2018. május 18., péntek

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 08.


Sziasztok!

Nagyon köszönöm a kattintásokat, a kommenteket. Itt is a folytatás! Kellemes hétvégét mindenkinek! :*



Szerző: xxslashxx
Cím:
De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:
16
Szereplők:
Bill, Tom, Gordon, Simone
Műfaj:
slash, twincest
Figyelmeztetések:
F/F, trágár beszéd, túlzott romantika
Publikálva:
2010. november 15.


De ki menti meg a lelkemet?!

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
Anya lelkiismerete feltámadhatott, mert hétvégére félretette a munkát és nekiállt főzni, hogy összehozzon egy olyan igazi, vidám családi vacsorát. Reggel óta a konyhában volt, kétféle süteményt is készített és nagyon bízott a sikerben.
Csakhogy jókedvet nem tudott az ételekbe csempészni.
Talán még soha életemben nem ültem olyan feszült csendben egy vacsorán, mint akkor.
Nagyon nem volt kedvem ehhez, fáradt voltam, az elmúlt napok szinte csak a tanulásról szóltak. Sokszor késő éjszakáig maradtam a tankönyveim felett, hogy minél előbb behozzam a lemaradásomat, mert az összes tanár követelte rajtam. Ráadásul Andreas azóta sem állt velem szóba.
A tanulásban néha azért tartottam egy kis szünetet. Olyankor rögtön Tomra gondoltam, de az után a bizonyos részeg éjszaka után alig-alig találkoztunk. Hiába akartam csak úgy az útjába vetődni, hogy értelmes beszélgetést kezdeményezzek, valahogy nem sikerült, ha mégis váratlanul belefutottam, elvörösödtem és zavaromban össze-vissza locsogtam, ő bólogatott, helyeselt,  aztán pár szavas mondatokat követően elváltak útjaink.
Látszólag olyan volt, mintha akkor éjjel nem történtek volna meg a csókok és érintések. Pedig nagyon is valósak voltak és örökre beleégtek az emlékezetembe, lángoló képkockákkal.
A vacsora asztalnál is ezen járt az eszem, jó volt hogy Tom ott ült mellettem, de nem mertem ránézni. Gordon persze velem szemben kéjesen vigyorgott. Igyekeztem nem oda figyelni. Elment az a kevés étvágyam is.
Tom is teljesen rosszkedvű volt, ő még mindig anyára haragudott a be nem tartott igérete miatt. Egyedül csak anya volt bizakodó, hitt az este sikerében és igyekezett ezt nekünk is átadni.
-Meséljetek már valamit fiúk, csak ültök itt és némán esztek! Lazítsunk, erről szól a hétvége! Olyan ritkán vagyunk együtt!
-Mégis elárulnád ez kinek a hibája? - sandított rá dühösen Tom.
-Tudom, sokat dolgozom mostanában, de értetek csinálom.- mentegetőzött anya.
-Aha, hát hogyne. - bólogatott ikrem, sokat sejtető hangsúllyal.
Anya tanácstalanul nézett Gordonra, aki vállat vont és evett tovább. Micsoda nagy segítség! De hát érthető, hogy nem érdekelte anya harca Tommal, mikor egészen más forgott a fejében.
Anya zavartan tologatta a villáját a tányér szélén.
-Bill, sikerült már bepótolnod az elmaradt leckéidet?- érdeklődött halkan.
-Igyekszem, de nem megy egyik napról a másikra. -feleltem és ugyanúgy zavarban voltam, mint anya. Idejét sem tudtam, mikor érdekelte a tanulmányi eredményem utoljára.
-Remélem, hogy rajta leszel az ügyön. Minap összeakadtam Frau Schönnel a szupermarketben és érdekes dolgokat mondott.
Kiejtettem a kezemből a villát, ami hatalmas csörgéssel esett a tányér mellé, majdnem a földre.
-Mit? - kérdeztem halálraváltan.
-Azt hogy nem figyelsz, hogy szét vagy esve, fiam. Elmélázol, ha valamit kérdez, nem tudod a választ, azt mondta úgy jársz, kelsz az iskolában, mint egy élőhalott és hogy több tanár is ugyanígy vélekedik rólad.
-Nahát. - elöntött a forróság. Gordonra néztem, aki legnagyobb lelki nyugalommal evett tovább. Pedig minden miatta van. Hogy ilyen lettem csakis neki köszönhető! Megszorítottam a villa nyelét, hogy uralkodjak magamon, ne pattanjak fel az asztaltól és csapjam be teljes erőből az ajtót. Forrongó düh munkált bennem.
-Ez minden? Te nem tudod, hogy épp most szúrod el a továbbtanulási lehetőségeidet? Valami nem stimmel veled Bill! Most már látom én is! Talán legjobb lenne egy pszichiátert keresni, míg nem késő. – dühöngött tehetetlenül anya.
-Már késő.- suttogtam magam elé keserűen mosolyogva.
Ezen nem tud segíteni egy orvos. Ez olyan dolog, amit nem lehet kibeszélni, mert mázsás a súlya. Nem lehet lerázni sem, mert az ok, ami miatt olyan vagyok amilyen, itt él a házban, itt ül az asztalnál és jóízűen falatozgat.
-Mit mondtál? - kérdezte anya.
-Semmit. - intettem a fejemet csóválva.
-Ugye szerinted is jó ötlet lenne egy szakember Bill mellé? - pillantott Gordonra anya.
-Igen, biztos jót tenne. - helyeselt Gordon tele szájjal.
Minden erőmmel a villát szorítottam, hogy most azonnal ne ordítsam ki kétségbeesve, ami a lelkemet nyomja. Te jó ég, milyen képmutató ez a Gordon! Most ezt  mondja, aztán a hálószobába rángat, és ha nem lenne erőm falat felhúzva érzéketlenül elviselni az egészet, már nem tudom, hol lennék! Nem nekem kell pszichiáter! Az egyetlen, aki beteg, az egyes egyedül ő! De hallgatnom kell, ha belül belepusztulok is.
-És az én osztályfőnökömmel véletlenül nem találkoztál? - vette át ekkor a szót Tom.
-Nem. Miért? - húzta fel anya a szemöldökét.
