2018. január 16., kedd

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 04.

Sziasztok!

Itt az új fejezet, 2018 első bejegyzése.





Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 16
Szereplők: Bill, Tom, Andreas, Gordon
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, trágár beszéd, angst
Publikálva: 2010. október 1.



A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt...

Azt hiszem Gordon elrontott engem, végképp összekavart bennem valamit.
Vagy a semmiből jött forrongó érzelmeim Tom iránt nem ebből származnak?
Istenem, bár tudhatnám a választ, mi ez az egész!
Honnan jött, mi lesz belőle, meddig tart és lesz e még ennél is izgatóbb?
Mikor Tom nagy hirtelen eltűnt a szemem elől, és csak az ezüstös hold világított le rám, kimondhatatlanul nagy űrt éreztem magamban. És mindennél hatalmasabb magányosságot. Akár órákig is el tudtam volna álldogálni anya autójánál, érezve Tom karjainak közelségét és hallgatni, ahogy beszél. Nem zavart a csípős esti hideg sem, mert belül forró volt mindenem...
Iszonyatosan jó volt az a nagy szédülés, amit kiváltott belőlem. De, mint a legtöbb szédülésnek, ennek is fájdalmas zuhanás lett a vége. Mikor ikrem otthagyott és befelé igyekezett a házba, én valami sötét helyre kerültem rögtön és nem tudtam, lesz e szabadulás valaha, vagy ott maradok örökre...
Másnap a szokásos érdektelen hangulatomban mentem ismét iskolába. Andreas már az osztályban volt, mikor megérkeztem. Azt hittem neheztel rám, de kedélyesen hátba veregetett.
-Tegnap nagyon sürgős elintéznivalód lehetett, hogy csak úgy elszaladtál. – jelentette ki vidáman.
Levágódtam mellé a padba és előkészítettem a tankönyveimet.
-Igen.- mondtam halkan.
Erre Andreas értetlen képet vágott.
-Mi igen?
-Fontos dolgom volt, azért nem maradhattam.- magyaráztam neki, de közben éreztem, hogy elönti arcomat a melegség és a pír. Ez pedig zavarodottá tett. Sorra estek ki a kezemből a ceruzák, füzetek. Egyszerűen nem tudtam kontrollálni a cselekedeteimet. Andreas értetlenül nézte, ahogy szedegetem fel a földre esett tárgyakat, majd megszólalt.
-Szerintem pedig nem volt neked semmi elfoglaltságod Bill. Egész egyszerűen megijedtél a lányoktól. - vigyorgott rám.
Nos… amit mondott, végülis nem állt messze a valóságtól. Valóban éreztem némi félelmet már a téma felemlegetésétől is, de nem csak ezért bújtam ki a találkozó alól, hanem mert nem éreztem odaillőnek magam, nem akartam kínos perceket senkinek sem. Épp elég, ha az osztályban a legtöbben azt hiszik, nem vagyok ép elméjű.
-De hisz nem is ismerem őket. -vonogattam a vállamat szemlesütve.
-Hidd el semmi okod félni tőlük, nagyon rendes lányok. - mondta Andreas bátorító mosollyal.
-Elhiszem.
-És tapasztalni is fogod ma délután! - vágott Andreas a szavamba.
-Ma délután? De...-dadogtam és valami hihető kifogáson törtem a fejem. De barátom nem érte be a nemleges válasszal.
-Nincs semmiféle de, szépen elmegyünk és sétálunk, meg beszélgetünk, ahogy illik. Ne legyél már ilyen! - és ismét hátba vert barátsága jeléül.
Persze mosolyogtam, de mindennél jobban munkált bennem a menekülés. Erőltetettnek és szükségtelennek tartottam a dolgot.
Egyáltalán nem volt hozzá kedvem, de tudtam akármit mondok, Andreast akkor sem győzöm meg.
Egész nap azon gondolkodtam, hogy lépjek le az Andreas által kitervelt és szerinte nagyszerűnek tartott találkozóról. Az agyam lázasan pörgött, de semmi használható nem jutott az eszembe.
