De ki menti meg a lelkemet?!Pt. 12.

Sziasztok-ha még jár erre valaki. Nem is tudom,hol kezdjem. Annyi hónap eltelt már, elsodortak a hétköznapok és a blog el is felejtődött. Vagyis persze teljesen nem felejtettem el, csak nem volt rá időm, energiám.
És nem ígérem, hogy ezentúl majd máshogy lesz, de most itt vagyok, mert tartozom a történet utolsó, befejező részével.
Vannak még régebbi írásaim, ha nem is az összes, de talán azokat is feltöltöm.
Hogy mi lesz a Gyerekek voltunk II. évadával, az jó kérdés, még magam sem döntöttem el, jó lenne egyszer azt is befejezni, mert nem szeretek semmit sem félbehagyni, de tényleg nem tudom, ez eljön e valaha. A fejemben megvan szinte teljesen végig, de fogalmam sincs, felkerül e valamikor ide, vagy bárhova. Ha igen, arról tudni fogtok úgyis. Jó olvasást a befejezéshez. Mai fejjel, szerintem teljesen másképp végződne ez a sztori, de nagyon más idők jártak még 2010-ben :D

Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 12
Szereplők: Bill, Tom, Simone, Gordon
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, túlzott romantika
Publikálva: 2010. december 23.

De ki menti meg a lelkemet?!

Soha ne félj az árnyékoktól ! Egyszerűen csak azt jelentik, a közelben valahol ragyog a fény...
A dolgok innentől kezdve viharos sebességgel gyorsultak fel az életemben. Mikor anya munka után hazajött, elmondtam neki, hogy otthagyom az iskolát, mert másikba szeretnék menni, ahol ápolónak tanulhatok, és hogy apához költözöm. Persze nagyon ideges lett és kiabált, mint annak idején Tommal, amikor ő akart másik helyen tanulni. Felelőtlennek nevezett és meggondolatlannak, amiért feladok mindent, ami ideköt, de látva az elszántságomat, megenyhült. Felhívta apát és közel egy óráig beszélgettek, apa természetesen örült, mikor megtudta mire készülök és megígérte anyának, hogy nagyon vigyáz majd rám.
Gordon és Tom megdöbbenve ültek és hallgatták, amint anyával mindent átbeszélünk és a jövőm képe halványan ugyan, de kirajzolódik. Anya másnap bejött velem az iskolába, hogy kiíratkozzam. Az osztályban jó páran meglepődtek, az eddig jobbára csak gúnyolódó osztálytársak, most egymást lökdösve és sugdolózva néztek végig rajtam. Andreas is megrökönyödött, csak állt az osztályterem ajtajában és bámulta, ahogy kipakolom a szekrényemet, míg anya az igazgatóiban a formaságokat intézi. Visszanéztem rá és elmosolyodtam, ő is elmosolyodott, de a büszkesége nem engedte, hogy odajöjjön hozzám. Belül azonban éreztem, megbocsájtott nekem. Így nyílt ki