Tom arcán gúnyos mosoly szaladt át.
-Hát esetleg megemlítette volna, hogy felolvasta a nevemet, ugyanis szóbeli dícséretben részesültem a gyakorlati munkáim miatt. Ez volt a nyílt napon. Tudod, ahova basztál eljönni! – hangján érezhető volt az indulat.
-Hé, Tom, ne beszélj így anyáddal. - szólt közbe Gordon.
-Ne avatkozz bele légyszives, nem a te ügyed. - hurrogta le Tom Gordont, majd ismét anya felé fordult.
Ő közben már elkezdte leszedni a tányérokat.
-És most mit vársz tőlem? Csússzak hason megbánást tanusítva? Bocsánatot kértem. Nem szórakozásból vagyok tizenkét órákat egy irodában, azért dolgozom, hogy mindenetek meglegyen. Lehetnél megértőbb is. morgott.
-Francokat! Ha nem látod, hogy hova tart ez az egész, vak vagy! Ha nem hallod mit akarok neked sokadszorra is mondani, süket vagy! És ha nem érted miről ugatok itt neked, akkor hülye is!
Megdöbbentett, amit mondott. A gondolkodása most is hihetetlenül érett volt, csak a kirohanásai voltak még gyerekesek!
-Na, most már elég! - anya szeme fenyegető szikrákat szórt.
-Ne Billt küldözgesd pszichiáterhez, hanem nézz magadba! De tényleg elég, én befejeztem! Köszönöm a finom vacsorát! - Tom felállt az asztaltól és az emeletre indult.
Véget vetve ezzel a borzasztóan erőltetett és annál is kényelmetlenebb szituációnak. Anya és Gordon csak meredtek egymásra.
Majd hirtelen Gordon jóllakottan felállt és megsimogatta anyám vállát.
-Tizenéves, majd észhez tér.
A nappali felé félúton rámnézett. Szinte éreztem, ahogy végigmér. Beharaptam az ajkam és a terítőt kezdtem el bámulni.
Gyűlöltem, amit csinált...
Anya a konyhaszekrényhez ment és zsebkendőt vett ki onnan. A szemét törölgette.
-Nyugodj meg anya. - mondtam neki vigasztalóan, erre rámförmedt.
-Nincs tanulnivalód Bill? Eredj a szobádba!
Így hát felmentem és nekiálltam a házifeladatoknak. Volt bőven, de valahogy mindig elkalandoztak a gondolataim.
Ráadásul a rádióból is szólt a zene. Nem akartam lekapcsolni. A csend idegesített volna, így viszont semmit sem haladtam a tanulással, mert minden zeneszámot, amit meghallottam, énekelgetni kezdtem és közben ikrem járt a fejemben.
Különösen egy Lifehouse dalnál a Hanging by a moment-nél. Kedveltem, de régebben nem tudtam azonosulni a szöveggel, sohasem akartam megállítani a pillanatot, sőt életem legtöbb részében azon voltam, hogy minél gyorsabban teljen az idő.
Legalábbis addig az éjszakáig nem értettem miről szól a dal, amíg Tom nem volt ott velem abban a szoros közelségben. Amíg nem érintett meg olyan szenvedélyesen, és amíg nem tapasztaltam milyen a csókja.
Igen, akkor, egész életemben először megállítottam volna a pillanatot. Csak én és Tom! Örökké!
Elmosolyodtam a felismeréstől, hogy mennyire ide illenek most a dal sorai.
Ajtócsapódást hallottam ekkor és láttam Tomot elviharzani az szobám nyitott ajtaja előtt. Kiszaladtam a szoba elé.
-Tom hova mész? - kiáltottam.
Erre megállt a folyosó végén.
-El. - vont vállat dacosan.
-Mégis?- kérdezősködtem.
-Nem mindegy az neked Bill? Lelépek és kész!
-Elviszel magaddal? - csodálkoztam, hogy ezt megkérdeztem, de kezem már nyúlt is a fotelben lévő kabátomért és válaszra sem várva siettem Tom felé.
-Ha akarsz, jöhetsz. Az biztos, hogy én most nem maradok itt! - indult lefele a lépcsőn.
Határozott léptekkel követtem.
-Ti meg hova készültök? - nézett ki a konyhából anya.
-Szívunk egy kis friss levegőt. – válaszolt Tom flegmán, de meg sem állt, csak ment feltartóztathatatlanul előre.
-És a tanulás? - hallottam még anya hangját.
-Az megvár! - vetette oda Tom.
-Majd jövünk! - néztem anyára, aki értetlenül és kissé talán szomorúan állt a konyha ajtajában. Sajnáltam ezt az egész elrontott vacsorát, ezt az estét. Ő jót akart, de vannak sebek, amiket nem lehet egykönnyen begyógyítani. Én már csak tudom.
Tom hallgatagon lépdelt mellettem. Nyomasztott a némasága.
-És most merre?
-Majd én azt tudom! - a léptei egyre gyorsultak, már-már szaladni kellett, hogy tartsam vele a tempót. Nem volt közlékeny hangulatában. És lehet, hogy terhére voltam a kérdezősködésemmel. Nem mertem többet megszólalni, haladtam mellette szó nélkül. Utunk egy buszmegállóba vezetett és felszálltunk az éppen arra jövő járatra. Most már tényleg nem értettem semmit, de kiváncsi voltam hol lyukadunk ki.
-Valamelyik osztálytársadhoz megyünk? - érdeklődtem a levegőt kapkodva, mert a gyors lépések kicsit kifárasztottak.
-Dehogyis. - felelt Tom kurtán.
-Akkor egy kocsmába, hogy leigyuk magunkat? - ezt viccnek szántam, de Tom megvető pillantást mért rám.
-Hülye! - aztán kifelé bámult a busz ablakán.
A végállomáson szálltunk le, az akkor már üres járműről. Besötétedett, néhol lámpák égtek. Barátságtalan és számomra ismeretlen környék volt ez. Hiába éltem le ebben a városban az életemet, még sosem jártam itt. Tom viszont otthonosan mozgott. Rágyújtott és elindultunk az aszfaltozott úton.
-Hol vagyunk Tom? Ez valami gyártelep? . néztem szét elhaladtunkban, a rozsdás autóroncsok, ottfelejtett vasúti kocsik, magasba meredező, lebontásra ítélt házak és gyéren pislákoló ősrégi lámpák között.

