De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 06.

Sziasztok! Már hetek óta „kallódik” ez a fejezet a gépemen, de csak most jutottam oda, hogy kirakjam. Bocs! És köszönöm a kommenteket.

Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 16
Szereplők: Bill, Tom
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, trágár beszéd, túlzott romantika, under age erotica,
Publikálva: 2010. október 22.

De ki menti meg a lelkemet?!

Minden, minden így kezdődött. Minden azzal a csillogó, szemkápráztató, mégis fáradt és törékeny tekintettel kezdődött. Az volt a próba.
Tom csodálkozva figyelte a mozdulataimat, ahogy a kezét magamhoz irányitottam.
-Mit csinálsz Bill? - kérdezte fátyolos hangon, de hagyta, hogy azt tegyek, amit akarok, nem visszakozott, semmi ellenállást nem tapasztaltam részéről.
-Azt én sem tudom, de jó nekem, ha megérintesz. - suttogtam lázasan.
Tom másik kezével végigsimított a hajamon.
-Valóban?
Bólogattam. A szívem őrülten vert és reméltem, hogy Tom is megérzi, mennyire felhevített engem. És lehet meg is érezte, mert keze hirtelen a hasam irányába kezdett csúszni.
-Az a fickó is így nyúlt hozzád?
Összerezzentem és hangosat sóhajtottam, amint láttam mit csinál. Hiába hozta szóba Gordont, nem hatott rám rémisztően, sőt egészen jelentéktelen volt. Az izgalom dörömbölt az ereimben, ahogy ujjait végighúzta a bordáimon, majd visszakanyarodott a hasamra.
-Ő is így csinálta? - kérdezte Tom, majd megnyalta az ajkait és határozott mozdulattal a nadrágomhoz nyúlt, oda ahol már jól látszottak gerjedelmem jelei. Rutinosan simított végig a nadrág gombjain, majd megmarkolta nadrágon keresztül a hímtagomat. Felnyögtem, a csípőm önkéntelenül is rándult egyet, a férfiasságom keményen lüktetett a nadrágomban. Soha nem gondoltam, hogy ez ilyen észvesztően jó lehet. És alig mertem elhinni, hogy ez történik...
-Neki is így élvezted? - Tom felém hajolt és az arcomat nézte.
Az ágyéka az enyémhez ért.
-Tom...Ne beszéljünk erről ! – nyögtem, ahogy testemhez éreztem simulni az ő testét.
Utolsó erőmmel magamhoz húztam és ügyetlen csókot adtam a szájára. Gordon nem nagyon csókolt, meg legfeljebb az arcomat, de attól is rosszul voltam. Biztos nevetséges lehettem, mert Tom elmosolyodott.
-Nem hiszem el, hogy még sohasem csókolóztál. - suttogta meglepődve és visszacsókolt.
A nyelve vadul tört utat a számban, amitől kicsit megilletődtem, talán meg is ijedtem, mert nem tudtam, hogy kell. De kellemesen felkavaró volt. Éreztem a sokfajta ital, a cigaretta ízét a csókjában, de egyáltalán nem zavart. Mint ahogy az sem, hogy a szobám közepén fekszünk a szőnyegen...
Semmi sem érdekelt. Hiszen vele voltam. Vele! És ő is azt akarta, amit én! Nem utasított vissza, nem mondott rám csúnyát, nem undorodott. A hajamat simogatta és közben csókolt. Ahogy nem szabadott volna.
-Te jó ég, de berúgtam...- hajolt el ekkor tőlem váratlanul ikrem levegő után kapkodva és visszadőlt a földre.
Torkomban dobogó szívvel, minden tagomban remegve, csalódottan néztem utána és még ajkamon lángolt a csókja. A vágy úgy kínzott belülről, hogy már fájt. Az, amit a mai napig éreztem iránta, csak töredéke volt annak, ami most uralkodott rajtam. Kimondhatatlan volt. Akármilyen rövid ideig tartott is, de összezavart mindent bennem, és új dolgokat teremtett, amik létezéséről nem is tudtam. Azt meg sosem reméltem volna, hogy ő is érez hasonlókat. Vagy csak az alkohol fűtötte a szenvedélyeit?
Óvatosan Tomra pillantottam. Félig lecsukott szemmel nézte a plafont. Nekem úgy tűnt mindjárt elalszik.