láthatatlan börtönöm ajtaja és így nyertem utat a szabadságba.
Már azon a hétvégén költöztem, nem volt mire várnom. Sosem felejtem el azt a napot, mikor sietősen pakoltam be a ruháimat az utazótáskába, miközben a szobám ajtajában Gordon, anya és Tom álltak. Kicsit olyan érzésem volt, mintha én is azt éltem volna át, mint apa, amikor elment innen. Pakolás közben Tomra sandítottam, valahogy azt hittem, a végén kiböki, hogy velem jön hisz, ez az egész apához költözés az ő ötlete volt, de nem így történt. Ő volt az egyetlen, aki miatt az egész dolog fájdalmat ébresztett a szívemben. Na, és persze kicsit anya miatt is nehéz volt, akinek szemében szomorú könnycseppek csillogtak, mikor kiléptem a szobámból csomagjaimmal. Sajnáltam, de tudtam, azzal hogy elmegyek, egyben tartom a családot. Anya és Tom ismét egymásra találhatnak. A hallgatásommal pedig esély adok, hogy Gordon helyre tegye magában a dolgokat és újra megszeresse anyát. Az én távozásom lehet a pont a mondat végén és egy új bekezdés.
-Ide bármikor visszajöhetsz !- szólt utánam anya.
-Tudom !- bólogattam, de tisztában voltam vele, hogy soha többet nem akarok itt lakni, hisz még az is kérdéses volt bennem, mikor tudom újra átlépni a ház küszöbét, hogy ellátogassak ide. A  nappaliba érve belém vágtak a gyermekkori emlékek, anya finom süteményei, a vasárnapi közös programok, apa nevetése, a vidám játékok, mikor a ház falait boldogság töltötte be, ami apa elköltözésével hirtelen véget ért. Nem volt könnyű az a pár lépés az ajtóig.
-Elvigyelek az állomásra?-kérdezte anya.
-Nem köszönöm, van időm a vonat indulásáig, inkább gyalog megyek. - feleltem és ikremre néztem, aki furcsán üveges szemekkel álldogált velem szemben.
-Veled mehetek? - a hangja sírásba hajló volt.
Kérdése megmelengetett belülről.
-Hát persze! Épp kérni akartalak!
Egymásra mosolyogtunk. Anya pedig sírva magához ölelt.
-Vigyázz magadra!
-Úgy lesz! - nyeltem vissza könnyeimet és lágyan megsimogattam anya arcát.
Akárhogy is viselkedett, akármilyen nem törődöm volt, és csak a munka érdekelte, mégis szeretett engem, még ha nem is mutatta.
Gordon, aki egész héten szinte bujkált előlem, kerülve a pillantásokat, nem köszönt el, bezárkózott a fürdőszobába és nem jött elő, anya hiába hívta, nekem pedig indulnom kellett. De így volt a legjobb.
Anya csókjaitól, ölelésétől és illatától eltelve ballagtam Tommal az oldalamon a vasútállomás bejárata fele.
-Bakker, sosem hittem volna, hogy te lépsz le hamarabb ! Látod, én egy gyáva kukac vagyok, nem mertem megtenni amiről beszéltünk, így hát tovább rohadok itt! - mondta Tom kicsit dühösen.
-Te mutattad nekem az utat, hogy merre menjek, és ezért örökre hálás leszek neked!- néztem testvéremre.
-Ez a legkevesebb! Én is köszönettel tartozom. - legyintett Tom.
Megálltam.
-Miért?
Tom elvigyorodott és megnyalta az ajkát.
-Életem legkülönlegesebb szexuális élménye miatt. Hú, még most is felpörget, ha visszagondolok rá.
-Oh, hát, nem tagadom, engem is. - nyögtem ki fülig elvörösödve.
Tom elmosolyodott egy másodpercre, majd folytatta.
-És van még valami, amit el szerettem volna neked mondani. Én azt hiszem, félre ismertelek az eltelt évek alatt, méghozzá nagyon. Te lettél a példaképem, amiért el mersz húzni erről a lepra helyről. Remek ember vagy Bill...Nagyszerűbb, mint gondoltam, büszke vagyok rád és örülök, hogy a testvéred lehetek !
Ha tehettem volna, azon nyomban megcsókolom, de mivel az utcán voltunk, csak megöleltem.
-Máris hiányzol!- suttogtam neki.
Zavartan kibontakozott az ölelésemből.
-Elárulnád, hogy mihez kezdek nélküled? - a szemét törölgette.
Ekkor nagy robajjal befutott a vonat az állomásra.
-Van feladatod, például helyrehozod a kapcsolatodat anyával és vigyázol rá. Ez fontos. És néhanapján meglátogatsz.
-Kicsit gyakrabban! Mondjuk suliszünetben, meg hosszú hétvégéken! - vágott a szavamba ikrem, a beérkező vonat után pillantva.
-Igen ! Akkor mindenképp! És majd én is eljövök ide!-  ígértem és éreztem, hogy gyűlnek egyre jobban a szememben a könnycseppek.
-És mi lett azzal a pasival, aki...- váltott témát hirtelen Tom, némi hallgatás után.
-Úgy tettem, ahogy tanácsoltad, leszámoltam vele. Már nincs jelentősége, hagyjuk is! - ráztam meg a fejem.
-Akkor jó. Menned kell?-  bökött a vonat felé Tom.
Az állomás közepén lévő órára néztem.
-Még van negyed órám. Addig üljünk le! - mondtam és az egyik üresen álló padhoz sétáltam.