Nem mentünk sokat, Tom megállt az egyik épületnél.
-Igen Bill. Ez egy régen bezárt gyár. - válaszolta a cigarettáját fújva.
Félrehajtotta a szakadt drótkerítést és bebújt a résen. Aztán kérdőn nézett rám, azt várva, hogy követem e. Nem akartam gyávának és unalmasnak látszani, négykézláb ereszkedtem és bemásztam én is. Addigra Tom már egy fémládán üldögélt cigije utolsó slukkjaival.
-Nem őrzi kutya a telepet? - néztem körbe. Tiszta föld lett a kezem, megtöröltem nadrágomba.
-A kutya elől van, ide nem ér el, észre sem veszi, hogy itt vagyunk. Éjjeliőr meg nincs. Tudom. Nem egyszer voltam már itt.- válaszolta és eldobta a csikket, majd megindult az épületbe.
Betört ablakú, málló vakolatú igaz lélekvesztő volt. Falain mindenfele graffitik. A feltámadt esti szélben, kísértetiesen megnyikordultak a gerendák, a hiányos tetőn lévő takafólia is idegesítően lengedezett. Valami régi horrorfilmre emlékeztetett az egész.
-Gyakran jössz el ide? - húztam össze magamon fázósan a kabátomat.
-Aha, eléggé. - Tom befordult egy hosszú folyosó végén, gyorsan utána mentem.
-De mikor? - döbbentem meg és elnéztem a sok egyforma, fehérre mázolt ajtót, amik mögött egykor irodák lehettek.
-Amikor azt hiszitek, a haveroknál vagyok. Hát közlöm veled, hogy nem mindig dekkolok náluk. Mert van, hogy erre vágyom. - húzta végig Tom az ujjait a fa lépcsőkorláton, majd felpattant egy odaállított íróasztalra.
-Mégis mire? - értetlenkedtem.
-A csendre, a nyugalomra, hogy ne kelljen jópofiznom a családnak. Egyszerűen jó időnként nem kérdezni, nem válaszolni, ülni egy helyben, füstölgő cigivel, vagy egy üveg piával és nem haza gondolni. Bill, én gyűlölök otthon lenni!
Tom őszinte vallomása meglepett. Nem gondoltam, hogy így érez. Azt hittem, ez a nézeteltérése anyával, csak időleges és megoldódik, aztán megy minden tovább.
-Nem jobban, mint én. - bukott ki belőlem, de aztán gyorsan elhallgattam. Elég volt a múltkori kirohanásom, nem akartam mást is elárulni Gordonról és mocskos viselkedéséről. Pedig ha valaki, akkor én tudtam, milyen igazán gyűlölni azt a házat, közeget, ahol nap, mint nap akaratomon kívül, izgalomtól nyirkos kezek tapadnak rám, kéjes lihegés cseng a fülembe és leírhatatlan testi, lelki fájdalom jár át...
Tom csodálkozva fogadta kijelentésemet.
-Nem mondod, hogy te is rühelled anya nemtörődömségét és Gordon okoskodását?
-Mindennél erősebben. - suttogtam undorodva magam elé, mert megjelent szemeim előtt az annyiszor végig élt jelenet, ahogy Gordon végigsimít a vállamon.
-Azon agyalok, hogy le kéne lécelni.
-Te is tudod, hogy amíg nem vagyunk nagykorúak és iskolába járunk, erre nincs lehetőség. - vágtam Tom szavába, miközben mellé ültem. A jól ismert láz újra elkapott és ajkam epekedve vágyott a csókjára.
Tom hirtelen megszorította a kezem.
-Esetleg apához költözhetnénk! - nézett rám ötletétől átszellemülten.
Istenem! Hát persze! A megoldás itt volt és mégsem számoltam vele. Apa, ő szeret minket, hiányzunk neki! Biztos megengedné.
Olyan buta voltam, hogy erre nem gondoltam egy percig sem. Hagytam Gordonnak, hogy zsaroljon, és hogy hozzámérjen. Pedig lehet, hogy minden ilyen egyszerű. Aztán elkomorodtam.
-Anya ebbe sose menne bele.
-Elintézem! Neked csak jönni kell velem, ha akarsz. Bízz bennem, cserébe én is bízom benned! - Tom szédítően elmosolyodott és a vállamra téve a kezét, magához húzott. Teljesen megzavart, ahogy éreztem az illatát és arcom szinte a pulóverébe temettem, egyik kezem valahogy a kezét érintette, a másik pedig a nyaka környékre került. Remegni kezdtem belülről, a gyomrom össze-vissza liftezett a tudattól, hogy közel lehetek hozzá. Elvesztettem az önkontrollt magam felett. Te jóságos ég! Tom elvette a maradék eszemet is! Olyan lehettem, mint aki sokat ivott, mert Tom vigyorogva hajolt az arcomba.
-Hé, Bill minden oké?
Édesen nevetett, számomra gyönyörűséges volt. Egyszerre kisfiús és férfias. Nevetése áthatolt a saját magam állította falon és fényt varázsolt a sötét magányba, oda ahova eddig senkinek sem sikerült eljutnia. Én is mosolyogtam, elsöpörtem a hajamat a szememből. A fejem kóválygott, néha elmosódott foltokat láttam csak, néha meg a vaksötétet. De Tom ott volt velem, ha lecsuktam a szemem, akkor is.
Nekem ragyogott…
-Jól vagyok. - mondtam alig hallhatóan. A vágy elvette a hangomat, de adott valami sokkal nagyobb dolgot. Bátorságot.
Vagy affélét...Tom beszélt még valamiről és épp cigarettát vett volna elő, de beleütköztem a kezébe. A cigi a földre esett, keresgélni kezdte. Teljesen közel húzódtam hozzá és mikor felnézett, ajkaimat szinte rápréseltem a szájára. Annyira nem tudtam, hogy kell, de akartam! Tom meglepődött, a cigarettát megint elejtette, de nem is kellett már. Más dolog kapott szerepet azokban a percekben.
Mégpedig az emésztő, mindenen felülemelkedő szenvedély.
És igen! Pont egy poros raktárépületben...


