De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 04.

Sziasztok!

Itt az új fejezet, 2018 első bejegyzése.




Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 16
Szereplők: Bill, Tom, Andreas, Gordon
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, trágár beszéd, angst
Publikálva: 2010. október 1.


A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt...
Azt hiszem Gordon elrontott engem, végképp összekavart bennem valamit.
Vagy a semmiből jött forrongó érzelmeim Tom iránt nem ebből származnak?
Istenem, bár tudhatnám a választ, mi ez az egész!
Honnan jött, mi lesz belőle, meddig tart és lesz e még ennél is izgatóbb?
Mikor Tom nagy hirtelen eltűnt a szemem elől, és csak az ezüstös hold világított le rám, kimondhatatlanul nagy űrt éreztem magamban. És mindennél hatalmasabb magányosságot. Akár órákig is el tudtam volna álldogálni anya autójánál, érezve Tom karjainak közelségét és hallgatni, ahogy beszél. Nem zavart a csípős esti hideg sem, mert belül forró volt mindenem...
Iszonyatosan jó volt az a nagy szédülés, amit kiváltott belőlem. De, mint a legtöbb szédülésnek, ennek is fájdalmas zuhanás lett a vége. Mikor ikrem otthagyott és befelé igyekezett a házba, én valami sötét helyre kerültem rögtön és nem tudtam, lesz e szabadulás valaha, vagy ott maradok örökre...
Másnap a szokásos érdektelen hangulatomban mentem ismét iskolába. Andreas már az osztályban volt, mikor megérkeztem. Azt hittem neheztel rám, de kedélyesen hátba veregetett.
-Tegnap nagyon sürgős elintéznivalód lehetett, hogy csak úgy elszaladtál. – jelentette ki vidáman.
Levágódtam mellé a padba és előkészítettem a tankönyveimet.
-Igen.- mondtam halkan.
Erre Andreas értetlen képet vágott.
-Mi igen?
-Fontos dolgom volt, azért nem maradhattam.- magyaráztam neki, de közben éreztem, hogy elönti arcomat a melegség és a pír. Ez pedig zavarodottá tett. Sorra estek ki a kezemből a ceruzák, füzetek. Egyszerűen nem tudtam kontrollálni a cselekedeteimet. Andreas értetlenül nézte, ahogy szedegetem fel a földre esett tárgyakat, majd megszólalt.
-Szerintem pedig nem volt neked semmi elfoglaltságod Bill. Egész egyszerűen megijedtél a lányoktól. - vigyorgott rám.
Nos… amit mondott, végülis nem állt messze a valóságtól. Valóban éreztem némi félelmet már a téma felemlegetésétől is, de nem csak ezért bújtam ki a találkozó alól, hanem mert nem éreztem odaillőnek magam, nem akartam kínos perceket senkinek sem. Épp elég, ha az osztályban a legtöbben azt hiszik, nem vagyok ép elméjű.
-De hisz nem is ismerem őket. -vonogattam a vállamat szemlesütve.
-Hidd el semmi okod félni tőlük, nagyon rendes lányok. - mondta Andreas bátorító mosollyal.
-Elhiszem.
-És tapasztalni is fogod ma délután! - vágott Andreas a szavamba.
-Ma délután? De...-dadogtam és valami hihető kifogáson törtem a fejem. De barátom nem érte be a nemleges válasszal.
-Nincs semmiféle de, szépen elmegyünk és sétálunk, meg beszélgetünk, ahogy illik. Ne legyél már ilyen! - és ismét hátba vert barátsága jeléül.
Persze mosolyogtam, de mindennél jobban munkált bennem a menekülés. Erőltetettnek és szükségtelennek tartottam a dolgot.
Egyáltalán nem volt hozzá kedvem, de tudtam akármit mondok, Andreast akkor sem győzöm meg.
Egész nap azon gondolkodtam, hogy lépjek le az Andreas által kitervelt és szerinte nagyszerűnek tartott találkozóról. Az agyam lázasan pörgött, de semmi használható nem jutott az eszembe.
