- Csak mi ketten ? - döbbent meg Andreas.

Bill bólogatott.

- Eljöhetünk újra ide. Ha te is szeretnéd...

- Szeretném ! - vágott közbe türelmetlenségtől remegő hangon Andreas.

Bill újra hozzá hajolt és egy apró csókot adott a szájára. Andreas hatalmas sóhajjal túrt barátja sötét hajába. A szíve ki akart szakadni a helyéről és hajtotta volna az időt, hogy este legyen.

Bill kirakta Andreast a házukhoz nem messze, pár másodpercig csak nézték egymást az autó ablakán át, majd Bill mondott valamit, amit Andreas az autó motorjának zúgásától nem hallott, de azért hevesen bólogatott. Bill mosolygott, intett és elrobogott. Andreas pedig haza ment és egész délután egy különös világban érezte magát, hiszen legtitkosabb vágya teljesült, megcsókolta azt, akit mindig is akart, szavak nélkül adta Bill tudtára mit is érez. És ez olyan csodálatos volt ! Izgatottan készült az esti össze jövetelre. Éppen Bill ajándékát csomagolta, mikor is este hét körül aggasztó hívást kapott az ikrek anyjától Simone-tól, aki rajta kereste Billt. Hamarosan kiderült, hogy miután Bill elhajtott a kocsival a vegyesbolt irányába, egyszerűen nyoma veszett, nem jelentkezett és édesanyja többszöri telefon hívására sem reagált. Andreason végig söpört a kétség és az aggodalom. Hiszen az reggel volt ! Mi történhetett Billel ? Hova tűnhetett ? Átrohant a Kaulitz házba és remélte, hogy Bill közben előkerül, de sajnos csak az ideges rokonokat és barátokat találta, akik teljes díszben várták haza az egyik ünnepeltet. Simone felhívta az ikrek apját, hátha Bill hozzá autózott el a friss jogosítványával, de sajnos ő sem tudott fia hollétéről.

Kis idő múlva, mindenki Bill keresésére indult, átfésültek mindent, de nem akadtak a nyomára. Viszont az egyik rokon döbbenetes híreket hozott. A falu határának egy erdős részén, ráakadt a család üresen álló autójára, amit Bill vitt el reggel. Az autóban volt Bill telefonja, pénze és iratai, a jármű ajtajai tárva nyitva. Mintha Bill csak egy percre kiszállt volna belőle. Andreason végig futott a bénító rémület, ugyanezt látta Bill ikrén és a család tagokon, barátokon is. Egy borzasztóan lassan vánszorgó éjszaka után Simone és Gordon bejelentést tettek a rendőrségen Bill eltűnése ügyében. Kihallgatták Andreast is, hiszen ő látta utoljára Billt, aztán megkezdődött a mindenre kiterjedő keresés. Bill eltűnésének híre gyorsan terjedt a faluban és már mindenki arról beszélt, hova és hogyan tűnhetett el a fiú nyomtalanul. Mindeközben elindult az új iskola év és Andreasnak, bármennyire is tiltakozott ellene, be kellett járnia tanulni. A szíve fájdalmasan csavarodott össze, mindahányszor Bill üres helyére nézett. Pár hét reménykedve várakozás és ugyanennyi eredménytelen keresés után Tom is megjelent az intézményben és igyekezett lefoglalni magát a tanulással. Andreas próbált lelket önteni belé és közben magát is tartani, de nehéz volt úgy biztatni barátját, hogy ő maga is halálosan félt. Az iskolában ment a pletyka, minduntalan faggatták Tomot, aki egy idő után nem bírta és átiratkozott egy másik magdeburgi iskolába. Így Andreasnak egyedül kellett szembe néznie nap mint nap Bill hiányával, ami egyre jobban mardosta. Gyártotta az elméleteket, vajon mi történhetett azon a napon, de választ nem adott rá senki sem. Magától ment el a barátja, mindent és mindenkit hátra hagyva ? Ha igen, miért, hiszen látszólag mindene megvolt ? Vagy kényszerítették ? Bill túl szép volt, túl feltűnő, talán valaki szemet vetett rá, rosszat akart neki. Hol lehet most ? Mire gondolhat ? Láthatja e még valaha ?