folytatása következik...


2018. április 25., szerda

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 07.


Sziasztok!

Itt az új rész, minden kattintásért köszönet <3

Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 16
Szereplők: Bill, Tom, Gordon, Andreas
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, trágár beszéd 
Publikálva: 2010. november 2.

De ki menti meg a lelkemet?!

Bárcsak át tudnék sétálni az elmém ajtóin; hogy az emlékek mindig kéznél legyenek, ez segíthetne megérteni az éveket. Bárcsak tudnék választani Menny és Pokol között.
Rosszul aludtam. A padló nagyon kényelmetlen volt és egy idő után elég hideg is. Fázott a hátam és a derekam, de akkor sem mozdultam Tom mellől.
Az ő álma is nyugtalan lett egy idő múlva, forgolódott és beszélt valamit, amit nem értettem, de felébredtem rá. Homloka izzadt volt, a teste tűzforró. Aggódtam érte, nehogy baja legyen, hiszen nem tudtam mennyit ivott. Hajnalban már egyáltalán nem tudtam visszaaludni, csak néztem Tomot, ahogy fekszik mellettem. Néztem és a tegnap történtekre gondoltam. Egyszerre tört elő belőlem a vágy és a félelem. Mindennél többet jelentett nekem az, amit velem tett.
Óvatosan végigsimítottam a karját. Akkor már nem volt forró a bőre. A légzése is normális lett. Talán azt álmodta, hogy anya elment az iskolai nyílt napra és könnyes szemmel hallgatta, ahogy a tanár Tom nevét mondja.
Drága Tom! Még akkor is rabul ejtett, mikor éppen aludt. Nem tudtam felkelni és csak úgy otthagyni, pedig tegnap egyik leckémet sem készítettem el, mégsem indultam, hogy megcsináljam. Bámultam tovább, miközben a szívem néha ki akart esni a helyéről, ha elkalandoztak a gondolataim.
Az ébresztőóra időben jelzett. Összerezzentem, ahogy meghallottam bántóan éles hangját. Gyorsan az íróasztalomhoz rohantam és kikapcsoltam az ébresztést, majd visszasétáltam Tomhoz, aki mocorogni kezdett.
-Jó reggelt Tom. - térdeltem mellé.
Álmosan nyitotta fel a szemeit.
-Hello...- köszönt nagy sokára megviselt hangon.
-Azt hiszem, fel kellene kelned. - mondtam neki halkan.
-Nem megy. - dörzsölte a szemét.
-Akkor elkésel az iskolából.
-Oda most nem bírok bemenni! - vágott a szavamba Tom és ismét lehunyta szemeit.
Mi tagadás, nekem sem volt sok kedvem iskolába indulni, de tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem Andreastól.
Elmentem zuhanyozni és fogat mosni, remélve hogy mire visszaérek a szobámba, Tom meggondolja magát, de ugyanabban az állapotban találtam, mint amikor kimentem.
Felöltöztem és gyorsan megfésülködtem. Közben néha Tomra sandítottam, de nem mozdult.
Kinéztem az ablakon, anya kocsija szokás szerint nem állt már a garázs előtt, Gordoné azonban igen. Rögtön idegességet éreztem a gyomromban, de bizakodtam, hogy nem futok vele össze. Bedobáltam a tanszereket a táskába, felkaptam még egy pulóvert és táskámmal a kezemben kifelé indultam.
-Hé, tudom, hogy tegnap nagyon gusztustalanul viselkedtem. - szólt utánam fáradtan Tom.
Megálltam az ajtónál és visszafordultam.
-Megértelek, hogy csalódott voltál a nyílt nap miatt. - mosolyodtam el.
-Nos, igen...felejteni akartam azért ittam, de a dolog a visszájára sült el, mert mindenre emlékszem. Arra is mit mondtál, arról a patkány hapsiról, aki erőszakoskodik veled. Ezen nem lehet csak úgy túllépni, ugye tudod? - Tom résnyire nyitott szemmel vizsgálgatott engem, és nyilván tisztán látta, ahogy előbbi mosolyom rémületté változott. A táska is kiesett a kezemből...Istenem ne! Nem felejtette el! Az ajtónak dőltem, mert imbolyogni kezdett velem a szoba.
-Ezt hagyjuk.- suttogtam dacosan.
-Nem Bill, ne hagyjuk! Szépen elmondod ki az és visszarugdosom az anyjába. - mondta Tom sötét tekintettel.
-Soha nem akarok erről beszélni Tom. Soha! Érted?! - vágtam oda Tomnak kissé hangosabban is, mint kellett volna. De a hangom felett is a kétségbeesett ijedtség uralkodott.
Felkaptam a táskámat és nagy lendülettel kinyitottam az ajtót.
-És persze arra is élesen emlékszem, amit a földön csináltunk. - szólalt meg ismét ikrem.
Tetőtől talpig leizzadtam és zúgni kezdett a fejem.
-Igazán? - néztem vissza az ajtóból.
Tom elvigyorodott és nyakig betakarózott.
-Az meredek volt, de tetszett. - nyalta meg az ajkát és kihívóan játszadozni kezdett piercing karikájával. A szédülés, rosszullét, ájulás kerített hatalmába. És a nemi izgalom. A szívem közben boldogan ujjongott. Emlékszik! És szerinte is jó volt! De mivel még az előbbi téma hatása alatt voltam, így nem tudtam megfelelően kimutatni az érzelmeimet, pedig mindennél jobban szerettem volna Tom nyakába ugrani és talán megint megcsókolni. Nem mertem, valami visszafogott.