Az órák teltek, én meg egyre jobban kezdtem elveszettnek érezni magam, nem tudtam koncentrálni a tanulásra, feszültté váltam a rám nehezedő, kötelező programtól.
Andreas viszont mindinkább vidámabb lett és folyton Sabrináról, meg a barátnőjéről beszélt. Kábult tekintettel hallgattam és nem is tudtam pontosan mit mond, csak bólogattam, mint aki érti.
Közben Tomra gondoltam. És arra, ami történik velem. Miért reagál így a testem akaratomon kívül, ha vele vagyok? Miért borult fel minden bennem a tegnapi nap során?
A tanítás végére olyan lettem, mint akin átment egy úthenger. Nem akartam mást, csak lefeküdni, bámulni a plafont és meg nem szólalni...
Vagy Tom mellett lenni. Édes Istenem! Az lenne most nekem a világon a legjobb!
-Na és hova menjünk? Cukrászda, vagy park? - kérdezte Andreas, mikor már az iskola folyosóján mentünk végig.
-Nekem teljesen mindegy. - feleltem alig hallhatóan.
-Jaj, Bill! Legyél már kreatív, az ég szerelmére!- forgatta szemeit barátom.
Eleresztettem egy halvány mosolyt és egy bólintást. Ami Andreasnak talán elegendő volt, mert őt csak a lányok foglalkoztatták jelenleg és nem is sejtette, mi uralkodott bennem. Talán nem is érdekelte.
-Ott is vannak! - bökött oldalba váratlanul. Megtorpantam és csak meredtem előre.
A két lány, akikről Andreas egész nap beszélt, ott álldogáltak a folyósó végén az ablakoknál. Már láttam őket az iskolában párszor. Teljesen egyformának tűntek a számomra. A hajuk, a ruhájuk, de még a hangjuk is.
-Andreas! Csakhogy jössz! - intett az egyikük.
-Ő Sabrina! - magyarázta Andreas.
Nem mondtam erre semmit, nem is mozdultam meg. Álltam ott, mint akit odaszegeztek. A homlokomra kiült a jéghideg veríték. Össze-vissza érzések csaptak belém, a sírás szorongatta az amúgy is kiszáradt torkomat. A bénult tehetetlenségtől üvölteni tudtam volna.
Nem! Én ezt nem akarom! Nem tetszik az egész. Nem tudom megtenni. Félek. Rettenetesen. El szeretnék menni innen. De mielőbb.
-A másik, pedig Corinna. Látod, milyen helyesek, kár volt aggódnod. - Andreas elindult feléjük, de én csak álltam ott továbbra is.
-Andreas! - szóltam utána, mikor már megtett pár lépést. Visszanézett és kicsit megdöbbent.
-Mi van már megint?
-Nekem ez nem megy, ne haragudj. – mondtam, de hang alig jött ki a számon, inkább csak tátogtam.
Andreas teljesen megütközött, oda pillantott, a két várakozó lányra, majd újra rám.
-Ezt nem hiszem el, ne csináld Bill, ha a barátom vagy...
-Az vagyok, de most haza szeretnék menni. Bocsáss meg. - vágtam a szavába erőtlenül és hátráltam pár lépést, majd villámgyorsan megfordultam és rohanni kezdtem a folyosón.
-Elment az eszed Kaulitz! Ugye tudod, hogy egy kibaszott idióta vagy? - üvöltötte Andreas dühösen. És tudtam, hogy igaza van...
Szaladtam az utcákon át közben folytak a könnyeim. Őrült vagyok, egy komplett elmebeteg. Hiszen csak lányok, mégis számomra legyőzhetetlen akadályként tornyosult a feladat, hogy beszélgessek velük. Valami nincs rendben velem. A mai nap bebizonyította.
Talán Gordon az első érintésével megölte bennem azt, ami lehetővé tette volna, hogy most gondtalanul sétálgassak Andreassal és azzal a két lánnyal?
Talán Gordon miatt van, hogy egyáltalán nem vonzódom a lányokhoz, hanem érthetetlen módon inkább feltüzel a saját ikrem meztelen testének látványa?
Talán Gordon az oka annak, hogy másra sem gondolok, mint Tomra?
Vagy én vagyok a bűnös azzal, hogy így születtem…Hogy egyáltalán megszülettem...
A könnyektől elhomályosult tekintettel nyitottam be a házba és támolyogtam fel a szobámba.