Akkorra már a tv csatornák, rádió állomások és újságok is hírt adtak Bill nyom nélküli eltűnéséről, nagyban folyt a kutatás, sajnos nyomok, szemtanúk nélkül.

Teltek a napok és nem jött változás. Andreas mégis várt, hol kitartóan, hol lázadozva és magában tolta ki a határokat. Csak karácsonyig kerüljön elő Bill, csak újévig, csak húsvétig...De Bill nem lett meg. A hétköznapok pedig lassan váltva egymást, a feledés homályába mosták az ügyet. Bill eltűnésének egy éves évfordulóján, ami az ikrek tizenhetedik születésnapja volt, Andreas úgy ébredt, hogy mindennél jobban hiányzik neki Bill. Az a csók, amit akkor kapott tőle, mintha még mindig, ott égett volna az ajkán, a teste bele borzongott az emlékekbe és vágy járta át mindenét. És akkor reggel ráébredt, hogy háromszázhatvanöt napja nem látta Billt, addig nem számolta, de a születésnapján ránehezedett ez a tudat. Egész nap őrlődött, dühös volt a világra, hol sírt, hol pedig addig ütötte a falat, amíg a keze bele nem sajdult. Aztán eljött az este és megjelent Tom szomorú mosollyal az arcán. Nem mondott semmit, ahogy Andreas sem. Bebuszoztak Magdeburgba, ahol várták már őket a haverok mindenféle italokkal. Megemlékeztek Billről és közben csak ittak, majd teljesen részegen ordítoztak a városka utcáin. Akkor Andreas minden gondjáról elfeledkezett, a töménytelen mennyiségű alkohol rózsaszín ködöt varázsolt a fejébe, de csak addig amíg haza nem ért és a szülei felelősségre nem vonták a viselkedése miatt.

- Nem teheted ezt magaddal Bill miatt ! Akármennyire is kedvelted őt, már nincs köztünk és az élet megy tovább !

- Hogy mondhatod ezt ? - kérdezte sírásba csukló hangon Andreas.

- Ez csak a realitás, amit neked is sejtened kellene, ha a szíved mélyére néznél ! Légy észnél Andreas és ne csinálj hülyeséget...

Ekkor valami elpattant Andreasnál, elpattant és darabokra tört, mert neki ugrott az apjának és a földre teperte, majd a konyhaszekrényben lévő drága porcelán tányérokat kezdte egyesével a falhoz csapkodni. Apja orvosért telefonált, édesanyja pedig tehetetlenül sikoltozott.és kirohant a kertbe, ott várta meg, míg a mentők kiérkeznek.

Az után a szörnyű éjszaka után ismét egyhangú napok jöttek. Karácsony előtt pedig a váratlan hír, Simone és Gordon eladták a házat és viharos gyorsasággal Magdeburgba költöztek, mivel Tom úgyis egy magdeburgi gimnáziumban tanult, nem látták értelmét tovább Loitschében maradni. Andreas felháborodott, hiszen még élt benne a remény, hogy Bill vissza tér. És mit szól majd, ha idegeneket lát a házban, ahol a családjával lakott ? Igen, ő még reménykedett, de Bill szülei már nem, ahogy talán Tom sem, mert februárban elhatározta, hogy ott hagyja a sulit és Münchenben próbál szerencsét. Elhatározását tett követte, úgy ment el, hogy alig búcsúzott és Andreas azóta nem is látta, igaz interneten keresztül tartották a kapcsolatot havi egy-két email, sms keretében, amikből úgy látszott, Tom jól érzi magát, talált állást egy gyors étteremben és lett barátnője is. Minden olyan volt látszatra, mintha rendben lenne így a világ. Egyedül csak Andreas nem tudott megnyugodni, új életet kezdeni. Egyre csak várt valamire. Egy jelre. Vagy magára a csodára. Már néha ő sem tudta, de mindenütt és mindig Billt kereste, ha látott hasonlót rögtön oda rohant, megszólította, aztán keservesen csalódott persze. Így teltek a napjai, nem engedett közel magához senkit, magányos volt és kapaszkodott a reményekbe, hogy láthatja még Billt.