-Hát nekem most indulnom kell. - mondtam Tomnak, nem odaillően és tompán, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
A konyhába siettem és gyorsan készítettem magamnak egy vajas kenyeret. A kávé, tea már rég kihűltek, ebből láttam, hogy anya ismét korán ment dolgozni.
Az asztalon egy cetlit találtam, amit ő írt:
" Fiúk! Megpróbálok sietni, de lehet, hogy ma is későn jövök a munkából. Ne várjatok meg a vacsorával. Tom! Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a nyílt napra, majd kárpótollak. Szép napot! Csók: anya."
Nem valami sok, ahhoz képest, hogy napok óta alig láttuk. Eltoltam magam elől a papírt és reggelizni kezdtem, de nem esett valami jól. A gyomrom tiltakozott az evés ellen, a nyelőcsövem összeszűkült és csak Tomra bírtam gondolni. Megfordult a fejemben, hogy hagyom az iskolát mára és visszasietek a szobámba.
Ekkor megjelent Gordon. Mikor megláttam, megkeseredett számban az étel. Elegáns szürke öltönyt és hozzá illő nyakkendőt viselt, körül lengte a szokásos parfümillat, amit számomra rémes volt érezni.
-Jó reggelt! - Gordon rám sem nézve, berakott egy csésze kávét a mikrohullámú sütőbe.
-Neked is. - biccentettem fagyosan.
Amikor a mikró zúgása abbamaradt, hirtelen mehetnékem támadt. Felpattantam az asztaltól, de úgy hogy összekoccantak az ott lévő csészék. Gordon felnézett kávéjából.
-Sietsz? - mosolyodott el.
Vörössé vált az arcom. Kábultan bólogattam és kifelé igyekeztem. De akárhogy siettem, a távolság óriásinak tűnt a konyha és a bejárati ajtó között, pedig csupán néhány métert kellett volna megtennem, a lábaim viszont mintha nem engedelmeskedtek volna.
-Bill! - hallottam Gordon hangját.
Nem feleltem. Bukdácsolva igyekeztem az ajtó irányába.
-Bill! Itt vagy még? - szólalt meg ismét.
A szívem a torkomban dobogott és minden egyes porcikám a menekülést diktálta. Reszkető kezekkel nyomtam le a kilincset,  mikor Gordon ujjait éreztem a vállamon.
Őrült sebességgel fordultam irányába, a hátam erősen csapódott neki az ajtónak.
-Bill, nem hallod, hogy neked kiabálok? - Gordon arcán az előbbi taszító mosoly és a számomra jól felismerhető, kiéhezett pillantások voltak. A rémület elnémított egy időre. Gordon keze a hátamra vándorolt és magához húzott.
-Tom az emeleten van. - suttogtam és szemem fel-alá járt Gordon és a padló között.
-Tudod, hogy őrjítő vagy, mikor pánikba esel? - kérdezte Gordon teljesen váratlanul.
-Mit akarsz? - a hangom remegett, ahogy én magam is.
Gordon elengedett, de ugyanúgy kéjesen vigyorgott.
-El fogsz késni az iskolából. - jegyezte meg válasz helyett.
-Igen...igen...- helyeseltem, ahogy hátráltam. Gordon megvárta, míg a lábam kívül kerül a küszöbön, majd rám csukta az ajtót.
Nem értettem mi volt a célja az előbbi megmozdulásával, de sokkoló volt.
Elindultam az udvaron keresztül az utca felé. Még felnéztem a szobám ablakába, de nem láttam semmi mozgást, Tom biztos újra elaludt.
Nehezen nyugodtam meg Gordon reggeli közjátékától, felzaklatott. Hiába mentem lassan, hogy legyen időm lehiggadni, nagyon sokára lettem valamivel jobban.
Az osztályba érve még egy kellemetlen meglepetés várt. Andreast két paddal hátrébb ülve találtam. Ledermedtem. Nagyon magamra haragíthattam, ha így döntött. De hát mit is vártam? Elszúrtam a terveit.
Megálltam a padja előtt. Épp a mobiljával játszott, fel sem nézett.
-Andreas beszélhetnénk? - kérdeztem halkan.
-Nincs miről. - felelte kurtán Andreas.
-Tudom, hogy haragszol...
-Az nem kifejezés! Tegnap összejöhettem volna Sabrinával, ha Corinna nem lóg a nyakunkon, de hát ott volt és mivel neki nem jutott pasi, minket fárasztott a hülyeségeivel. Köszönhetően neked! - vágott a szavamba dühösen barátom.
-Annyira sajnálom. - hajtottam le a fejem.
-Hát ja képzelem. Elegem van a gyerekes játékaidból és főleg belőled! Nekem olyan barát nem kell, aki cserben hagy, mert beijed két csajtól. - húzgálta a száját Andreas.
-Kérlek, Andreas ne haragudj! Te nem tudhatod, miért vagyok ilyen és nem is árulhatom el, de...
Andreas azonban nem akart végighallgatni. Mérgesen csapta le mobilját a tankönyvei tetejére.
-Te nem vagy normális Bill! És én nem foglalkozom őrültekkel!
-Nem vagyok őrült. - mondtam, de most is közbeszólt.
-Őszintén szólva, már nem érdekel milyen vagy és nem érdekel a nyomorod sem! - ezzel előkereste a CD lejátszóját és felvette a fülhallgatót, jelezve hogy nem kíván velem több szót váltani.
Megsemmisülten álltam felette, de nem reagált. Aztán becsengettek, én pedig egyedül ültem a padba, amin eddig Andreassal ketten osztoztunk. A dühös sírás kaparta a torkomat és csak hallgattam a tanár szavait az órán, de nem jutott el belőle semmi a tudatomig.