Leraktam a táskámat a földre és kibújtam a pulóveremből. Az ágyamra fekve már előtört belőlem a sírás, ami az utcán rohanva még csak a tüdőmet feszítette. Elrontottam Andreas délutánját. Az egyetlen emberét, aki a barátságos volt velem. Mindent tönkreteszek magam körül.
Arcomat a párnába temettem és zokogtam. Hangosan és elkeseredetten. Szívem minden bánatával. És mikor a könnyek elfogytak feküdtem lehunyt szemekkel. Nehezemre esett a levegővétel és fájt a fejem is. Egy szerencsétlen balek vagyok, akit a nevelőapja szexuálisan kihasznál. És aki hagyja neki.
Egy nyomorult vagyok, a lelkem tele haldokló érzelmekkel és hiába akarom mindennél jobban, hogy elfogadjanak, szeressenek, ha nem tudom kimutatni és nem teszek érte semmit.
A legjobb volna meghalni...Igen...Nem szenvedni tovább...
Késő délután volt, amikor magamhoz tértem kicsit és érzékeltem a külvilágot. Talán aludtam egy keveset, de lehet, hogy csak kikapcsolt az agyam.
Résnyire nyitott szemeimen keresztül láttam, hogy kezd kint sötétedni, az utcáról bevilágítottak a lámpák fényei. A ház viszont csendes volt. Vajon mennyi lehet az idő? Te jó ég, nem tanultam semmit sem holnapra. Hol lehet Tom, vagy anya?
Neszt hallottam az ajtó felől. Valaki lenyomta a kilincset és nagyon halkan belopózott.
Akaratlanul is szorosan becsuktam a szemem, közben pedig magamban imádkoztam, hogy ne Gordon legyen az.
A léptek közeledtek az ágyamhoz, aztán váratlanul megszűntek. Hosszúnak tűnő másodpercekig nyomasztó, idegesítő némaság volt. Csak a szívem vert őrülten, mást nem hallottam. Visszafojtott lélegzettel vártam mi történik, az idegeim pattanásig feszültek.
-Bill...- szólalt meg ekkor, a már jól ismert hang. A gyomrom belesajdult, ahogy meghallottam Gordont és realizáltam a valóságot.
Kinyitottam a szemem és csak néztem rá. Mint egy vadállat, a vadásszal szemben. Megadóan.
-Csak nem aludtál?- kérdezte és leült az ágyam szélére.
-Azt hiszem. - motyogtam, álmos hangon.
-Azt hiszed? Ez milyen válasz?- nevetett fel.
Nem bírtam a nevetését...Ott volt mögötte a szándék...Hogy ismét hozzám érjen. Hogy remegő kezekkel levegye a ruhámat és hangosan zihálva végigcsókoljon. Aztán fölém kerekedjen, és azt tegye, amit az ösztönei diktálnak.
-Anyád sokáig dolgozik, most hívott. - Gordon ujjai végigszántottak a hajamon. Dermedten követtem a szememmel a mozdulatot.
-De hisz te sírtál Bill, tiszta maszatos az arcod. - Gordon mosolyogva nyúlt az arcom felé, hogy letörölje arcomra száradt könnyeimet.
-Nehéz napom volt.- húztam el a fejem a keze elől és felültem az ágyban. Magamra terítettem a takarót.
-Igen sejtem. Bonyolult a tananyag, bunkók a tanárok, szemetek az osztálytársak, a lányok meg csak vihognak idétlenül.
-Olyasmi.- vágtam a szavába.
-Én is voltam iskolás...- Gordon egyetlen rántással eltüntette a takarót rólam.
Nem akart beszélgetni, az csak időpocsékolás. Egyet akart, mint mindig. Megkapni engem és minél előbb. Közelebb ült hozzám. Ahol előbb még a takaró fedte a testemet, ott most Gordon izzadt tenyere próbálta mielőbb kibontani a ruhámat.