Az órák teltek, én meg egyre jobban kezdtem elveszettnek érezni magam, nem tudtam koncentrálni a tanulásra, feszültté váltam a rám nehezedő, kötelező programtól.
Andreas viszont mindinkább vidámabb lett és folyton Sabrináról, meg a barátnőjéről beszélt. Kábult tekintettel hallgattam és nem is tudtam pontosan mit mond, csak bólogattam, mint aki érti.
Közben Tomra gondoltam. És arra, ami történik velem. Miért reagál így a testem akaratomon kívül, ha vele vagyok? Miért borult fel minden bennem a tegnapi nap során?
A tanítás végére olyan lettem, mint akin átment egy úthenger. Nem akartam mást, csak lefeküdni, bámulni a plafont és meg nem szólalni...
Vagy Tom mellett lenni. Édes Istenem! Az lenne most nekem a világon a legjobb!
-Na és hova menjünk? Cukrászda, vagy park? - kérdezte Andreas, mikor már az iskola folyosóján mentünk végig.
-Nekem teljesen mindegy. - feleltem alig hallhatóan.
-Jaj, Bill! Legyél már kreatív, az ég szerelmére!- forgatta szemeit barátom.
Eleresztettem egy halvány mosolyt és egy bólintást. Ami Andreasnak talán elegendő volt, mert őt csak a lányok foglalkoztatták jelenleg és nem is sejtette, mi uralkodott bennem. Talán nem is érdekelte.
-Ott is vannak! - bökött oldalba váratlanul. Megtorpantam és csak meredtem előre.
A két lány, akikről Andreas egész nap beszélt, ott álldogáltak a folyósó végén az ablakoknál. Már láttam őket az iskolában párszor. Teljesen egyformának tűntek a számomra. A hajuk, a ruhájuk, de még a hangjuk is.
-Andreas! Csakhogy jössz! - intett az egyikük.
-Ő Sabrina! - magyarázta Andreas.
Nem mondtam erre semmit, nem is mozdultam meg. Álltam ott, mint akit odaszegeztek. A homlokomra kiült a jéghideg veríték. Össze-vissza érzések csaptak belém, a sírás szorongatta az amúgy is kiszáradt torkomat. A bénult tehetetlenségtől üvölteni tudtam volna.
Nem! Én ezt nem akarom! Nem tetszik az egész. Nem tudom megtenni. Félek. Rettenetesen. El szeretnék menni innen. De mielőbb.
-A másik, pedig Corinna. Látod, milyen helyesek, kár volt aggódnod. - Andreas elindult feléjük, de én csak álltam ott továbbra is.
-Andreas! - szóltam utána, mikor már megtett pár lépést. Visszanézett és kicsit megdöbbent.
-Mi van már megint?
-Nekem ez nem megy, ne haragudj. – mondtam, de hang alig jött ki a számon, inkább csak tátogtam.
Andreas teljesen megütközött, oda pillantott, a két várakozó lányra, majd újra rám.
-Ezt nem hiszem el, ne csináld Bill, ha a barátom vagy...
-Az vagyok, de most haza szeretnék menni. Bocsáss meg. - vágtam a szavába erőtlenül és hátráltam pár lépést, majd villámgyorsan megfordultam és rohanni kezdtem a folyosón.
-Elment az eszed Kaulitz! Ugye tudod, hogy egy kibaszott idióta vagy? - üvöltötte Andreas dühösen. És tudtam, hogy igaza van...
Szaladtam az utcákon át közben folytak a könnyeim. Őrült vagyok, egy komplett elmebeteg. Hiszen csak lányok, mégis számomra legyőzhetetlen akadályként tornyosult a feladat, hogy beszélgessek velük. Valami nincs rendben velem. A mai nap bebizonyította.
Talán Gordon az első érintésével megölte bennem azt, ami lehetővé tette volna, hogy most gondtalanul sétálgassak Andreassal és azzal a két lánnyal?
Talán Gordon miatt van, hogy egyáltalán nem vonzódom a lányokhoz, hanem érthetetlen módon inkább feltüzel a saját ikrem meztelen testének látványa?
Talán Gordon az oka annak, hogy másra sem gondolok, mint Tomra?
Vagy én vagyok a bűnös azzal, hogy így születtem…Hogy egyáltalán megszülettem...
A könnyektől elhomályosult tekintettel nyitottam be a házba és támolyogtam fel a szobámba.