Halk kopogást hallott ekkor és az emlékek egy csapásra szerte foszlottak. Édesanyja nézett be a szobája ajtaján. Andreas kérdőn bámult rá, mire az asszony zavarba jött.

- Látogatód érkezett. - jelentette be alig hallhatóan.

- És kicsoda ? - meresztett nagy szemeket Andreas. Nem várt vendéget és nem is nagyon jártak hozzá barátok, hiszen akik számítottak neki, már nem voltak mellette.

Édesanyja eddig halványan mosolygó arca borúsra változott.

- Tom Kaulitz. - válaszolta fojtott hangon, mintha nem örülne a dolognak. Andreas érezte, hogy elönti a melegség. Február vége óta nem találkozott Tommal, nagyon meglepte, hogy most eljött hozzá.

- Te jó ég ! És hol van ? - kérdezte.

- Nem akart bejönni, azt mondta megvár a kertben. - felelte édesanyja.

Andreas felpattant az ágyról, lekapcsolta a cd lejátszóját.

- Mond meg neki, hogy rögtön megyek. - kérte anyját, aki bólintott és a földszintre indult.

Andreas gyorsan magára kapott egy tiszta pólót, fekete farmert és szintén fekete kapucnis pulóvert, belebújt a cipőjébe, eligazgatta kócosan álló haját, majd rohant is lefele a lépcsőn. Apja egy újság mögé bújva figyelte őt, anyja pedig a konyha asztalnál ülve.

- Elmész ? - kérdezte mikor látta, hogy Andreas készülődik.

- Igen. Egy kicsit. - felelt Andeas és már kifele igyekezett.

- Vigyázz magadra ! - szólt utána az anyja vészjósló hangon. Andreas nem értette miért mondja ezt, de bólintott.

- Sziasztok ! - és kilépett a kertbe. A lábai remegtek és a gyomrába is idegesség hatolt, ahogy a vörös térköveken ment, egyenesen régen látott barátja felé. Tom két dísz fa között ácsorgott cigarettázva. Szemén napszemüveg. Divatos kockás ing és bő szabású nadrág volt rajta. Majdnem teljesen úgy festett, mint régen. De azért már fel fedezhető volt rajta némi férfiasság, mintha a kisfiús vonások örökre a múltba vesztek volna.

- Szia te nagykorú ! Isten éltessen ! - kiáltott oda kedélyesnek tűnően Andreas, de a hangja megcsuklott. A sírás szorongatta, hogy csak Tomnak mondhatja ezeket a szavakat.

Tom arca felderült, amikor megpillantotta Andreast, oda lépett hozzá és megölelte.

- Hé, haver...- mosolygott szélesen és nem akart engedni a szorításából jó pár percig.

- Hogy hogy te itt ? - tárta szét csodálkozva a karjait Andreas, miután kibontakozott Tom öleléséből.

- Haza ugrottam pár napra Magdeburgba, mert anyámék szülinapi össze jövetelt szerveznek, meg amúgy is jó ideje tervezem már, hogy meglátogatlak. Látom, Loitschében nem változott semmi. És te jól nézel ki. - veregette meg Andreas hátát Tom.

- Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz. - mondta Andreas.

- Nincs kedved kocsikázni kicsit ? Dumálhatnánk. Kint áll a járgányom. - mutatott a kerítésen túlra Tom.

- Szívesen. - vágta rá Andreas.

- Remek. - és Tom már indult is a kijárat felé. Andreas gyorsan követte. Vadonat új fekete Cadillac Escalade parkolt a ház előtt, Andreasnak le esett az álla a jármű láttán.

- Ez a nem semmi...- dadogta miközben végig simított az autó ajtaján.

- Ugye...- helyeselt Tom és eldobva a cigi csikket, kinyitotta a kocsi ajtaját.

- Ezt most kaptad a szüleidtől ? - kérdezte kicsit irigykedve Andreas, majd bepattant Tom mellé. Soha sem ült még ilyen szép autóban, látszott hogy egy vagyonba került. Hirtelen túl ósdinak és túl vidékinek gondolta magát Tom mellett.