-When I see your smile, tears run down my face, I can't replace. - kezdte ekkor rekedt hangon énekelni az általam is jól ismert Red Jumpsuit Apparatus dalt. Hogy jutott most eszébe énekelgetni?
Minden percben csinál valami újat, amivel meglep. Amivel felizgat, vagy épp megdöbbent. Beleborzongtam. Egész jó hangja volt...
Lentről zajokat hallottam. Gordon jöhetett ki a szobájából. Bekapcsolta a mikrót, csörgött a tányérokkal,  nyilván vacsorázni akart. Reméltem, hogy nem jut eszébe megkérdezni kérünk e enni, mert akkor észreveszi Tom állapotát és biztosan elmondja anyának.
-Tom, ne énekelj olyan hangosan. - kértem.
Nem szerettem volna, hogy ha Gordon meghallja és feljön. Nem akartam látni. Féltem, hogy rájön Tom részegségére, nem szerettem volna, ha testvérem bajba kerül.
De Tom nem hallotta előbbi mondatomat. Csak énekelt kábult vigyorral.
-Use me as you will, pull my strings just for a thrill. And I know I' ll be okay. Though my skies are turning gray...
Aztán elhallgatott, de csak egy pillanatra.
- Á igen...kurvára oké minden, csak az anyám az a szemét vágott át.- motyogott alig érthetően.
-Tom kérlek, ne mondj rá ilyet...- szóltam közbe, mire ő idegesen felcsattant.
-Miért véded? Hiszen egyáltalán nem törődik velünk! Most is hol van? Dolgozik! Csak a munkája meg a pasija izgatja. És apát is ő csalta meg! Hihetetlen, hogy még ezek után is neki adsz igazat. – Tom váratlanul felült. Halottsápadt volt az arca.
-Mi a baj? - kérdeztem.
-Nem vagyok jól, hányni fogok. - felelte Tom öklendezve.
Villámgyorsan pattantam fel mellé.
-Kikísérlek a fürdőszobába! - ajánlottam.
Némán nyújtotta a kezét, hogy felsegítsem a padlóról és lassan indultunk a fürdőszoba irányába. Jó volt a segítségére lenni, legalább közel lehettem ismét hozzá. A fürdőszobáig azonban nem jutottunk el, Tom az ajtó előtt térdre bukott és hányni kezdett. Aztán csak ült ott lehajtott fejjel.
-Egy akkora barom vagyok. – sóhajtozott, száját törölgetve.
Még mindig fehér volt, akár a fal és bánat fénylett a tekintetében. Elhagyatottság. Anya miatt. Annyira sajnáltam. Amellett, hogy ma teljesen új oldalát mutatta meg nekem és közel engedett magához, a csókjaival, érintésével boldoggá tett, azért el is szomorított. Lehet, hogy nemcsak én szenvedek a magányosságtól és a mellőzöttségtől ebben a házban? Talán kicsit jobban körül kellett volna néznem magam körül?
 -Semmi baj Tom. Gyere, vedd le a ruhádat! - hajoltam le hozzá és végigsimítottam a hátát.
Szó nélkül kibújt a pulóveréből, majd a pólóját is a földre dobta. Igyekeztem nem feltűnően bámulni, de melegség csapott belém, ami egyre csak nőtt, ahogy a szememet többször végigfuttattam hibátlan testén.
-A legjobb lesz, ha lefekszel. - mondtam gyorsan, hogy eltereljem a gondolataimat,  fékevesztett vágyakozásaimról.
-De még ezt fel kell takarítanom. - bökött a földön lévő folt felé Tom.
-Hagyd csak! Majd megcsinálom én. El tudsz menni az ágyig? - kérdeztem.
Nem szólt csak, rázta a fejét és már le is feküdt a padlóra.
Tanácstalanul sóhajtottam egy nagyot.
-Hát jó. Akkor itt alszol.
Tom bólogatott még aztán lecsukta a szemét. Én meg az ágyamhoz mentem a takarómért. Mire visszaértem és betakartam, már aludt is.
Feltöröltem a padlót, majd leültem az üres ágyra és nézem az alvó testvéremet. Ha lehet, azokban a percekben még gyönyörűbbnek láttam, mint valaha.
Arcvonásai békések voltak, a gond felhői eltűntek. Talán álmodott. Nem bírtam betelni a látványával, hiába volt ez egy nagyon hosszú és nehéz nap, nem éreztem magam fáradtnak. Csak az kínzott, hogy beszéltem Tomnak a titkomról. Ezt valóban nem kellett volna. De bíztam abban, hogy nem maradt meg az emlékezetében, amit össze-vissza locsogtam neki.
Hiába, teljesen szédült, varázslatos állapotba kerültem tőle.
És amikor megcsókolt, vagy nagyon bátran érintett. Soha nem okozott olyan örömöt senki sem még. Nem is hittem volna, hogy egyszer én is érezhetek így. Meg voltam győződve, hogy Gordon kiölte belőlem ezeket az ösztönöket, de tévedtem. Bár tudom, hogy a testvéremmel ilyeneket művelni, így felfedezni egymást, nem normális. De bennem és a sorsomban semmi sem az.
Ami ma volt köztünk kétségkívül súlyos és természetellenes. De rettenetesen forró és végtelenül izgató.
 Már sejtettem, miért volt Tomnak mindig olyan sok barátnője. Csodálatos, nagyszerű szerető lehet.
Persze lehet, hogy nem lesz folytatás, hiszen alkoholos befolyásoltság alatt cselekedett. Ki tudja, mit hoz a reggel. Előfordulhat, hogy fájdalmat és csalódást. De amit tettünk akkor is megtörtént, nem visszafordítható. Annyi érzés kavargott bennem és csak ültem ölembe tett kezekkel,  őriztem Tom álmát, mint akinek ez a munkája.
Hallottam, amikor anya 10 óra után hazajött és beállt autójával a garázsba. Gordon persze nagy kedvesen elé sietett, láttam az ablakból. Gyorsan eloltottam az éjjeli lámpát, hogy anya azt higgye, alszom, és hogy ne jöjjön fel. Mit mondanék, mit keres Tom a szobámban, a földön?
Amint sötét lett, végigdőltem az ágyamon. De állandóan az ajtó felé nézegettem, ahol Tom feküdt. A sötéttől nem láttam semmit, csak halk szuszogást hallottam. A tudat azonban, hogy ott van, nem hagyott nyugodni, csak forgolódtam. Mellette akartam lenni.
Végül vagy negyedórányi szenvedés után, hirtelen ötlettől vezérelve halkan odamentem Tom mellé. Mélyen aludt, nem mozdult. Lefeküdtem mellé a földre és betakaróztam. Lehunytam a szemem és hallgattam Tom lélegzetvételét, amit néha elnyomott az utcáról jövő járművek zaja. Izgató volt, ahogy bőrünk összeért a takaró alatt és megnyugtatott a jelenléte. Ez feledtette velem a padló keménységét. A gondolataim össze-vissza cikáztak, akár reggelig is ébren maradtam volna, de tudtam, hogy aludni kell.
Holnap ismét egy új nap, ebben a néha nagyon kegyetlen világban és talán új lehetőség az összezavarodott életemben is.

folytatása következik...

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 05.

Hello!

Hát újra itt! Tudom, tudom, nem siettem el…
Köszönöm szépen a kattintásokat és Nagy Andreának a kommentet. Nagyon örültem, hogy írt és bevallom, jól is esett, a véleménye. Persze, nem akartam felzaklatni, de ha valakiben, bármilyen érzelmet előcsalogatnak az írásaim, már megéri csinálnom.
És hogy minden rendben van e velem? Hát ezt nem állítanám biztonsággal, sőt a rózsaszín felhő messze áll tőlem, körülöttem is van gond. Viszont alapból ilyen szomorú beállítottságú vagyok, nem megy túl jól a happy and, de lesz olyan is, ígérem.
Na, de sok voltam, jöjjön az új rész!

Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 16
Szereplők: Bill, Tom
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések: F/F, trágár beszéd, túlzott romantika
Publikálva: 2010. október 12.

De ki menti meg a lelkemet?!