Leraktam a táskámat a földre és kibújtam a pulóveremből. Az ágyamra fekve már előtört belőlem a sírás, ami az utcán rohanva még csak a tüdőmet feszítette. Elrontottam Andreas délutánját. Az egyetlen emberét, aki a barátságos volt velem. Mindent tönkreteszek magam körül.
Arcomat a párnába temettem és zokogtam. Hangosan és elkeseredetten. Szívem minden bánatával. És mikor a könnyek elfogytak feküdtem lehunyt szemekkel. Nehezemre esett a levegővétel és fájt a fejem is. Egy szerencsétlen balek vagyok, akit a nevelőapja szexuálisan kihasznál. És aki hagyja neki.
Egy nyomorult vagyok, a lelkem tele haldokló érzelmekkel és hiába akarom mindennél jobban, hogy elfogadjanak, szeressenek, ha nem tudom kimutatni és nem teszek érte semmit.
A legjobb volna meghalni...Igen...Nem szenvedni tovább...
Késő délután volt, amikor magamhoz tértem kicsit és érzékeltem a külvilágot. Talán aludtam egy keveset, de lehet, hogy csak kikapcsolt az agyam.
Résnyire nyitott szemeimen keresztül láttam, hogy kezd kint sötétedni, az utcáról bevilágítottak a lámpák fényei. A ház viszont csendes volt. Vajon mennyi lehet az idő? Te jó ég, nem tanultam semmit sem holnapra. Hol lehet Tom, vagy anya?
Neszt hallottam az ajtó felől. Valaki lenyomta a kilincset és nagyon halkan belopózott.
Akaratlanul is szorosan becsuktam a szemem, közben pedig magamban imádkoztam, hogy ne Gordon legyen az.
A léptek közeledtek az ágyamhoz, aztán váratlanul megszűntek. Hosszúnak tűnő másodpercekig nyomasztó, idegesítő némaság volt. Csak a szívem vert őrülten, mást nem hallottam. Visszafojtott lélegzettel vártam mi történik, az idegeim pattanásig feszültek.
-Bill...- szólalt meg ekkor, a már jól ismert hang. A gyomrom belesajdult, ahogy meghallottam Gordont és realizáltam a valóságot.
Kinyitottam a szemem és csak néztem rá. Mint egy vadállat, a vadásszal szemben. Megadóan.
-Csak nem aludtál?- kérdezte és leült az ágyam szélére.
-Azt hiszem. - motyogtam, álmos hangon.
-Azt hiszed? Ez milyen válasz?- nevetett fel.
Nem bírtam a nevetését...Ott volt mögötte a szándék...Hogy ismét hozzám érjen. Hogy remegő kezekkel levegye a ruhámat és hangosan zihálva végigcsókoljon. Aztán fölém kerekedjen, és azt tegye, amit az ösztönei diktálnak.
-Anyád sokáig dolgozik, most hívott. - Gordon ujjai végigszántottak a hajamon. Dermedten követtem a szememmel a mozdulatot.
-De hisz te sírtál Bill, tiszta maszatos az arcod. - Gordon mosolyogva nyúlt az arcom felé, hogy letörölje arcomra száradt könnyeimet.
-Nehéz napom volt.- húztam el a fejem a keze elől és felültem az ágyban. Magamra terítettem a takarót.
-Igen sejtem. Bonyolult a tananyag, bunkók a tanárok, szemetek az osztálytársak, a lányok meg csak vihognak idétlenül.
-Olyasmi.- vágtam a szavába.
-Én is voltam iskolás...- Gordon egyetlen rántással eltüntette a takarót rólam.
Nem akart beszélgetni, az csak időpocsékolás. Egyet akart, mint mindig. Megkapni engem és minél előbb. Közelebb ült hozzám. Ahol előbb még a takaró fedte a testemet, ott most Gordon izzadt tenyere próbálta mielőbb kibontani a ruhámat.
Rezzenéstelen arccal tűrtem. Mint ahogy azt is, hogy hozzám hajoljon, és a fülembe suttogjon.
-Majd én megvigasztallak, Bill. Akármi legyen is a bajod. Csak néhány perc és elfelejtesz mindent.
Keservesen felnyögtem a szavak hallatán. Elfogott az iszony.
Gordon ledöntött az ágyra és közben nadrágja cipzárjával bajlódott. Láttam rajta a nemi izgalmat és elborzadtam.
-Rögtön...csak ez a rohadék...- pillantott rám, aztán vissza beragadt cipzárra. Idegesen rángatta.
A plafonra szegeztem a tekintetem. Még nyertem egy kis időt. Még van pár másodpercem mielőtt ismét megteszi...
Nagy levegőt vettem, hogy ne émelyegjek. Ahogy előttem térdelt, éreztem Gordon erős parfümjét. Hogy gyűlöltem ezt az illatot. És mindent, ami róla és kettőnkről szólt.
De nem volt mit tenni. El kellett viselnem. Összeszorított fogakkal is, de tűrnöm kellett a fájdalmat, amit okozott és az utána következő mérhetetlen mocskosságot, amit magamon viseltem, mint valami bélyeget, és amit nem tudtam soha lemosni.
Ekkor ajtócsapódást hallottam. Először azt hittem a képzeletem játszik velem, de nem…Ahogy az ablak fele pillantottam, láttam, hogy ég a lámpa a kertben. Felkönyököltem a párnán.
Valaki jött! Nem kétség! Most megmenekültem! Öröm hasított belém a felismeréstől.
-Nem vagyunk egyedül! Járkálnak a földszinten. - mondtam halkan, remegő hangon.
-Micsoda? - Gordon még a nadrágjával volt elfoglalva, de azonnal felkapta a fejét és hallgatózott.
Lentről jól kivehető zajok szűrődtek fel. A mikrohullámú sütő hangja és a hűtőajtóé.
-Francba, tényleg. - káromkodott Gordon.
Bár nem látta, de én mosolyogtam. A megkönnyebbülés szinte felolvasztotta jéggé vált véremet.
Villámgyorsan magamra vettem a pulóveremet, Gordon is sietve rángatta fel szétdobált ruháit. Tétován végigmért. Valahogy zavarodottá tette a váratlanul jött szituáció.
-Majd...máskor...- vetette még oda és kirohant a szobából. Mintha soha ott sem lett volna.
Kis ideig ültem a sötétben és vártam, hogy vad szívdobogásom csillapodjon, hogy kicsit megnyugodjak. És elhiggyem, ma este nem kell az undor könnyeivel a szememben, a zuhany alatt szinte már vérpirosra súrolnom a bőrömet, hogy eltüntessem a szégyent magamról.
Lassú léptekkel ballagtam az íróasztalhoz és felkattintottam az éjjeli lámpát, majd elkezdtem rendbe hozni a széttúrt ágyat.
A lentről jövő hangok eltűntek...Láttam magam előtt, ahogy Gordon, az egyenesség mintaképében álló, „remek” ember, faltól-falig bujkálva jut el a szobájáig, nehogy lebukjon az előtt, aki hazaérkezett...Ironikus...
Akár anya volt az, akár Tom, hálás voltam neki, hogy pont most jött.
-Szia Bill!- váratlanul árnyék jelent meg a hátam mögött.
A meglepetéstől kiejtettem a kezemből a párnát, amit épp rendezgettem.
Tom állt a szoba ajtajában, nem is vettem észre, hogy feljött az emeletre.
Olyan jól esett hallani a hangját. Tom, az én megmentőm, aki jókor volt jó helyen. Ma ő volt az egyetlenegy jó dolog, ami történt velem.
Mosollyal az arcomon fordultam meg hogy üdvözöljem, de rögtön elkomorodtam, ahogy megláttam ikertestvéremet.