- Dehogy ! Ilyet nem nagyon tudnának venni, tudod...bérből és fizetésből élnek ! - vigyorgott Tom.

- Akkor honnan volt rá pénzed ? - csodálkozott Andreas.

- Az a helyzet, hogy már nem gyorséttermi csicska vagyok. Az nem nekem való. De bele futottam egy tök jó projectbe, pár haverral össze hoztunk egy jó kis együttest, baromi sok erőm és energiám benne fekszik, de úgy érzem kezd beindulni a szekerünk, egy csomó fellépésünk lesz még idén. Ha akarod te is eljöhetsz megnézni minket. - pillantott barátjára Tom.

Andreas bizonytalanul vállat vont.

- Majd egyszer...

Tom beindította a motort.

- Ez a beszéd ! Most pedig nézd meg mit tud ez a csoda kocsi !

Hamarosan már az utakat szelték, mialatt szólt a zene a rádióból. Andreasban önkéntelenül is a két évvel ezelőtti találkája ugrott be, hiszen majdnem minden ugyanolyan volt, kivéve, hogy akkor Bill volt a társasága. Elmosolyodott és csak nézett ki az autó ablakán az elsuhanó tájakra.

Tom ki autózott a faluból és megállt egy néptelen bekötő úton. Andreas gyomra össze ugrott, majdnem hogy ugyanarra parkolt le, ahol a testvére pontosan két évvel ezelőtt.

- Vélemény ? - bökte oldalba hirtelen Tom.

- Ja...nagyon jó az autód...- nyögte Andreas felocsúdva kábulatából.

Tom újabb cigire gyújtott, majd hátra dőlt az ülésben.

- És most mesélj, hogy telnek a napjaid...

Andreas hirtelen zavarba jött. Nem nagyon volt mondani valója, igazából semmi érdemleges nem történt vele február óta. Minden idejét a suli tette ki, na meg hogy várta vissza Billt.

- Semmi különös, megvagyok. Minden oké. Mesélj te inkább, neked biztos izgalmasabb Münchenben. Megvan még a barátnőd ? - kérdezte.

- Á, dehogy ! Azóta már újabb csaj van a láthatáron ! A neve Sabine, huszonegy éves, jól néz ki és az ágyban is virtuóz.  Okosnak nem mondanám, de amúgy sem Nobel díjra akarom felterjeszteni...- vihogta Tom.

Andreas a fejét csóválta.

- Te javíthatatlan vagy...

- Neked nincs csajod ? - érdeklődött Tom.

- Nincs. - válaszolta Andreas szűkszavúan. Megkörnyékezte pár lány mostanában is, de mindenkit elutasított, nem keresett senkit, nem volt szüksége senkire sem.

- És pasid ? - kíváncsiskodott Tom halálos nyugalommal, mintha egy esetleges igen válasz sem lepné meg.

- Hé, Tom ! - kiáltott fel Andreas és a szíve nagyot dobbant. Elöntötte a veríték.

- Most mi van ? Én nem tudhatom...Amúgy meg sejtettem mindig is, hogy volt köztetek valami az öcsémmel...

- Bill...- sóhajtott hatalmasat Andreas és csodálkozott, hogy most került először szóba Tom ikrének neve.

- És igazam van ugye ? - vigyorgott szemtelenül Tom.

Andreas fülig vörösödött, de hevesen rázta a fejét.

- Bill és én csak barátok voltunk.

Ellenkezése elég gyengére sikeredett, mert Tom gúnyosan ingatta a fejét.

- Aha, persze, ezt annak mond aki elhiszi...messziről sütött rólatok, hogy bejöttök egymásnak...

- Hülyeség ! - vágott közbe Andreas és alig jött ki hang a torkán.

- Tudod mit, nem érdekel mit csináltatok Billel. Kurvára hálás vagyok, hogy megszépítetted a napjait...- zárta le a vitát Tom. Andreasnak könny szökött a szemébe Tom őszinte megnyilvánulásától. Zavarában a kocsi kormányát kezdte nézegetni, aztán a drága cd lejátszót, a tiszta műszerfalat és a karcolás mentes ablakot. Tom kidobta a csikket az ablakon és csak nézett maga elé, látszott, hogy gondolkodik valamin.