Hogy rettenetes elhiszem, de így igaz, ha szeretsz, élted legyen öngyilkosság,
vagy majdnem az...
Tom ott állt hátát nekivetve az ajtónak.
Sápadt volt az arca, szemei tompa fénnyel csillogva révedtek a távolba. Azt hittem engem néz, de pillantásai áthatoltak rajtam és a csupasz falra szegeződtek. Pulóverén, a mellkasánál, hatalmas sötét folt éktelenkedett, a nadrágja sáros volt. Döbbenetes látványt nyújtott.
-Bejöhetek?- kérdezte alig hallhatóan.
Furcsán formálta a szavakat. Eltelt néhány másodperc, míg rájöttem, hogy ittas.
-Hogyne. - feleltem szaporán bólogatva.
Tom belépett a szobába és becsukta maga után az ajtót.
-Mi történt Tom? - szegeztem neki a kérdést rögtön.
-Tartsak élménybeszámolót? - húzta fel a szemöldökét Tom.
-Persze! Mennyit ittál?
-Jó sokat, amennyit bírtam, amennyi pénzem volt rá. - legyintett Tom és megtántorodott.
Elkaptam a karját, de nem akarta, hogy felsegítsem, inkább leült a földre és bámult maga elé.
-És mi lett a pulóvereddel? Az ott rajta vörösbor?
-Jaj Bill, tényleg számít? Leöntöttem vagy lehánytam, mit tudom én! - vonogatta a vállát ikrem és végigsimította a foltot a pulóveren.
-Fogadjunk el is estél, tiszta sár vagy. - jegyeztem meg.
-Aha. Kurva gravitáció. - Tom elvigyorodott, de csak egy pillanatra, mire én is mosolyogtam volna, az ő arcát ismét a rosszkedv árnyékolta be.
Egyik lábamról a másikra álldogáltam és nagyon nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Szerettem volna segíteni, de nem tudtam mit tegyek. Régebben is megesett, hogy Tom felöntött a garatra és úgy jött haza. De akkor vicces volt a dolog, ahogy dőlöngélve bújkált anya elől én meg mindenféle meséket találtam ki, miért olyan falfehér és miért rohant el hányni.
Ez a mostani ittassága azonban más volt. Cseppet sem humoros. Leültem hát mellé és lopva figyeltem, ahogy előhúzott egy szál cigarettát és a szájába tette majd az öngyújtóját kezdte el suta mozdulatokkal keresni, de miután nem találta, dühösen hajította el a cigit.
-Anya nagyon mérges lesz, ha meglátja, hogy be vagy rúgva. - mondtam neki óvatosan.
Tom szemei elkerekedtek, arcán megvető mosoly suhant át.
-Anya...majd pont ő fog nekem magyarázni azok után, amit ma csinált velem. Gyűlölöm! - jelentette ki.
Meglepett az erős indulata anya irányába.
-De miért mondod ezt? És egyáltalán miről beszélsz? - kérdeztem értetlenül.
-Arról, hogy anya magasról tesz arra mi a franc van velünk, élünk, vagy halunk, hogy boldogok vagyunk e, vagy csak vegetálunk, itt ebben az életnek nehezen hívható szarban!
-Lassabban Tom. Nem értem. - vágtam a szavába.
Ikrem eléggé ki volt készülve, fel volt kavarva és nagyon hadart. Tele volt heves érzelmekkel.
-Ma volt a suliban a nyílt nap. A szülőknek el lehetett menni és megnézni, hogy tanul a gyerekük, a gyakorlati órákon elkészült munkáikat is bemutatták. Mindenkinek eljöttek a szülei, egyedül csak nekem nem. Hetekkel ezelőtt szóltam anyának, sőt még ma reggel is mondtam, hogy ne felejtse el. Azt mondta ott lesz, de nem ért oda. Felhívtam, sürgős értekezleten volt. A titkárnőjével tudtam csak beszélni. Telefonáltam apának is. Azt mondta, ha előbb mondom talán, de így, ilyen hirtelen nem tud ide utazni. Senki nem volt egyedül azon a kibaszott nyílt tanítási napon. Kivéve engem. Pedig még a nevemet is felolvasta az osztályfőnök, mert mostanában ügyes dolgokat készítek gyakorlaton. Láttam a sajnálatot a szemében. A rohadt életbe! Engem ne sajnáljon senki! - Tom ismét cigaretta után nyúlt, de a keze megállt a doboz tetején.
Összeszorult a szívem a hallottaktól. Istenem...
-Nem is tudom, mit mondjak. - csóváltam a fejem.
Olyan jó lett volna valami bátorítóval előrukkolni, de Tom tehetetlen dühe és hatalmas csalódása teljesen letaglózott. Nem értettem, anya hogy csinálhatta ezt. A munka az csak munka, de mi vagyunk a gyerekei.
-Ezt nem bocsátom meg neki, ezzel elásta magát. - mondta Tom és nagyot sóhajtott.
Szomorú csend állt be köztünk, amit én törtem meg, kis idő elteltével.
-Én szívesen elmentem volna, ha szólsz. Biztos jobb lett volna, mint az iskolában. Képzeld, Andreas mindenáron rám akart erőltetni egy találkozót, egy Sabrina nevű lánnyal és a barátnőjével. De az utolsó percben inkább hazajöttem. Azt hiszem, Andreas most nagyon haragszik. - meséltem Tomnak, de rögtön meg is bántam, hogy rázúdítottam a problémámat. Milyen ostoba vagyok! Viszont Tom nem volt közönyös, sőt érdeklődés csillant a szemében.
-Komolyan, fogtad magad és leléptél? - forgatta a kezében a cigarettásdobozt.
-Nem akartam az egészet, Andreas erősködött. Megijedtem, pánikba estem. Úgy éreztem, menekülni szeretnék és egyedül lenni. Én nem tudtam volna jól érezni velük magamat! - próbáltam Tomnak magyarázni kusza érzelmeimet, miközben ismét lázba jöttem,  mert eszembe jutott, hogy magamra haragítottam Andreast, sírva jöttem haza és Gordon is újra hozzám ért, mégis egész nap csak ikrem járt a fejemben.
-Nem szereted a lányokat? - kérdezte ekkor Tom.
A kérdése úgy hatott, mintha eltaláltak volna egy jó nagy kővel. Nem számítottam rá. Meg hát mit is felelhetnék erre?
Hogy nem vonzanak a lányok és fura mód nem érdeklődök a fiúk iránt sem? Hogy nem régen rájöttem, az egyedüli, aki kihoz belőlem minden szenvedélyt, az a saját testvérem? És még itt van a nevelőapám is, aki tönkretette az életemet...
A szemeim elhomályosultak.
-Ezt miből gondolod? - kérdeztem vissza remegő hangon. Tettetnem kellene a felháborodást, hogy ne fogjon gyanút, de nem ment.  
-Máskor is akartam már kérdezni. Nem szeretnélek megbántani, de berúgtam, tehát őszinte vagyok. Én igenis el tudom képzelni rólad, hogy nem érdekelnek a csajok. - Tom hirtelen mozdulattal hátra vetette magát a padlóra. A feje nagyot koppant a talajon, de nem bánta.
-Tom ez olyan bonyolult, nem kellene ilyenekről beszélnünk! - ráztam a fejem. Bevillant Gordon elégedett képe, ahogy együttlétek után hever az ágyon. Mérhetetlen keserűség öntött el.
-Miért nem? Az ikertestvéred vagyok! Kivel dumáljak ilyen témákról, ha nem veled? Nos, Bill, mi az igazság?
-Hagyjuk ezt Tom. Úgysem értenéd és nem is lehet elmondani. - tiltakoztam, de Tom megfogta a karomat.
-Nem lehet? Ki tiltja meg? És ne mond, hogy nem érteném, mert megértem, ha elmagyarázod.
Mintha áramütés ért volna, mikor ujjai a karomat érintették. Nem is ellenkeztem, hagytam, hogy gyengéden, de mégis határozottan maga mellé húzzon a földre. Az arcunk közel került egymáshoz. Soha nem voltunk talán ilyen szorosan, egymással szemtől-szembe.
Reszketni kezdtem minden porcikámban, ahogy ránéztem. Szóra nyílt a szám, bár fogalmam sem volt, mit akartam mondani. Végül csak egy sóhaj hagyta el az ajkamat. Tom még mindig fogta a karomat, a szorítása lassan engedett.
-Van valakid ugye? Egy fickó. - az italtól bágyadtan pillantott rám.
-Tom, hogy gondolhatod ezt. - gombócot éreztem a torkomban és mintha lázam lett volna. Zavartak a kérdései ugyanakkor megszédített, hogy itt van előttem néhány centire. Részegen, szomorúan, csalódottan...és nagyon izgatóan...
Ezt a Tomot nem ismertem. De rettenetesen vonzott.