folytatása következik...

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 03.

Szisztok!

Köszönöm a kommentet és a kattintásokat, itt a folytatás! Igyekszem hozni a többit és friss részeket a másik blogba is, amint időm engedi.
Békés karácsonyt és boldog újévet mindenkinek <3

Szerző:            xxslashxx
Cím:                De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:         16
Szereplők:        Bill, Tom, Simone
Műfaj:              slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F,trágár beszéd, angst
Publikálva:        2010. szeptember 23.

De ki menti meg a lelkemet?!

Még nem hiszed,de én rég tudom:
Szemedben látom csak a holnapom!
Egy másodpercre minden elsötétedett.
A gyomrom ugrott egy nagyot és nem sok hiányzott, hogy elhányjam magam a szégyentől, az undortól és a felismeréstől, hogy ez a mocskosság nem titok többé.
A szemem megtelt könnyel. Hihetetlen dühöt éreztem, mardosó keserűséget és még ezer féle érzést, amik majd szétfeszítettek.
-Tudod? - csak ez jött ki a számon, a hangom elcsuklott.
Tom karjai lekerültek a derekamról, ismét messzebb állt tőlem, már nem éreztem az illatát, a forró leheletét a nyakamon és szoros ölelését a derekamon.
-Aha. - bólogatott és nem vette le rólam a szemét. A pillantásai ugyanazok maradtak, mint eddig, szinte keresztbe nyársaltak.
Én nem tudtam a szemébe nézni, a padlót bámultam meg a feketére festett körmeimet a fehér ablakkereten. Az idegességtől reszketett a kezem.
-Tom. Annyira sajnálom, nem tudtam róla beszélni...Érted? Nem ment. Most biztos meg van a véleményed, de nem tudok mit mondani most. Ez nehéz és súlyos és...
-Elmondom anyának! - vágott hirtelen a szavamba ikrem és az ablak fele tekintgetett.
Anya autója épp akkor állt be a ház elé.
Az összes vér kiszaladt az arcomból. Egy másodperc alatt átpörgött az agyamon. Minden, ami ezzel kapcsolatos.
-Ne Tom, csak azt ne! - nyögtem remegő hangon és Tom után kaptam, de ő már lefele szaladt az emeleten.
Nem teheti ezt, nem beszélhet anyának erről az egészről! Minden romba dőlne, ha anya tudomást szerezne arról, mit művel Gordon velem. Hiszen ez undorító, sötét és mocskos! És bűn! Ha ez kitudódna, vége lenne mindennek...
Gyorsan utána siettem.
-Tom, kérlek, ne csináld!- üvöltöttem utána fájdalmasan, miközben a rohantam a lépcsőn.
Többször majdnem megbotlottam.
A nagy kiabálásra Gordon szobájának az ajtaja is kinyílt. Kérdőn nézett egyenest az arcomba.
De mire szólt volna valamit, én már rég az udvaron voltam.
-Tom könyörgök!- kiáltottam kétségbeesve.
A levegő elfogyott a tüdőmből és szédültem. Láttam, ahogy Tom megállt anya kocsija előtt.
Remegő lábakkal igyekeztem oda én is.
-Tom, Tom!- kiabáltam még mindig, amikor odaértem.
Lihegve dőltem rá az autó motorházára. A hátam minden egyes lélegzetvételnél szinte perzselt és egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit, hogy senki se lássa, gyorsan letöröltem.
- Áruld már el Bill, mit ordibálsz? Mi bajod van?!- szállt ki a kocsiból anya mérgesen. Feltápászkodtam a motorháztetőről és anyára néztem.
Elegáns volt, mint mindig, de nagyon fáradt és ez jól látszott az arcán. Minden este így jött haza, elcsigázva és nagyon idegesen. Ránk már nem volt ideje, hozzánk már nem volt türelme. Egyedül Gordonnal beszélt egy keveset.
-Mi ez a fogadóbizottság? Eddig ki sem dugtátok a házból az orrotokat, ha hazajöttem.- pillantott végig rajtunk anya.
-Anya...kezdtem rá kifulladva, de Tom közbe vágott.
-Anya, képzeld Bill...
-Tom, ezt ne, mindent tönkreteszel! - kaptam el Tom karját és megszorítottam. Nem hittem volna, hogy ilyen erő van bennem, mert Tom feljajdult és próbálta kiszabadítani a karját a kezem közül.