- Olyan hihetetlen, hogy pont ma két éve tűnt el. Sokszor eszembe jut, vajon hogy nézne ki, milyen lenne, ha ez az egész meg sem történik...- jegyezte meg egyszer csak halkan.

- Szerinted életben van még ? - tette fel a magának is ezerszer feltett kérdést Andreas és össze szűkült gyomorral várta a választ. Tom matatott valamit az autó rádión, áttekert egy másik csatornára, aztán vissza dőlt az ülésbe.

- Szeretném azt hinni...de szerintem már nem...túlon-túl sok idő telt el amióta eltűnt és ha csak úgy lelépett volna, biztosan értesít valakit, legalább anyát, vagy apát. Ha pedig bűncselekmény van a háttérben, nos...csak azt remélem nem szenvedett sokat...

- Olyan rossz nélküle, kurvára hiányzik ! - Andreas lecsukta a szemét és érezte előtörni a forró könnyeket. Dühösen az ablak fele nézett, hogy Tom ne lássa a sírását. Csak szipogott nagyokat és olyan volt, mintha mázsás súly lenne a tüdején. Tom végig simított a karján.

- Hidd el Andy, nekem is hiányzik és örökké hiányozni is fog. Olyan kibaszott nehéz ez...- mondta szelíd hangon vigasztalóan, majd levette szeméről a napszemüveget és Andreas megdöbbenve látta, hogy Tom szemei is könnyesen ragyognak. Ez megnyugvással töltötte el, már nem is szégyellte a saját könnyeit. Tom magához húzta, hogy megölelje.

- Na gyere haver, ne sírj, Bill sem örülne, ha így látna...- motyogta kedvesen. Andreas pedig szorosan ölelte.

- Olyan jó, hogy eljöttél ma. Végre valaki, aki legalább annyira szerette Billt mint én...- suttogta.

- De hiszen téged is szeretlek ! Fel a fejjel ! - biztatta Tom Andreast, aki még mindig a könnyein át látta barátja arcát. Tom már mosolygott, még ha szomorúan is, de próbált erőt adni neki.

- Most úgy mosolyogsz mint Bill...- törölgette a szemét Andreas.

- Hát ikrek vagyunk, van egy kicsi hasonlóság.- grimaszolt Tom. Andreas nem szólt erre semmit, csak nézte Tom arcát, a szemeit, amik ugyanolyan fénnyel csillogtak, mint a testvérének, a száját, amiben kihívóan ragyogott a piercing karika. Beszívta Tom illatát és heves szívdobogással töltötte el a fiú közelsége. Tom észlelhette a pillantásokat, mert kezdte kellemetlenül érezni magát és igyekezett kibontakozni Andreas kezei közül.

- Ha gondolod, indulhatunk...- mondta és a szemei az autó ülést pásztázták.

- Maradjunk még ! - kérte Andreas és maga sem tudta, mi ütött belé, hirtelen Tom ajkához hajolt és megcsókolta. Épp hogy egy pillanat volt, de tökéletesen megzavarta. Villám csapás szerűen vissza tért a múlt.

- Bill...- suttogta Andreas kábultan, de Tom vele ellentétben nagyon is eszénél volt, mert ingerülten tolta el magától Andreast.

- Hé Andy, mi ütött beléd ? - fortyant fel.

Andreas megilletődve kapkodta a fejét.

- Mi van veled ? - kiáltott rá Tom.

- Nem tudom...- sóhajtotta Andreas.

Tom vérvörös arccal, dühösen törölgette a száját.

- Elhiszem, hogy meg vagy zavarodva, de én nem Bill vagyok az Istenért ! - morogta felháborodva.

Andreas beharapta az ajkát. Való igaz...Tom nem Bill. Sosem volt és soha nem is lesz...Még akkor sem, ha ugyanolyan észvesztően mosolyog, ugyanolyan édes az ajka mint Billnek, vagy ugyanolyan láng világít a barna szemeiben. Tom csak egy jó barát, Bill pedig...minden más, ami jó ezen a világon...