Jóvá kell tennem, amit elrontottam, Andreasnak meg kell értenie, hogy ez az egész nem ellene volt, hogy teljesen más áll furcsa viselkedésem mögött. Csak azt nem tudtam, hogy magyarázzam el neki, miben vagyok, mikor tulajdonképpen, néha én sem értem magamat. Az viszont biztos, hogy nem veszíthetem el Andreas barátságát!
Testnevelés óra előtt összeszedtem a bátorságomat, hogy megint megpróbáljak beszélni vele. Egy csapat fiúval beszélgetett az osztályból. Ott álltak az öltözőszekrények előtt.
-Andreas ráérsz egy kicsit? - álltam meg mellette.
-Mi van Bill? Nem mondtam értelmesen, hogy teszek rá mi bajod? - mordult rám barátságtalanul. A többi fiú arcán gúnyos mosoly suhant át.
-Meg kell hallgatnod.
-Dehogy kell! A tegnapi nap történtek után semmit sem kell csinálnom veled kapcsolatban! – szólt közbe erélyesen Andreas.
-Tudom, hogy nagyot hibáztam, de mond meg, hogy javíthatnám ki és úgy lesz! Ígérem! - a szemem könnybe lábadt. Kényelmetlen volt az osztálytársak lenéző pillantásainak gyűrűjében beszélgetni vele.
-Nem kell több ígéret Bill, már nem hiszek neked! Nem fogod tönkretenni azt, ami még el sem kezdődött Sabrinával. Kár strapálnod magad, találtam mást, aki szívesen eljön és randizik Corinnával, amíg én Sabrinával leszek. Részemről a történet be is fejezve! - Andreas visszafordult a fiúk felé. Leforrázva álltam mögötte pár másodpercig.
-Kérlek Andreas, nekem csak te vagy a barátom. Ne csináld ezt!- tettem a vállára a kezem, hogy figyeljen még kicsit rám, de idegesen elhúzódott.
-Hagyj már békén.
-Csak még egy percet adj, hogy elmondjam. - a kezem újra a vállán volt, de ezúttal mindennél agresszívebb reakcióval találkoztam.
Hirtelen hátrafordult és teljes erejével ellökött. Nem voltam erre felkészülve, a meglepetéstől megkapaszkodni sem tudtam. Nagy zörgések közepette zuhantam két öltözőszekrény és a szemeteskuka közé. A fejem a falba ütődött.
-Nem érted, hogy kopj le Bill! - ordított a képembe Andreas.
Egyik fiú elismerően hátba veregette.
-Ezt jól megadtad neki!
Az eséstől színes csillagok ugráltak a szemem előtt és fájdalom hasított a fejembe, ahol beütöttem. Lehorzsoltam a kezemet is. Andreas miért kellett ezt? Ennyire gyűlölsz? Mi lesz velem, ha már te sem állsz mellettem?
Szédülve keltem fel a földről. Andreas és a többiek a testnevelés öltöző irányába igyekeztek, még láttam őket távolról. Pár ember csodálkozva bámult rám, néhányan összesúgtak.
Elvörösödve poroltam le a nadrágomat és ismét menekülhetnékem támadt, mint reggel, mikor Gordonnal találkoztam. Nem tudom, mi hajtott, de csak egyet akartam, elmenni most, minél hamarabb kívül kerülni az iskola területéről. Nem vártam sokat, beszaladtam az üres osztályterembe, magamhoz vettem a táskámat és elindultam kifelé.
Nem szólt rám senki, becsengettek, kihalt az épület. Lépteim egyre gyorsultak, hamar eldöntöttem hova is induljak. Haza szerettem volna minél előbb jutni. Tommal lenni! Igen...mellette feküdni úgy, mint tegnap. A közelsége talán elmulasztja ezt a mardosó magányt és megalázottságot, ami belül emészt.
Tom, az egyetlen vigaszom.
Az utolsó métereket már rohanva tettem meg a házunkig.
-Tom! - nyitottam be a házba kifulladva. Mielőbb szerettem volna őt látni.
Csend fogadott.
-Tom hol vagy? - néztem körbe a földszinten, majd táskámat a földre hajítva az emeletre mentem.
-Tom merre vagy?
Ikrem szobája üres volt, ezért az én szobám felé vettem az irányt. Meglepetésemre, ott is ürességet találtam. A takaró, ami alatt éjjel ketten  feküdtünk, most az ágyon volt gondosan elrendezve, az ablak nyitva, Tom pulóvere és pólója is eltűnt a földről.
A ház összes helyiségét végigjártam, de sehol sem találtam meg a testvéremet.
Lehet, hogy jobban lett és mégiscsak elment az iskolába? Csalódottan ballagtam le a földszintre, aztán ki az udvarra és csak álltam ott tehetetlenül. Mindennél nagyobb egyedüllétet érezve. Olyan jó lett volna teli torokból Tom nevét üvölteni. Mérhetetlenül hiányzott.
Figyeltem az bánatos égboltot, a szürke, esőt jósló fellegeket. Feltámadt a szél és rövidesen cseperegni kezdett az eső. Előbb csak apró szemekben alig-alig, később aztán egyre nagyobb cseppek jöttek. Bemehettem volna, de nem mozdultam. Hagytam, hogy essen rám a sűrű zápor, hogy a ruhám és a hajam csupa víz legyen.
Nem érdekelt. Sőt jó is volt. Talán az eső lemossa a lelkem minden bánatát...