-Nem baj, ha van, csak mond meg! Ne beszélj mellé! Olyan sok a kurva hazugság. Látod, anya is becsapott, apa sincs itt. Legalább mi legyünk őszinték! Úgy látszik ketten maradtunk egymásnak. - Tom keze, ami eddig a karomon volt, most váratlanul a nyakamra került. Ujjai hidegnek tűntek, vagy csak az én bőröm volt tűzforró. A vér az arcomba szökött az érintéstől, az ajkam másodpercek alatt kiszáradt, szomjúságot éreztem a csókjára, ahogy néztem az ajkát és a fényes piercing karikáját. Annyira kihívó volt és olyan erotikus.
Hasonlóan nézett rám mint, a szobájában és anya kocsijánál, de az alkohol most kicsit zavarossá tette a tekintetét.
Mégis, a pillantása majd elégetett, a szeme elvarázsolt. És megmagyarázhatatlan kifejezések voltak az arcán, amiket sohasem láttam még.
Vad vágyak rohantak meg, amik súlya alatt már nem tudtam józanul gondolkodni, szürke köd borult az agyamra. Két nap alatt közelebb került hozzám, mint eddig bármikor. És ez a közelsége megrészegített.
 -Van valaki, csak nem úgy ahogy gondolod. Igen, van, de annyira nem akarom, hogy legyen. Mert nem jó...- nyögtem ki és hirtelen el is hallgattam. Belém csapott a felismerés. Te jó ég, mit tettem? Miért beszéltem erről? Nem jártathatom a számat. Még akkor sem, ha Tomtól elvesztem a fejemet!
-Nem jó? Úgy érted, kényszerít? -Tom érdeklődését felkeltette előbbi, elharapott mondatom. De éreztem, nem szabad többet elárulnom, Tom így is többet tud, mint kellene. Eddig titokban tartottam, nagyon ügyeltem rá, hogy ki ne derüljön, nem lehet, hogy pont én szegem meg a magamnak tett eskümet.
-Hagyjuk.- hárítottam, de Tom nem adta fel olyan könnyen.
-Bántott? - emelte fel a hangját indulatosan ikrem.
Már éreztem, hogy hatalmas hibát követtem el ezzel, hogy egyetlen szót is felfedtem az egészből.
-Ne kérdezősködj Tom! Kérlek! - fel akartam kelni a földről, de Tom nem hagyta. Nyakamon lévő tenyere a vállamra nehezedett és visszanyomott a padlóra.
-És ki az? Tudnom kell! Elkapom és széttépem! Nem hagyom, hogy olyat tegyen, amit te nem akarsz. Látom a szomorúságot rajtad Bill. Már egy ideje nem olyan, vagy mint rég. Ki vele, ki az a fasz!
Tehetetlenül vergődtem a keze alatt, nem tudtam szabadulni. Tom bizonyult erősebbnek. Még alkohol hatása alatt is.
-Nem akarok erről beszélni! Hagyj már békén! - kiáltottam fel pár percnyi dulakodás után.
Tom megrökönyödött a kitörésemtől. Akkor már nem szorított olyan erősen.
Feküdtem a talajon és teljesen leizzadva, hangosan zihálva meredtem Tomra, aki végül levette a kezét rólam. Úgy látszott menni készül, imbolyogva próbálkozott felülni.
Nem ezt akartam. Csak vele akartam lenni. Tényleg mindent elrontok. Még ezt a papírvékony kapcsolatot is darabjaira téptem a szánalmas viselkedésemmel. Nem hagyhatom, hogy most elmenjen, hogy megint egyedül legyek, mint általában. Szükségem van rá!
-Maradj!- szóltam, amikor éreztem az ujjait lecsúszni magamról.
-Azt akarod, hogy...- Tom keze megállt a levegőben.
-Ne hagyj itt kérlek, ne vedd el a kezed. - kértem elgyengülve.
-De ha az a férfi erőszakoskodott veled, akkor gyűlölsz minden érintést. - mondta Tom bizonytalanul, mint aki nem értett semmit. Igazság szerint én sem tudtam mi ütött belém, honnan jött hirtelen a bátorság, de megfogtam a csuklóját, a tenyerét pedig váratlanul odahúztam a mellkasomra.
-A te érintésed az egyetlen, amit nem gyűlölök...

folytatása következik...

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 04.

Sziasztok!

Itt az új fejezet, 2018 első bejegyzése.




Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 16
Szereplők: Bill, Tom, Andreas, Gordon
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, trágár beszéd, angst
Publikálva: 2010. október 1.