Andreas erőtlenül dőlt hátra.

- Bocsáss meg ! Egy akkora kretén vagyok ! - kérte színtelen hangon.

Tom káromkodva cigaretta után kutatott a zsebeiben, majd mikor nagy nehezen rátalált, gyorsan rá is gyújtott.

- Okés Andy, semmi gáz...- fújta ki a füstöt, majd beindította a kocsit.

Az úton végig néma csendben voltak, csak a rádióból áramlott valami zene, de Andreas nem hallotta mi. Nem figyelt, gondolatai teljesen elragadták. Nézte az elsuhanó, őszi színbe öltözött fákat és elképzelte magát alattuk Billel sétálni. Arra eszmélt fel, hogy Tom leállítja az autó motorját. A házuk előtt voltak.

- Megérkeztünk. - mondta Tom.

Andreas bólintott.

- Örülök hogy láttalak, jó volt találkozni és kérlek ne haragudj azért, ami az előbb történt...- szabadkozott.

Tom felnevetett.

- Mondtam már, hogy nincs baj !

És csakugyan megbocsátóan csengett a hangja.

- Köszönöm. - hálálkodott Andreas és kiszállt az autóból. Néhány másodpercig szótlanul bámult Tomra, aki megköszörülte a torkát és átszellemült arccal megszólalt.

- Az élet néha olyan hülye helyzetekbe sodor bennünket és nem mindig vagyunk urai a cselekedetünknek, de a barátságunk elbír ennyit szerintem...Szóval ne aggódj ilyeneken...Én mindig a barátod leszek.

- Jó ezt hallani. - tett néhány lépést Andreas, majd megtorpant és hátra sandított. Tom a kocsiból nézte őt.

- Este tartjuk a születésnapi partimat, ott lesz egy csomó haver, ha gondolod ugorj el te is, számítok rád ! - mondta még. Andreas vállat vont.

- Meglátom ! - indult el a házhoz vezető úton. Tom megvárta míg megállt a kapu előtt, majd dudált egyet és elviharzott. Andreas pedig kinyitotta a ház kapuját és beballagott. Olyan erőtlennek érezte magát, mintha minden lépése egy örökké valóság lenne. A házba érve csend fogadta. Ledobta a kulcsokat az asztalra, ahol egy cetli várta, amit édesanyja írt.

APÁDDAL ELMENTÜNK BEVÁSÁROLNI, FÉL ÓRA ÉS JÖVÜNK !

Andreas elolvasta a neki írt sorokat, majd lerogyott a kanapéra. Jó lett volna most nem egyedül lenni. Nem esett jól neki az magány. Talán mostanában mindent rosszul csinált, elmarta maga mellől az embereket. Azt hitte nem kellenek barátok, hogy pont jó ez így és egyre csak egy illúziót, egy déli bábot kergetett azzal, hogy Billt várta. Lehet, hogy Tomnak igaza volt és Bill már tényleg soha többet nem kerül elő ?! Nem értette  magát, miért nem akar erre ráeszmélni ?!

- Bill... - mondta ki a számára mindennél kedvesebb nevet, ahogy már több ezerszer kimondta az egyedüllét óráiban.

Apja bárszekrényéhez ment, egy félig tele üveg rumot vett elő, meg egy poharat, majd meggondolta magát és inkább csak úgy üvegből ivott. Nyelte a kortyokat, egymás után sokat, aztán köhögve vette el a szája elől az italos üveget. Csendes fény ragyogta be a nappalit megnyugtató arany színeivel, Andreas hunyorogva nézte az árnyak játékát a hatalmas ablak előtt.