-Ehhez most nincs energiám, két értekezletem volt ma, kész vagyok. Nektek elment az eszetek fiúk? - morgott anya a jelenetet látva.
-Billnek sosem volt.- sziszegte dühösen Tom, ahogy enyhült a szorításom.
-Mit is akartál mondani Tom? - anya a táskájában keresgélt valamit, majd elégedetten kiemelte a mobilját és valamit nagyon nézett a kijelzőn. Nem úgy tűnt, mint akit érdekel Tom mondanivalója.
-Ez durva lesz. Szóval Bill...
-Ne is figyelj rá anya. Tom nem tudja, mit beszél. - kiáltottam közbe és a sírás fojtogatott. Ha Tom beszél, vége a világnak.
-Na, most már elég, fejezzétek be! - csattant fel anya.
Mindketten elhallgattunk. De csak egy másodpercig volt csend, mert Tom ismét megszólalt.
-Az van, hogy Bill tök rosszul áll egy csomó tantárgyból!
A gyomromba mintha egy féltégla került volna, a szívem a torkomban dobogott és elöntött a melegség. Alig hittem, amit az előbb hallottam.
-Micsoda? - préseltem ki magamból, miután realizáltam, hogy Tom és én nagyon félreértettük egymást.
Akaratlanul mosoly került az arcomra. Tom nem is sejtett semmit, Gordonról és rólam! Én meg azt hittem, valahogy rájött.
Olyan ostoba vagyok te jó ég! Hisz ő a tanulmányi eredményeimre gondolt, ez volt szerinte az a "nagy titok".
Anya azonban dühös lett.
-És ezen még vigyorogsz Bill? Szégyellhetnéd magad! Tényleg igaz, amit a testvéred mond?
-Hé, most miért hazudnék? Találkoztam Andreassal, ő mondta, hogy Bill milyen gyéren teljesít. - vonogatta a vállát flegmán Tom.
-Tom nem hazudik, csak túloz. Egy kicsit el vagyok maradva, de megbeszéltem Frau Schönnel, hogy igyekszem bepótolni.- magyaráztam és még mindig nem sikerült a mosolyt teljesen eltüntetnem az arcomról.
Megkönnyebbültem, hogy a titok még mindig titok...
-Hát, ha ez a helyzet, kapd össze magad, nincs időm bemászkálni az iskolába mindenféle tanárokkal beszélgetni. Tanulj, ez az egyetlen dolgod. Most pedig gyertek be, ne idétlenkedjünk, a szomszédok azt hiszik, hülyék vagyunk.- anya befele indult.
-Ez jó volt hallod. Ahogy bepánikoltál, látnod kellett volna magadat Bill. - vihogott Tom, amint anya már messze járt tőlünk.
-Hogy tehetted ezt? - csóváltam a fejem és csak mosolyogtam rá.
-Nem is haragszol?- kérdezte Tom értetlenül.
Legszívesebben megöleltem volna!
-Nem.- válaszoltam végül kurtán.
Most Tom kezdte el rázni a fejét, mint aki nem ezt a reakciót várta.
-Hát Bill, akkor te tényleg nem vagy normális.
-Lehet...- vontam vállat és végre újra Tomra mertem nézni, úgy mint a szobájában.
Abban a percben jó volt ismét magamon tapasztalni az izgalmat, amit a látványa váltott ki belőlem.
Az érzések, amiktől az imént még féltem most újra megrohantak, de már nem érdekelt.
Tudtam, hogy tűzpiros az arcom és hogy ez mennyire látszik, de nem zavart. Mint ahogy az sem, hogy felgyorsult a szívverésem, kevés lett a levegőm, a hideg futkosott a hátamon és hogy a nadrágom kezdett szűk lenni...Csak magamon akartam tudni a karjait, ahogy nemrég, érezni a bőre melegségét és a hátamnál a férfiasságát...
De nem mertem kezdeményezni.
Nem tudom, Tom fejében mi játszódhatott le azokban a pillanatokban, Isten tudja mire gondolt, mikor szótlanul bámult rám, mint ahogy én őrá. Nem akartam megtörni a pillanatot azzal, hogy megszólalok. Ez így volt jó, így volt tökéletes, így volt menthetetlenül romantikus számomra.
-Gyertek be! Meddig szobroztok még a kocsi előtt? A végén megfáztok!- kiáltott ekkor anya az ablakból türelmetlenül.
De egyikünk sem mozdult, még csak vissza sem válaszoltunk neki.
Tom is elmosolyodott.