A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt...
Azt hiszem Gordon elrontott engem, végképp összekavart bennem valamit.
Vagy a semmiből jött forrongó érzelmeim Tom iránt nem ebből származnak?
Istenem, bár tudhatnám a választ, mi ez az egész!
Honnan jött, mi lesz belőle, meddig tart és lesz e még ennél is izgatóbb?
Mikor Tom nagy hirtelen eltűnt a szemem elől, és csak az ezüstös hold világított le rám, kimondhatatlanul nagy űrt éreztem magamban. És mindennél hatalmasabb magányosságot. Akár órákig is el tudtam volna álldogálni anya autójánál, érezve Tom karjainak közelségét és hallgatni, ahogy beszél. Nem zavart a csípős esti hideg sem, mert belül forró volt mindenem...
Iszonyatosan jó volt az a nagy szédülés, amit kiváltott belőlem. De, mint a legtöbb szédülésnek, ennek is fájdalmas zuhanás lett a vége. Mikor ikrem otthagyott és befelé igyekezett a házba, én valami sötét helyre kerültem rögtön és nem tudtam, lesz e szabadulás valaha, vagy ott maradok örökre...
Másnap a szokásos érdektelen hangulatomban mentem ismét iskolába. Andreas már az osztályban volt, mikor megérkeztem. Azt hittem neheztel rám, de kedélyesen hátba veregetett.
-Tegnap nagyon sürgős elintéznivalód lehetett, hogy csak úgy elszaladtál. – jelentette ki vidáman.
Levágódtam mellé a padba és előkészítettem a tankönyveimet.
-Igen.- mondtam halkan.
Erre Andreas értetlen képet vágott.
-Mi igen?
-Fontos dolgom volt, azért nem maradhattam.- magyaráztam neki, de közben éreztem, hogy elönti arcomat a melegség és a pír. Ez pedig zavarodottá tett. Sorra estek ki a kezemből a ceruzák, füzetek. Egyszerűen nem tudtam kontrollálni a cselekedeteimet. Andreas értetlenül nézte, ahogy szedegetem fel a földre esett tárgyakat, majd megszólalt.
-Szerintem pedig nem volt neked semmi elfoglaltságod Bill. Egész egyszerűen megijedtél a lányoktól. - vigyorgott rám.
Nos… amit mondott, végülis nem állt messze a valóságtól. Valóban éreztem némi félelmet már a téma felemlegetésétől is, de nem csak ezért bújtam ki a találkozó alól, hanem mert nem éreztem odaillőnek magam, nem akartam kínos perceket senkinek sem. Épp elég, ha az osztályban a legtöbben azt hiszik, nem vagyok ép elméjű.
-De hisz nem is ismerem őket. -vonogattam a vállamat szemlesütve.
-Hidd el semmi okod félni tőlük, nagyon rendes lányok. - mondta Andreas bátorító mosollyal.
-Elhiszem.
-És tapasztalni is fogod ma délután! - vágott Andreas a szavamba.
-Ma délután? De...-dadogtam és valami hihető kifogáson törtem a fejem. De barátom nem érte be a nemleges válasszal.
-Nincs semmiféle de, szépen elmegyünk és sétálunk, meg beszélgetünk, ahogy illik. Ne legyél már ilyen! - és ismét hátba vert barátsága jeléül.
Persze mosolyogtam, de mindennél jobban munkált bennem a menekülés. Erőltetettnek és szükségtelennek tartottam a dolgot.
Egyáltalán nem volt hozzá kedvem, de tudtam akármit mondok, Andreast akkor sem győzöm meg.
Egész nap azon gondolkodtam, hogy lépjek le az Andreas által kitervelt és szerinte nagyszerűnek tartott találkozóról. Az agyam lázasan pörgött, de semmi használható nem jutott az eszembe.
Az órák teltek, én meg egyre jobban kezdtem elveszettnek érezni magam, nem tudtam koncentrálni a tanulásra, feszültté váltam a rám nehezedő, kötelező programtól.
Andreas viszont mindinkább vidámabb lett és folyton Sabrináról, meg a barátnőjéről beszélt. Kábult tekintettel hallgattam és nem is tudtam pontosan mit mond, csak bólogattam, mint aki érti.
Közben Tomra gondoltam. És arra, ami történik velem. Miért reagál így a testem akaratomon kívül, ha vele vagyok? Miért borult fel minden bennem a tegnapi nap során?
A tanítás végére olyan lettem, mint akin átment egy úthenger. Nem akartam mást, csak lefeküdni, bámulni a plafont és meg nem szólalni...
Vagy Tom mellett lenni. Édes Istenem! Az lenne most nekem a világon a legjobb!
-Na és hova menjünk? Cukrászda, vagy park? - kérdezte Andreas, mikor már az iskola folyosóján mentünk végig.
-Nekem teljesen mindegy. - feleltem alig hallhatóan.
-Jaj, Bill! Legyél már kreatív, az ég szerelmére!- forgatta szemeit barátom.
Eleresztettem egy halvány mosolyt és egy bólintást. Ami Andreasnak talán elegendő volt, mert őt csak a lányok foglalkoztatták jelenleg és nem is sejtette, mi uralkodott bennem. Talán nem is érdekelte.
-Ott is vannak! - bökött oldalba váratlanul. Megtorpantam és csak meredtem előre.
A két lány, akikről Andreas egész nap beszélt, ott álldogáltak a folyósó végén az ablakoknál. Már láttam őket az iskolában párszor. Teljesen egyformának tűntek a számomra. A hajuk, a ruhájuk, de még a hangjuk is.
-Andreas! Csakhogy jössz! - intett az egyikük.
-Ő Sabrina! - magyarázta Andreas.
Nem mondtam erre semmit, nem is mozdultam meg. Álltam ott, mint akit odaszegeztek. A homlokomra kiült a jéghideg veríték. Össze-vissza érzések csaptak belém, a sírás szorongatta az amúgy is kiszáradt torkomat. A bénult tehetetlenségtől üvölteni tudtam volna.
Nem! Én ezt nem akarom! Nem tetszik az egész. Nem tudom megtenni. Félek. Rettenetesen. El szeretnék menni innen. De mielőbb.
-A másik, pedig Corinna. Látod, milyen helyesek, kár volt aggódnod. - Andreas elindult feléjük, de én csak álltam ott továbbra is.
-Andreas! - szóltam utána, mikor már megtett pár lépést. Visszanézett és kicsit megdöbbent.
-Mi van már megint?
-Nekem ez nem megy, ne haragudj. – mondtam, de hang alig jött ki a számon, inkább csak tátogtam.
Andreas teljesen megütközött, oda pillantott, a két várakozó lányra, majd újra rám.
-Ezt nem hiszem el, ne csináld Bill, ha a barátom vagy...
-Az vagyok, de most haza szeretnék menni. Bocsáss meg. - vágtam a szavába erőtlenül és hátráltam pár lépést, majd villámgyorsan megfordultam és rohanni kezdtem a folyosón.
-Elment az eszed Kaulitz! Ugye tudod, hogy egy kibaszott idióta vagy? - üvöltötte Andreas dühösen. És tudtam, hogy igaza van...
Szaladtam az utcákon át közben folytak a könnyeim. Őrült vagyok, egy komplett elmebeteg. Hiszen csak lányok, mégis számomra legyőzhetetlen akadályként tornyosult a feladat, hogy beszélgessek velük. Valami nincs rendben velem. A mai nap bebizonyította.
Talán Gordon az első érintésével megölte bennem azt, ami lehetővé tette volna, hogy most gondtalanul sétálgassak Andreassal és azzal a két lánnyal?
Talán Gordon miatt van, hogy egyáltalán nem vonzódom a lányokhoz, hanem érthetetlen módon inkább feltüzel a saját ikrem meztelen testének látványa?
Talán Gordon az oka annak, hogy másra sem gondolok, mint Tomra?
Vagy én vagyok a bűnös azzal, hogy így születtem…Hogy egyáltalán megszülettem...
A könnyektől elhomályosult tekintettel nyitottam be a házba és támolyogtam fel a szobámba.