folytatása következik...

2018. március 30., péntek

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 06.


Sziasztok! Már hetek óta „kallódik” ez a fejezet a gépemen, de csak most jutottam oda, hogy kirakjam. Bocs! És köszönöm a kommenteket.

Szerző:
xxslashxx
Cím:
De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:
16
Szereplők: Bill, Tom
Műfaj:
slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, trágár beszéd, túlzott romantika, under age erotica,
Publikálva:
2010. október 22.


De ki menti meg a lelkemet?!

Minden, minden így kezdődött. Minden azzal a csillogó, szemkápráztató, mégis fáradt és törékeny tekintettel kezdődött. Az volt a próba.

Tom csodálkozva figyelte a mozdulataimat, ahogy a kezét magamhoz irányitottam.
-Mit csinálsz Bill? - kérdezte fátyolos hangon, de hagyta, hogy azt tegyek, amit akarok, nem visszakozott, semmi ellenállást nem tapasztaltam részéről.
-Azt én sem tudom, de jó nekem, ha megérintesz. - suttogtam lázasan.
Tom másik kezével végigsimított a hajamon.
-Valóban?
Bólogattam. A szívem őrülten vert és reméltem, hogy Tom is megérzi, mennyire felhevített engem. És lehet meg is érezte, mert keze hirtelen a hasam irányába kezdett csúszni.
-Az a fickó is így nyúlt hozzád?
Összerezzentem és hangosat sóhajtottam, amint láttam mit csinál. Hiába hozta szóba Gordont, nem hatott rám rémisztően, sőt egészen jelentéktelen volt. Az izgalom dörömbölt az ereimben, ahogy ujjait végighúzta a bordáimon, majd visszakanyarodott a hasamra.
-Ő is így csinálta? - kérdezte Tom, majd megnyalta az ajkait és határozott mozdulattal a nadrágomhoz nyúlt, oda ahol már jól látszottak gerjedelmem jelei. Rutinosan simított végig a nadrág gombjain, majd megmarkolta nadrágon keresztül a hímtagomat. Felnyögtem, a csípőm önkéntelenül is rándult egyet, a férfiasságom keményen lüktetett a nadrágomban. Soha nem gondoltam, hogy ez ilyen észvesztően jó lehet. És alig mertem elhinni, hogy ez történik...
-Neki is így élvezted? - Tom felém hajolt és az arcomat nézte.
Az ágyéka az enyémhez ért.
-Tom...Ne beszéljünk erről ! – nyögtem, ahogy testemhez éreztem simulni az ő testét.
Utolsó erőmmel magamhoz húztam és ügyetlen csókot adtam a szájára. Gordon nem nagyon csókolt, meg legfeljebb az arcomat, de attól is rosszul voltam. Biztos nevetséges lehettem, mert Tom elmosolyodott.
-Nem hiszem el, hogy még sohasem csókolóztál. - suttogta meglepődve és visszacsókolt.
A nyelve vadul tört utat a számban, amitől kicsit megilletődtem, talán meg is ijedtem, mert nem tudtam, hogy kell. De kellemesen felkavaró volt. Éreztem a sokfajta ital, a cigaretta ízét a csókjában, de egyáltalán nem zavart. Mint ahogy az sem, hogy a szobám közepén fekszünk a szőnyegen...
Semmi sem érdekelt. Hiszen vele voltam. Vele! És ő is azt akarta, amit én! Nem utasított vissza, nem mondott rám csúnyát, nem undorodott. A hajamat simogatta és közben csókolt. Ahogy nem szabadott volna.
-Te jó ég, de berúgtam...- hajolt el ekkor tőlem váratlanul ikrem levegő után kapkodva és visszadőlt a földre.