-Azt hiszem, megváltoztál. - mondta.
-Te is. – vágtam rá azonnal.
Tom grimaszolt egyet és a piercing karikájával kezdett játszani.
Kivert a víz attól, ahogy csinálta. Az ajkamba haraptam és éreztem, hogy az előbb még piros arcom falfehér lesz.
-Ugyan! Én még mindig az a seggfej vagyok, mint régen!- nevetett fel ikrem, majd közel lépett hozzám.
Teljesen.
Két kezét megtámasztotta az autónál, hogy még csak véletlenül se tudjak elmenni onnan. De nem is akartam, bár fogalmam sem volt, mit akar elérni ezzel a különösen kihívó viselkedéssel.
-Ne mond ezt! Szerintem egész rendes is tudsz lenni. - dadogtam.
Egyszerűen lesokkolt a közelsége. Figyeltem, ahogy Tom megnyalja a száját, ez már sok volt. A lábamból kiszaladt az erő. Elvesztettem az egyensúlyom és nekidőltem az autónak.
-Hé, jól vagy? - Tom észrevette, hogy megszédültem és közel hajolt hozzám. Nem is láttam mást csak szemei ragyogó fényét és úgy éreztem magam, mint egy körhintán, rettentő magasságban...
-Persze Tom...csak...- sóhajtottam boldogan elveszve Tom fénylő tekintetében. Lecsuktam a szemem és azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat!
Mintha egy örvény ragadott volna el...
-Befáradnátok végre? - hallottam ismét anya türelmetlen hangját és nyílni az ajtót.
-Ideje mennünk. - Tom finoman megsimította a vállam. Csak bólogattam és mire kinyitottam a szemem, már befele tartott a házba.
Az egyetlen, ami akkor lenézett rám, már csak a hold volt. És majdnem úgy csillogott, mint Tom szeme.

folytatása következik...

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 02.

Folytatás :)
Szerző:           xxslashxx
Cím:               De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:       16
Szereplők:      Bill, Tom
Műfaj:            slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F,trágár beszéd, angst
Publikálva: 2010. szeptember 15.