Rezzenéstelen arccal tűrtem. Mint ahogy azt is, hogy hozzám hajoljon, és a fülembe suttogjon.
-Majd én megvigasztallak, Bill. Akármi legyen is a bajod. Csak néhány perc és elfelejtesz mindent.
Keservesen felnyögtem a szavak hallatán. Elfogott az iszony.
Gordon ledöntött az ágyra és közben nadrágja cipzárjával bajlódott. Láttam rajta a nemi izgalmat és elborzadtam.
-Rögtön...csak ez a rohadék...- pillantott rám, aztán vissza beragadt cipzárra. Idegesen rángatta.
A plafonra szegeztem a tekintetem. Még nyertem egy kis időt. Még van pár másodpercem mielőtt ismét megteszi...
Nagy levegőt vettem, hogy ne émelyegjek. Ahogy előttem térdelt, éreztem Gordon erős parfümjét. Hogy gyűlöltem ezt az illatot. És mindent, ami róla és kettőnkről szólt.
De nem volt mit tenni. El kellett viselnem. Összeszorított fogakkal is, de tűrnöm kellett a fájdalmat, amit okozott és az utána következő mérhetetlen mocskosságot, amit magamon viseltem, mint valami bélyeget, és amit nem tudtam soha lemosni.
Ekkor ajtócsapódást hallottam. Először azt hittem a képzeletem játszik velem, de nem…Ahogy az ablak fele pillantottam, láttam, hogy ég a lámpa a kertben. Felkönyököltem a párnán.
Valaki jött! Nem kétség! Most megmenekültem! Öröm hasított belém a felismeréstől.
-Nem vagyunk egyedül! Járkálnak a földszinten. - mondtam halkan, remegő hangon.
-Micsoda? - Gordon még a nadrágjával volt elfoglalva, de azonnal felkapta a fejét és hallgatózott.
Lentről jól kivehető zajok szűrődtek fel. A mikrohullámú sütő hangja és a hűtőajtóé.
-Francba, tényleg. - káromkodott Gordon.
Bár nem látta, de én mosolyogtam. A megkönnyebbülés szinte felolvasztotta jéggé vált véremet.
Villámgyorsan magamra vettem a pulóveremet, Gordon is sietve rángatta fel szétdobált ruháit. Tétován végigmért. Valahogy zavarodottá tette a váratlanul jött szituáció.
-Majd...máskor...- vetette még oda és kirohant a szobából. Mintha soha ott sem lett volna.
Kis ideig ültem a sötétben és vártam, hogy vad szívdobogásom csillapodjon, hogy kicsit megnyugodjak. És elhiggyem, ma este nem kell az undor könnyeivel a szememben, a zuhany alatt szinte már vérpirosra súrolnom a bőrömet, hogy eltüntessem a szégyent magamról.
Lassú léptekkel ballagtam az íróasztalhoz és felkattintottam az éjjeli lámpát, majd elkezdtem rendbe hozni a széttúrt ágyat.
A lentről jövő hangok eltűntek...Láttam magam előtt, ahogy Gordon, az egyenesség mintaképében álló, „remek” ember, faltól-falig bujkálva jut el a szobájáig, nehogy lebukjon az előtt, aki hazaérkezett...Ironikus...
Akár anya volt az, akár Tom, hálás voltam neki, hogy pont most jött.
-Szia Bill!- váratlanul árnyék jelent meg a hátam mögött.
A meglepetéstől kiejtettem a kezemből a párnát, amit épp rendezgettem.
Tom állt a szoba ajtajában, nem is vettem észre, hogy feljött az emeletre.
Olyan jól esett hallani a hangját. Tom, az én megmentőm, aki jókor volt jó helyen. Ma ő volt az egyetlenegy jó dolog, ami történt velem.
Mosollyal az arcomon fordultam meg hogy üdvözöljem, de rögtön elkomorodtam, ahogy megláttam ikertestvéremet.


folytatása következik...