Leraktam a táskámat a földre és kibújtam a pulóveremből. Az ágyamra fekve már előtört belőlem a sírás, ami az utcán rohanva még csak a tüdőmet feszítette. Elrontottam Andreas délutánját. Az egyetlen emberét, aki a barátságos volt velem. Mindent tönkreteszek magam körül.
Arcomat a párnába temettem és zokogtam. Hangosan és elkeseredetten. Szívem minden bánatával. És mikor a könnyek elfogytak feküdtem lehunyt szemekkel. Nehezemre esett a levegővétel és fájt a fejem is. Egy szerencsétlen balek vagyok, akit a nevelőapja szexuálisan kihasznál. És aki hagyja neki.
Egy nyomorult vagyok, a lelkem tele haldokló érzelmekkel és hiába akarom mindennél jobban, hogy elfogadjanak, szeressenek, ha nem tudom kimutatni és nem teszek érte semmit.
A legjobb volna meghalni...Igen...Nem szenvedni tovább...
Késő délután volt, amikor magamhoz tértem kicsit és érzékeltem a külvilágot. Talán aludtam egy keveset, de lehet, hogy csak kikapcsolt az agyam.
Résnyire nyitott szemeimen keresztül láttam, hogy kezd kint sötétedni, az utcáról bevilágítottak a lámpák fényei. A ház viszont csendes volt. Vajon mennyi lehet az idő? Te jó ég, nem tanultam semmit sem holnapra. Hol lehet Tom, vagy anya?
Neszt hallottam az ajtó felől. Valaki lenyomta a kilincset és nagyon halkan belopózott.
Akaratlanul is szorosan becsuktam a szemem, közben pedig magamban imádkoztam, hogy ne Gordon legyen az.
A léptek közeledtek az ágyamhoz, aztán váratlanul megszűntek. Hosszúnak tűnő másodpercekig nyomasztó, idegesítő némaság volt. Csak a szívem vert őrülten, mást nem hallottam. Visszafojtott lélegzettel vártam mi történik, az idegeim pattanásig feszültek.
-Bill...- szólalt meg ekkor, a már jól ismert hang. A gyomrom belesajdult, ahogy meghallottam Gordont és realizáltam a valóságot.
Kinyitottam a szemem és csak néztem rá. Mint egy vadállat, a vadásszal szemben. Megadóan.
-Csak nem aludtál?- kérdezte és leült az ágyam szélére.
-Azt hiszem. - motyogtam, álmos hangon.
-Azt hiszed? Ez milyen válasz?- nevetett fel.
Nem bírtam a nevetését...Ott volt mögötte a szándék...Hogy ismét hozzám érjen. Hogy remegő kezekkel levegye a ruhámat és hangosan zihálva végigcsókoljon. Aztán fölém kerekedjen, és azt tegye, amit az ösztönei diktálnak.
-Anyád sokáig dolgozik, most hívott. - Gordon ujjai végigszántottak a hajamon. Dermedten követtem a szememmel a mozdulatot.
-De hisz te sírtál Bill, tiszta maszatos az arcod. - Gordon mosolyogva nyúlt az arcom felé, hogy letörölje arcomra száradt könnyeimet.
-Nehéz napom volt.- húztam el a fejem a keze elől és felültem az ágyban. Magamra terítettem a takarót.
-Igen sejtem. Bonyolult a tananyag, bunkók a tanárok, szemetek az osztálytársak, a lányok meg csak vihognak idétlenül.
-Olyasmi.- vágtam a szavába.
-Én is voltam iskolás...- Gordon egyetlen rántással eltüntette a takarót rólam.
Nem akart beszélgetni, az csak időpocsékolás. Egyet akart, mint mindig. Megkapni engem és minél előbb. Közelebb ült hozzám. Ahol előbb még a takaró fedte a testemet, ott most Gordon izzadt tenyere próbálta mielőbb kibontani a ruhámat.
Rezzenéstelen arccal tűrtem. Mint ahogy azt is, hogy hozzám hajoljon, és a fülembe suttogjon.
-Majd én megvigasztallak, Bill. Akármi legyen is a bajod. Csak néhány perc és elfelejtesz mindent.
Keservesen felnyögtem a szavak hallatán. Elfogott az iszony.
Gordon ledöntött az ágyra és közben nadrágja cipzárjával bajlódott. Láttam rajta a nemi izgalmat és elborzadtam.
-Rögtön...csak ez a rohadék...- pillantott rám, aztán vissza beragadt cipzárra. Idegesen rángatta.
A plafonra szegeztem a tekintetem. Még nyertem egy kis időt. Még van pár másodpercem mielőtt ismét megteszi...
Nagy levegőt vettem, hogy ne émelyegjek. Ahogy előttem térdelt, éreztem Gordon erős parfümjét. Hogy gyűlöltem ezt az illatot. És mindent, ami róla és kettőnkről szólt.
De nem volt mit tenni. El kellett viselnem. Összeszorított fogakkal is, de tűrnöm kellett a fájdalmat, amit okozott és az utána következő mérhetetlen mocskosságot, amit magamon viseltem, mint valami bélyeget, és amit nem tudtam soha lemosni.
Ekkor ajtócsapódást hallottam. Először azt hittem a képzeletem játszik velem, de nem…Ahogy az ablak fele pillantottam, láttam, hogy ég a lámpa a kertben. Felkönyököltem a párnán.
Valaki jött! Nem kétség! Most megmenekültem! Öröm hasított belém a felismeréstől.
-Nem vagyunk egyedül! Járkálnak a földszinten. - mondtam halkan, remegő hangon.
-Micsoda? - Gordon még a nadrágjával volt elfoglalva, de azonnal felkapta a fejét és hallgatózott.
Lentről jól kivehető zajok szűrődtek fel. A mikrohullámú sütő hangja és a hűtőajtóé.
-Francba, tényleg. - káromkodott Gordon.
Bár nem látta, de én mosolyogtam. A megkönnyebbülés szinte felolvasztotta jéggé vált véremet.
Villámgyorsan magamra vettem a pulóveremet, Gordon is sietve rángatta fel szétdobált ruháit. Tétován végigmért. Valahogy zavarodottá tette a váratlanul jött szituáció.
-Majd...máskor...- vetette még oda és kirohant a szobából. Mintha soha ott sem lett volna.
Kis ideig ültem a sötétben és vártam, hogy vad szívdobogásom csillapodjon, hogy kicsit megnyugodjak. És elhiggyem, ma este nem kell az undor könnyeivel a szememben, a zuhany alatt szinte már vérpirosra súrolnom a bőrömet, hogy eltüntessem a szégyent magamról.
Lassú léptekkel ballagtam az íróasztalhoz és felkattintottam az éjjeli lámpát, majd elkezdtem rendbe hozni a széttúrt ágyat.
A lentről jövő hangok eltűntek...Láttam magam előtt, ahogy Gordon, az egyenesség mintaképében álló, „remek” ember, faltól-falig bujkálva jut el a szobájáig, nehogy lebukjon az előtt, aki hazaérkezett...Ironikus...
Akár anya volt az, akár Tom, hálás voltam neki, hogy pont most jött.
-Szia Bill!- váratlanul árnyék jelent meg a hátam mögött.
A meglepetéstől kiejtettem a kezemből a párnát, amit épp rendezgettem.
Tom állt a szoba ajtajában, nem is vettem észre, hogy feljött az emeletre.
Olyan jól esett hallani a hangját. Tom, az én megmentőm, aki jókor volt jó helyen. Ma ő volt az egyetlenegy jó dolog, ami történt velem.
Mosollyal az arcomon fordultam meg hogy üdvözöljem, de rögtön elkomorodtam, ahogy megláttam ikertestvéremet.