Én azt hiszem, hogy Te is félnél tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.
Ha engemet mennyedbe vinnél, mélyebbre hullnál a pokolnál.
Este...A legtöbb családban ez az időszak a kellemes együttlétet jelenti. Vidám gyerekek ülnek a konyha asztalnál és várják, hogy édesanyjuk finom vacsorát tegyen le eléjük, miközben apukájuk vicceit hallgatják. Béke és melegség mindenütt.
Legalábbis, én így képzeltem a tökéletes estét. Amiben talán sohasem lehetett részem. Régen, mikor még apa velünk élt, voltak jó hangulatú vacsorák. Azóta eltelt pár év, az évek múlásával és Gordon megjelenésével pedig lassan minden emberi kihalt a házból. A melegség, a barátságosság, a kedves szavak, a gőzölgő tea illata vagy éppen a friss kalácsé. Mióta anya ilyen későn járt haza és mióta elkezdődött ez a mocskos viszonyom Gordonnal az esték többnyire csendben teltek.
Tom és Gordon is elvonult a szobájába, ahogy én is a szobámban ültem, vergődve a saját magányom és szégyenérzetem ketrecében.
Készültem a következő tanítási napra, már amikor oda tudtam figyelni és nem az undor töltötte el a lelkemet Gordon irányában.
Most sem volt másképp. Csak bámultam a matematika füzetem kockás lapját és a mindenféle
egyenleteket. Nem értettem és nem is érdekelt. Lüktetett a halántékom és fáztam. Szerettem volna most nem egyedül lenni. Egy jó szót hallani, egy kedves arcot látni.
Régebben Tom gyakran átjött hozzám, hívni sem kellett, ott termett magától és beszélgettünk. Mindenféléről. Jó volt vele. Még kicsik voltunk és gondtalanok.
És ugyanolyanok. Lehet, hogy ez a hasonlatosság tévesztette meg anyát is, mikor az általános iskola befejezése után ugyanabba a gimnáziumba íratott be mindkettőnket.
Úgy vélte ikrek vagyunk, és ugyanaz jó mindkettőnknek. Nem kérdezte mit akarunk, mi a vágyunk. Hiba volt a döntése. És ez már az első hetekben kiderült. Tomnak nem tetszett az iskola, az osztály. Gyűlölte az egészet. Már az első héten összeverekedett az egyik, magát nagymenőnek képzelő gyerekkel.
Aztán elkezdett kimaradozni. Én persze falaztam neki. Együtt indultunk iskolába, de ő egész nap az utcán lógott, aztán tanítás végén találkoztunk és együtt jöttünk haza. Hetekig ment ez az egész. Nagyon rossz volt, hazudoztunk anyának, de neki nem tűnt fel. Elfoglalt volt és nem ért rá gyanakodni. Anya azt hitte minden rendben és Tom is azt mondta egy ideig jó így, aztán majd lesz valahogy. Hiába kértem, hogy mondja el az igazat, mérgesen felcsattant olyankor. Aztán kiderült minden. És anya végre figyelt ránk. Igaz, ordítozott, csapkodott és csúnyákat mondott, de legalább volt pár perc mikor nekünk szentelte minden figyelmét.
A vita közben Tom elmondta mit szeretne és anya ennek megfelelően cselekedett. Átíratta egy kicsit messzebb lévő iskolába, ahol szakmát lehet tanulni.
Így kerültem messzebb és messzebb az ikertestvéremtől. A szoros kapcsolat kezdett mindinkább felbomlani. Tom nem kereste a társaságomat, lettek új barátai, akikkel nagyszerűen érezte magát.  A nagy beszélgetések pár mondatos párbeszédekre korlátozódtak. Nem csoda, hogy Tom nem is sejtette mi a helyzet velem. Viszont változott. Levetkőzte a gyerekességét és sokat komolyodott. De nekem teljesen mindegy milyenné lett, vagy milyen volt. Hiányzott...nagyon is.
Jaj, Tom! Ha tudnád, milyen magányos vagyok! Nem bírtam a házi feladatra koncentrálni, a fejembe éles fájdalom hasított, de annyira hogy a szemem is könnybe lábadt és zavart az éjjeli lámpa fénye. Felálltam az asztaltól és kisétáltam a folyosóra. A szokásos nyomasztó esti csend fogadott. Gordon földszinti szobájából a tv hangja szűrődött ki.
A gyomrom felfordult, ha csak eszembe jutott, hogy ma is mit csinált velem és égni kezdett az arcom. Megszédülve nyitottam be a fürdőszoba ajtaján és belém szorult a szusz. A torkom összeszorult attól, ami a szemem elé tárult.  Váratlanul ért és sokkolt a dolog, erre nem készültem. Tom állt meztelenül a zuhany alatt. A víz csobogásától nem hallotta, hogy bejöttem. Nem mertem megmozdulni csak bámultam, mint aki kővé vált. Régen láttam már ruha nélkül és ez most valahogy felkavart.
Milyen tökéletes volt a teste…És ahogy a vízcseppek végigperegnek rajta, még szebbnek látszott...Te jó Isten...de csodálatos...
Álltam ott földbe gyökerezett lábakkal és liftező gyomorral, levegő után kapkodva. Kimehettem volna, de nem tettem. Teljesen a látvány rabja lettem. Valahogy vonzott, mint a mágnes. Mi a franc ütött belém? Undorodnom kellene bármilyen férfi test puszta gondolatától is...Mégis izgalom futott végig rajtam, ahogy néztem ikremet. Tiszta izzadtság lett a hátam, ahogy a szemem egy bizonyos pontra vándorolt. Tom ágyékára. Megbabonázva néztem és csodálkoztam önmagamon. Mégis, mi van velem?! Tom hirtelen elzárta a csapot és ekkor észrevett. Nem esett zavarba. Én viszont annál inkább, villámgyorsan kaptam el a tekintetemet róla.
-Hát te?- mosolyodott el.
-Tom...- suttogtam. Nem jött ki értelmes mondat a számon. Még mindig a kilincset szorongattam.
-Na, mi van Bill? Mit szeretnél mondani?- lépett ki Tom a zuhany alól és lassan emelte magához a törölközőt. Én meg próbáltam mielőbb összeszedni széthullott önmagamat.
Mondanom kellett volna valamit, de az agyamat mintha kiürítették volna, egyre csak Tom számomra hihetetlenül vonzó testének képe ugrott be és semmi más.
A párás tükörre sandítottam majd a szemem sarkából ismét Tomra, aki közben már megtörölközött és elkezdett öltözni. Valamelyest megkönnyebbültem, a gyomromból eltűnt a görcs, már a homlokom sem tüzelt annyira, az a lüktetés, ami végigszaladt rajtam kezdett alábbhagyni.
-Nem is tudtam, hogy itthon vagy.- nyögtem ki nagy sokára, hogy ne tűnjek még ostobábbnak.
-Miért?! Szerinted hol a fenébe kellene lennem? - kérdezett vissza kissé gúnyosan Tom majd immár felöltözve, a szobája felé indult. Magam sem tudom miért, de követtem, mint egy kölyökkutya. Nem szólt semmit és még csak nem is csodálkozott ezen. A szobájába érve rám törtek a emlékek. De régen nyitottam már be hozzá! És semmi sem változott. Ugyanaz a rendetlenség fogadott, mint amikor utoljára ebben a szobában jártam.  Hát igen, van amiben testvérem nem tud megváltozni! A nyitott ablakon át  hűvös levegő áramlott be és felhallatszott a közeli főút forgatagának zaja.  Leültem az ágya szélére. Közben Tom az ablakhoz ment és rágyújtott.
-Minden oké amúgy?- kérdezte váratlanul a füstöt hosszan kifújva.
Felkaptam a fejem. Most mire akart célozni?
-Ezt hogy érted?
-Elég érdekesen viselkedsz mostanában. A konyhát is majdnem felégetted. Mindig csak álmodozol, nézel a semmibe. Mint aki nem ezen a földön jár. Mi a kurva élet lett veled, Bill?! - nézett rám dühösen Tom. Istenem! Bárcsak elmondhatnám neki, de nem lehet…Ezt nem...
Felpattantam az ágyról és mellé sétáltam.