- Bill, rettenetesen rossz nélküled...- suttogott, majd üveggel a kezében, apja dolgozó szobája felé tartott. Tudta mit keres és tudta azt is, hol találja meg amire szüksége van. Remegő kezekkel tépte fel az íróasztal fiókját, ahol a hivatalos íratok, számla értesítők alatt megtalálta a fekete dobozt. Az asztalra fektette és kinyitotta. Apja 9 mm-es fegyvere meredt rá a dobozból szinte vádlóan. Andreas csak nézte a félelmetes tárgyat. Gyorsan ivott még egy kortyot a rumból, majd magához vette a pisztolyt. Nehéz volt és hideg tapintású, Andreas fázni kezdett tőle. Mégsem rakta a helyére, hanem elindult vele az emeletre a szobája felé. Amióta Bill eltűnt, a szobája volt az egyetlen menedéke, ahol az emlékek megelevenedtek, szinte film szerűen peregtek a szeme előtt, ha be tette a lejátszóba Bill kedvenc dalait, vagy eszébe jutottak a dolgok amik érdekelték őket, amiken nevettek vagy éppen szomorkodtak. És ott voltak a fényképek, amiket unalmukban készítettek Billék házában és Loitsche utcáin. Andreas bekapcsolta a cd lejátszót és hangosan felcsendült a Die Ärzte egyik dala, pont úgy mint régen. Aztán előhúzott egy nagyobb méretű zöld borítós fénykép albumot. Leült az íróasztalához és felütötte a vastag könyvszerű fényképtartót. Rögtön az első oldalon Bill mosolygó arca került a szeme elé és a szíve megtelt keserű fájdalommal. Tovább lapozott, újabb képek Billről, majd még tovább és ismét csak Billt ábrázoló fotókba botlott. Akármit csinált a gondolatai, cselekedetei folyamatosan barátja körül forogtak, Bill volt az ő rögeszméje és ezen soha nem lehet változtatni. Mert nem akarja. Még akkor sem, ha Bill már valóban nem lesz mellette, nem beszélhetnek, nem érintheti és csókolhatja meg.

- Még most is kívánlak...- sóhajtott fel elkeseredetten.

Hányszor gondolta tovább a két évvel ezelőtti szeptember elsejét, hogy mi lett volna, ha leszáll az éjszaka és kettesben maradhatott volna Billel. Egyszerre futott végig a hátán a hideg és a beteljesületlen vágyakozás forrósága. Majd könnyek homályosították el a szemét. Nem akart mást csak Bill ölelésében megpihenni, újra fürdeni a közöttük lévő szikrázásban.

- Szeretlek Bill. - Andreas arcán végig folyt egy könny csepp, egyenesen Bill egyik fényképére.

- Mindent oda adnék ha újra láthatnálak...- Andreas megragadta a pisztolyt és egyenesen a halántékához tartotta. A könnyei patakokban folytak és egész testében remegett.

- Nem akarom tovább csinálni nélküled. Hol vagy Bill ?! Merre vagy ?! - kérdezte, de a hangját elnyelte az üvöltő zene.

Mérhetetlen bánat hasított végig rajta. Ebben a fájdalomban volt mindig része, mikor éjszakákon át nem tudott aludni és csak az ablak felé pillantgatott várva a megváltó hajnalt, vagy amikor az utcán ment és szemével folyton Billt kereste, de nem találta soha sehol. Andreas jó szorosan becsukta a szemét. Tudta, apja egy golyót mindig tart a tárban, és az a végzete. Mert a szíve már csak látszólag dobogott, minden darabja örökre ott ragadt Loitsche határában, abban a szürke Audiban, Bill karjai közt és ajkán. És mikor Bill köddé vált, Andreas élete is úgy tűnt el fokozatosan a semmibe, úgy lett értelmetlen.

- Találkozunk...- mondta még könnyein át és egy pillanatra Bill fotójára nézett. Hirtelen eszébe jutottak a szülei, a számára tökéletes házaspár, akik mindig a jóra nevelték és akik iránt hatalmas tiszteletet, szeretetet érzett, örök hálát, mindazért amit tőlük kapott. Most mégis rossz fiuk lesz, csalódást okoz majd nekik. De nem tehet róla. A szerelem már csak ilyen, veszélyes, gyakran halálos méreg.

- Bocsássatok meg ! - zokogta és meghúzta a ravaszt. Lövés dördült el a szoba falai között, még a hangos zene sem tudta elnyomni. Szinte visszahangzott és Bill mosolygó fényképét Andreas vére festette vörösre.