folytatása következik...

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 03.

Szisztok!

Köszönöm a kommentet és a kattintásokat, itt a folytatás! Igyekszem hozni a többit és friss részeket a másik blogba is, amint időm engedi.
Békés karácsonyt és boldog újévet mindenkinek <3

Szerző:            xxslashxx
Cím:                De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:         16
Szereplők:        Bill, Tom, Simone
Műfaj:              slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F,trágár beszéd, angst
Publikálva:        2010. szeptember 23.

De ki menti meg a lelkemet?!

Még nem hiszed,de én rég tudom:
Szemedben látom csak a holnapom!
Egy másodpercre minden elsötétedett.
A gyomrom ugrott egy nagyot és nem sok hiányzott, hogy elhányjam magam a szégyentől, az undortól és a felismeréstől, hogy ez a mocskosság nem titok többé.
A szemem megtelt könnyel. Hihetetlen dühöt éreztem, mardosó keserűséget és még ezer féle érzést, amik majd szétfeszítettek.
-Tudod? - csak ez jött ki a számon, a hangom elcsuklott.
Tom karjai lekerültek a derekamról, ismét messzebb állt tőlem, már nem éreztem az illatát, a forró leheletét a nyakamon és szoros ölelését a derekamon.
-Aha. - bólogatott és nem vette le rólam a szemét. A pillantásai ugyanazok maradtak, mint eddig, szinte keresztbe nyársaltak.
Én nem tudtam a szemébe nézni, a padlót bámultam meg a feketére festett körmeimet a fehér ablakkereten. Az idegességtől reszketett a kezem.
-Tom. Annyira sajnálom, nem tudtam róla beszélni...Érted? Nem ment. Most biztos meg van a véleményed, de nem tudok mit mondani most. Ez nehéz és súlyos és...
-Elmondom anyának! - vágott hirtelen a szavamba ikrem és az ablak fele tekintgetett.
Anya autója épp akkor állt be a ház elé.
Az összes vér kiszaladt az arcomból. Egy másodperc alatt átpörgött az agyamon. Minden, ami ezzel kapcsolatos.
-Ne Tom, csak azt ne! - nyögtem remegő hangon és Tom után kaptam, de ő már lefele szaladt az emeleten.
Nem teheti ezt, nem beszélhet anyának erről az egészről! Minden romba dőlne, ha anya tudomást szerezne arról, mit művel Gordon velem. Hiszen ez undorító, sötét és mocskos! És bűn! Ha ez kitudódna, vége lenne mindennek...
Gyorsan utána siettem.
-Tom, kérlek, ne csináld!- üvöltöttem utána fájdalmasan, miközben a rohantam a lépcsőn.
Többször majdnem megbotlottam.
A nagy kiabálásra Gordon szobájának az ajtaja is kinyílt. Kérdőn nézett egyenest az arcomba.
De mire szólt volna valamit, én már rég az udvaron voltam.
-Tom könyörgök!- kiáltottam kétségbeesve.
A levegő elfogyott a tüdőmből és szédültem. Láttam, ahogy Tom megállt anya kocsija előtt.
Remegő lábakkal igyekeztem oda én is.
-Tom, Tom!- kiabáltam még mindig, amikor odaértem.
Lihegve dőltem rá az autó motorházára. A hátam minden egyes lélegzetvételnél szinte perzselt és egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit, hogy senki se lássa, gyorsan letöröltem.
- Áruld már el Bill, mit ordibálsz? Mi bajod van?!- szállt ki a kocsiból anya mérgesen. Feltápászkodtam a motorháztetőről és anyára néztem.
Elegáns volt, mint mindig, de nagyon fáradt és ez jól látszott az arcán. Minden este így jött haza, elcsigázva és nagyon idegesen. Ránk már nem volt ideje, hozzánk már nem volt türelme. Egyedül Gordonnal beszélt egy keveset.
-Mi ez a fogadóbizottság? Eddig ki sem dugtátok a házból az orrotokat, ha hazajöttem.- pillantott végig rajtunk anya.
-Anya...kezdtem rá kifulladva, de Tom közbe vágott.
-Anya, képzeld Bill...
-Tom, ezt ne, mindent tönkreteszel! - kaptam el Tom karját és megszorítottam. Nem hittem volna, hogy ilyen erő van bennem, mert Tom feljajdult és próbálta kiszabadítani a karját a kezem közül.
-Ehhez most nincs energiám, két értekezletem volt ma, kész vagyok. Nektek elment az eszetek fiúk? - morgott anya a jelenetet látva.
-Billnek sosem volt.- sziszegte dühösen Tom, ahogy enyhült a szorításom.
-Mit is akartál mondani Tom? - anya a táskájában keresgélt valamit, majd elégedetten kiemelte a mobilját és valamit nagyon nézett a kijelzőn. Nem úgy tűnt, mint akit érdekel Tom mondanivalója.
-Ez durva lesz. Szóval Bill...
-Ne is figyelj rá anya. Tom nem tudja, mit beszél. - kiáltottam közbe és a sírás fojtogatott. Ha Tom beszél, vége a világnak.
-Na, most már elég, fejezzétek be! - csattant fel anya.
Mindketten elhallgattunk. De csak egy másodpercig volt csend, mert Tom ismét megszólalt.