-Kérsz?- tartotta elém a füstölgő cigarettáját.
-Nem kösz.- ráztam a fejem és kicsit hányingert kaptam a cigarettafüsttől. Gordon is mindig rágyújtott az együttlétek után. Igen, ott szívta az undorító cigijét a hátam mögött, miközben végig engem nézett. Tudtam. Éreztem a tekintetét a hátamba fúródni, mint valami éles kés.
Tom vállat vont és ismét beleszívott a cigarettába.
-Mi van az iskolában?- kérdezett újból.
Értetlenül pillantottam rá. Mi ez a nagy kérdezősködés?
-Semmi...utálom...- dünnyögtem, majd szemem a függönyre, aztán az előttem elterülő már sötétbe burkolózott városképre szegeződött.
-Hé, már te is? Én már a legelején megmondtam, hogy az az iskola tré! Azért nehogy lógni kezdj, mint én! Anya akkor irtó dühös lesz.- ikrem arcán mosoly suhant át.
-Ha Andreas nem lenne ott, azt hiszem én is elkerülném messze az iskolát. Gyűlöletes egy hely, nem tudok ott megszokni és én egész mást szeretnék csinálni. - jelentettem ki.
-Nocsak és mit?- kérdezte kíváncsian Tom.
-Azt hiszem szívesen lennék ápoló. Például gyerekek mellett. Nincs szebb, mint egy kisbaba születése.- feleltem.
Régi tervem volt ez, de még senkinek nem hozakodtam vele elő. Tom megdöbbent. Kis ideig nem is szólalt meg. Elszívta a cigarettát, a csikket kidobta az ablakon és úgy tűnt, hogy valamin nagyon gondolkodik.
-Ezt nem hittem volna rólad tesókám. Tényleg szép, amit mondasz, ott lenni és látni a kezdeteket, de tudod, az ilyen kórházas dolgokhoz sajnos hozzátartozik a halál is. És szerintem te azzal nem birkóznál meg.- mondta egyszer csak.
Ezen a komoly mondatán meg én döbbentem meg.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen felnőttes az észjárása! Nem tudtam mit reagálni hirtelen. Csak néztem rá, ő meg rám. Évek óta nem néztem meg jobban Tomot. Nem is tudom miért, talán mert nyakig merültem a saját nyomorúságomban.
Ikrem külsőleg is kicsit más lett. Jóképű. És egészen férfiasak lettek az arcvonásai...Ismét úgy éreztem magam, mint amikor rányitottam a fürdőszobában. Pedig már volt rajta ruha, mégis kegyetlen izgalom tört rám. És már semmit sem értettem. Legfőképpen magamat nem. Miért ver így a szívem tőle, miért környékez az ájulás és önt el ez a furcsa, egyszerre rossz és jó érzés? Miért nem tudom levenni a tekintetemet az arcáról? És ő miért bámul rám szintén? Vettem egy nagy levegőt és minden erőmet összeszedve az ablak felé fordultam. Valami szorította a mellkasomat, a légcsövemet. Nem volt rossz. Csak kényelmetlen...
-Igazad van Tom. A veszteségeket mindig rosszul viseltem. - suttogtam és apa jutott az eszembe. Az utolsó délután, amikor velünk volt. Ahogy dobálta be a ruháit egy utazótáskába és mi Tommal kérleltük, hogy maradjon, de ő könnyekkel a szemében csak egyre azt hajtogatta, nem teheti.
Anya pedig ott állt a szoba ajtajában karba tett kézzel, arra várva, hogy apa végleg elmenjen. Emlékszem az arcán fölény volt, győztes mosoly.
-Apa jár a fejedben neked is?- kérdezte ekkor Tom.
Bámulatos volt, hogy néha még mindig egyazon dologra gondolunk szinte egyszerre. Bólogattam. Tom kicsit közelebb jött hozzám. A karunk összeért az ablakpárkánynál.
-Igen. Alig találkozunk, amióta felköltözött a városba. Hiányzik. Néha mindennél jobban szeretnék vele beszélni.
-És miről? Csak nem titkolsz valamit? - vágott a szavamba ikrem.
Kicsit megszédültem. Már megint ez a faggatózás, amitől rettegni kezdtem. Néha olyan érzésem volt, hogy Tom sejt valamit Gordonról és rólam.
 -Titkolni? Én? Ezt mégis honnan veszed? - dadogtam és elfogott az idegesség.
Tom ismét elkezdett bámulni. Áthatóan. Mint aki belelát a fejembe. És közben mosolygott. De nem tudtam mit kezdeni ezzel a mosollyal. Egyszerre volt izgató és zavaró is.  Kezdtem elvörösödni és összekavarodni. Most nem úgy nézett, mint ahogy egy ikertestvért kellene. Kihívóan mustrálgatott. Zavarodottan sütöttem le a szemem, hogy elkerüljem ezeket a pillantásokat és a mosolyát, amik amellett, hogy kissé idegesítően hatottak, felforralták a véremet.
Tom pedig hirtelen a hátam mögé került, karjai bilincsként fonódtak össze derekamon.
A meglepettségtől szóhoz sem jutottam, ő pedig a nyakamhoz hajolt, elsimította onnan a hajamat és ajkát végighúzta rajta. Beleremegtem. Ilyet még sohasem csinált velem az eltelt évek alatt.
-Fölösleges tagadnod. Tudom a titkodat...- mondta halkan.
Szinte suttogott. Bennem pedig egy szempillantás alatt megfagyott a vér.

folytatása következik...