-Oké. - követett Tom és lezöttyent a padra. Onnan nézett fel rám. Úgy, hogy belemelegedtem és megint tengernyi érzelem cikázott a szívemben. A pillantása újabb kérdőjeleket hagyott bennem. Mi lesz vele és velem most? A történetünk itt végképp véget ért? Megfogta a kezem és lehúzott maga mellé.
-Még sosem voltunk egymás nélkül, furcsa lesz érezni nap, mint nap a hiányodat, nem hallani a hangodat és az, hogy ha eszembe jut valami fontos hiába rohanok, hogy elmondjam, csak az üres szobádat találom...
-Velem jöhetsz, még nem késő...amíg a vonat nem indul el, meggondolhatod magad ! Annyira szeretném, ha együtt mennénk !
Tom elnevette magát. Keserédes volt a nevetése.
-Én nem vagyok ilyen bátor Bill! De kitudja, talán pár hét múlva ott kopogtatok apa lakásának ajtaján a csomagjaimmal.
És én is nevettem. A könnyeimen át. Lám, új életem rögtön milyen nehéz próbatétel elé állított...itt kell hagynom,  aki a legközelebb áll hozzám.
Ültünk még ott egy darabig, nagyokat szipogva, fél szemmel egymásra sandítva, sok-sok akkor kimondatlan érzéssel a szemünkben. Aztán fel kellett szállnom a vonatra, ami elvitt engem egy új fejezet felé.
És hogy mi van velem most?
Immáron harmadik hónapja, hogy vonattal megérkeztem ide és hogy apánál lakom. Eleinte nagyon idegen volt a helyzet, de lassan kezdem megszokni a nagyváros forgatagát, a rengeteg embert, a nyüzsgést, a forgalmi dugókat, a tömegközlekedést és a sok egyforma épületet a lakóparkban, ahol apa is lakik. Beiratkoztam az egészségügyi iskolába, ahogy elterveztem. A tananyag nagyon nehéz, de rettenetesen érdekes és a tanárok is segítenek felzárkóznom, így minden tanórát élvezek. Még nem szereztem igazán barátokat, többnyire egyedül vagyok, és nehezen találom a helyem, de legalább nem közösítenek ki és nem bántanak. Iskola után mindig sietek haza, hogy mire apa a munkából megérkezik, vacsorával várjam. Esténként pedig még sokáig beszélgetünk. Majdnem olyanok vagyunk, mint régen, csak anya meg Tom nincs velünk...
A múltat azonban nehezebb feledni, mint gondoltam. Hiába telnek a napok, hetek, még sokszor ébredek tetőtől-talpig leizzadva, reszketve, mert Gordon mocskos tetteiről álmodtam. De talán később, ahogy múlik az idő,  ez is egyre jobb lesz.
Most még úgy érzem, túl közel vagyok a múlt szörnyűségeihez és túl messze Tomtól.
Tom...borzasztó hogy nincs velem, hiánya minden nap átjár, annak ellenére, hogy naponta beszélünk telefonon, számoljuk vissza a napokat a szünetig, amit majd itt, együtt töltünk és sort kerítünk a közös dolgainkat tisztázására is. Csak addig még sokat kell várnom és ez nagyon rossz, olyan vagyok nélküle, mint akit félbevágtak, alig bírok másra gondolni rajta kívül, ha meghallom a hangját, a szívem szinte kiugrik a helyéről, akkora boldogság van benne. Tom percről-percre többet jelent nekem. Remélem lesz még rá alkalom, hogy újra közel kerülhessek hozzá.
Anya is gyakran felhív és mesél. Tommal sok időt töltenek együtt és a viszonyuk is kezd javulni.
Gordonról nem kérdezek soha, nem szívesen gondolok vissza rá, de Tom azért mond róla pár dolgot. Hogy Gordon, olyan lett, mint egy középkori hős szerelmes, aki virággal és édességgel halmozza el anyát és romantikus sétákat tesznek hétvégente. És ki tudja miért, de pszichiáterhez kezdett járni, anya szerint elkapta valami depresszió, de én tudom, hogy mi van a háttérben...
Andreas sem haragszik már rám úgy tűnik, mert küldött egy rövidke üzenetet, melyben megírta, hogy elkezdtek járni Sabrinával és hogy reméli, jól megy a sorom.
Igen, azt hiszem most elég jó minden. Nehéz út áll mögöttem és előttem is, hisz sok mindent kell eltemetnem magamban hogy fel tudjam építeni amit szeretnék. De sikerülni fog! Jöjjön bármi, állítson a sors elém akármekkora akadályt, nem hátrálok! Gordon már nem bánthat, én győztem le! És ha őt legyőztem, mindent legyőzök!
Már nem kell félelemben élnem! Az árnyak messze szaladtak és többé nem sötétítik el az egemet !  Minden erőmmel azon vagyok, hogy feledjem,  ami velem történt és hogy arcomról eltűnjön a szomorúság, hogy a szememben ne a fájdalom csillogjon, hanem ugyanúgy tudjak nevetni mint mások. Talán kicsit hosszú időbe telik majd, de nem lehetetlen.
Sokáig féltem megfogalmazni, és lehet, most sem tudom kellően szavakba foglalni, amit érzek, de kijelenthetem hogy a körülményekhez képest boldog vagyok!
Istenem, de jó leírni...Boldog vagyok ! Boldog…Legalábbis a magam fura módján...