-Az van, hogy Bill tök rosszul áll egy csomó tantárgyból!
A gyomromba mintha egy féltégla került volna, a szívem a torkomban dobogott és elöntött a melegség. Alig hittem, amit az előbb hallottam.
-Micsoda? - préseltem ki magamból, miután realizáltam, hogy Tom és én nagyon félreértettük egymást.
Akaratlanul mosoly került az arcomra. Tom nem is sejtett semmit, Gordonról és rólam! Én meg azt hittem, valahogy rájött.
Olyan ostoba vagyok te jó ég! Hisz ő a tanulmányi eredményeimre gondolt, ez volt szerinte az a "nagy titok".
Anya azonban dühös lett.
-És ezen még vigyorogsz Bill? Szégyellhetnéd magad! Tényleg igaz, amit a testvéred mond?
-Hé, most miért hazudnék? Találkoztam Andreassal, ő mondta, hogy Bill milyen gyéren teljesít. - vonogatta a vállát flegmán Tom.
-Tom nem hazudik, csak túloz. Egy kicsit el vagyok maradva, de megbeszéltem Frau Schönnel, hogy igyekszem bepótolni.- magyaráztam és még mindig nem sikerült a mosolyt teljesen eltüntetnem az arcomról.
Megkönnyebbültem, hogy a titok még mindig titok...
-Hát, ha ez a helyzet, kapd össze magad, nincs időm bemászkálni az iskolába mindenféle tanárokkal beszélgetni. Tanulj, ez az egyetlen dolgod. Most pedig gyertek be, ne idétlenkedjünk, a szomszédok azt hiszik, hülyék vagyunk.- anya befele indult.
-Ez jó volt hallod. Ahogy bepánikoltál, látnod kellett volna magadat Bill. - vihogott Tom, amint anya már messze járt tőlünk.
-Hogy tehetted ezt? - csóváltam a fejem és csak mosolyogtam rá.
-Nem is haragszol?- kérdezte Tom értetlenül.
Legszívesebben megöleltem volna!
-Nem.- válaszoltam végül kurtán.
Most Tom kezdte el rázni a fejét, mint aki nem ezt a reakciót várta.
-Hát Bill, akkor te tényleg nem vagy normális.
-Lehet...- vontam vállat és végre újra Tomra mertem nézni, úgy mint a szobájában.
Abban a percben jó volt ismét magamon tapasztalni az izgalmat, amit a látványa váltott ki belőlem.
Az érzések, amiktől az imént még féltem most újra megrohantak, de már nem érdekelt.
Tudtam, hogy tűzpiros az arcom és hogy ez mennyire látszik, de nem zavart. Mint ahogy az sem, hogy felgyorsult a szívverésem, kevés lett a levegőm, a hideg futkosott a hátamon és hogy a nadrágom kezdett szűk lenni...Csak magamon akartam tudni a karjait, ahogy nemrég, érezni a bőre melegségét és a hátamnál a férfiasságát...
De nem mertem kezdeményezni.
Nem tudom, Tom fejében mi játszódhatott le azokban a pillanatokban, Isten tudja mire gondolt, mikor szótlanul bámult rám, mint ahogy én őrá. Nem akartam megtörni a pillanatot azzal, hogy megszólalok. Ez így volt jó, így volt tökéletes, így volt menthetetlenül romantikus számomra.
-Gyertek be! Meddig szobroztok még a kocsi előtt? A végén megfáztok!- kiáltott ekkor anya az ablakból türelmetlenül.
De egyikünk sem mozdult, még csak vissza sem válaszoltunk neki.
Tom is elmosolyodott.

-Azt hiszem, megváltoztál. - mondta.
-Te is. – vágtam rá azonnal.
Tom grimaszolt egyet és a piercing karikájával kezdett játszani.
Kivert a víz attól, ahogy csinálta. Az ajkamba haraptam és éreztem, hogy az előbb még piros arcom falfehér lesz.
-Ugyan! Én még mindig az a seggfej vagyok, mint régen!- nevetett fel ikrem, majd közel lépett hozzám.
Teljesen.
Két kezét megtámasztotta az autónál, hogy még csak véletlenül se tudjak elmenni onnan. De nem is akartam, bár fogalmam sem volt, mit akar elérni ezzel a különösen kihívó viselkedéssel.
-Ne mond ezt! Szerintem egész rendes is tudsz lenni. - dadogtam.
Egyszerűen lesokkolt a közelsége. Figyeltem, ahogy Tom megnyalja a száját, ez már sok volt. A lábamból kiszaladt az erő. Elvesztettem az egyensúlyom és nekidőltem az autónak.
-Hé, jól vagy? - Tom észrevette, hogy megszédültem és közel hajolt hozzám. Nem is láttam mást csak szemei ragyogó fényét és úgy éreztem magam, mint egy körhintán, rettentő magasságban...
-Persze Tom...csak...- sóhajtottam boldogan elveszve Tom fénylő tekintetében. Lecsuktam a szemem és azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat!
Mintha egy örvény ragadott volna el...
-Befáradnátok végre? - hallottam ismét anya türelmetlen hangját és nyílni az ajtót.
-Ideje mennünk. - Tom finoman megsimította a vállam. Csak bólogattam és mire kinyitottam a szemem, már befele tartott a házba.
Az egyetlen, ami akkor lenézett rám, már csak a hold volt. És majdnem úgy csillogott, mint Tom szeme.

folytatása következik...