Torkomban dobogó szívvel, minden tagomban remegve, csalódottan néztem utána és még ajkamon lángolt a csókja. A vágy úgy kínzott belülről, hogy már fájt. Az, amit a mai napig éreztem iránta, csak töredéke volt annak, ami most uralkodott rajtam. Kimondhatatlan volt. Akármilyen rövid ideig tartott is, de összezavart mindent bennem, és új dolgokat teremtett, amik létezéséről nem is tudtam. Azt meg sosem reméltem volna, hogy ő is érez hasonlókat. Vagy csak az alkohol fűtötte a szenvedélyeit?
Óvatosan Tomra pillantottam. Félig lecsukott szemmel nézte a plafont. Nekem úgy tűnt mindjárt elalszik.

-When I see your smile, tears run down my face, I can't replace. - kezdte ekkor rekedt hangon énekelni az általam is jól ismert Red Jumpsuit Apparatus dalt. Hogy jutott most eszébe énekelgetni?
Minden percben csinál valami újat, amivel meglep. Amivel felizgat, vagy épp megdöbbent. Beleborzongtam. Egész jó hangja volt...
Lentről zajokat hallottam. Gordon jöhetett ki a szobájából. Bekapcsolta a mikrót, csörgött a tányérokkal,  nyilván vacsorázni akart. Reméltem, hogy nem jut eszébe megkérdezni kérünk e enni, mert akkor észreveszi Tom állapotát és biztosan elmondja anyának.
-Tom, ne énekelj olyan hangosan. - kértem.
Nem szerettem volna, hogy ha Gordon meghallja és feljön. Nem akartam látni. Féltem, hogy rájön Tom részegségére, nem szerettem volna, ha testvérem bajba kerül.
De Tom nem hallotta előbbi mondatomat. Csak énekelt kábult vigyorral.
-Use me as you will, pull my strings just for a thrill. And I know I' ll be okay. Though my skies are turning gray...
Aztán elhallgatott, de csak egy pillanatra.
- Á igen...kurvára oké minden, csak az anyám az a szemét vágott át.- motyogott alig érthetően.
-Tom kérlek, ne mondj rá ilyet...- szóltam közbe, mire ő idegesen felcsattant.
-Miért véded? Hiszen egyáltalán nem törődik velünk! Most is hol van? Dolgozik! Csak a munkája meg a pasija izgatja. És apát is ő csalta meg! Hihetetlen, hogy még ezek után is neki adsz igazat. – Tom váratlanul felült. Halottsápadt volt az arca.
-Mi a baj? - kérdeztem.
-Nem vagyok jól, hányni fogok. - felelte Tom öklendezve.
Villámgyorsan pattantam fel mellé.
-Kikísérlek a fürdőszobába! - ajánlottam.
Némán nyújtotta a kezét, hogy felsegítsem a padlóról és lassan indultunk a fürdőszoba irányába. Jó volt a segítségére lenni, legalább közel lehettem ismét hozzá. A fürdőszobáig azonban nem jutottunk el, Tom az ajtó előtt térdre bukott és hányni kezdett. Aztán csak ült ott lehajtott fejjel.
-Egy akkora barom vagyok. – sóhajtozott, száját törölgetve.
Még mindig fehér volt, akár a fal és bánat fénylett a tekintetében. Elhagyatottság. Anya miatt. Annyira sajnáltam. Amellett, hogy ma teljesen új oldalát mutatta meg nekem és közel engedett magához, a csókjaival, érintésével boldoggá tett, azért el is szomorított. Lehet, hogy nemcsak én szenvedek a magányosságtól és a mellőzöttségtől ebben a házban? Talán kicsit jobban körül kellett volna néznem magam körül?
 -Semmi baj Tom. Gyere, vedd le a ruhádat! - hajoltam le hozzá és végigsimítottam a hátát.
Szó nélkül kibújt a pulóveréből, majd a pólóját is a földre dobta. Igyekeztem nem feltűnően bámulni, de melegség csapott belém, ami egyre csak nőtt, ahogy a szememet többször végigfuttattam hibátlan testén.
-A legjobb lesz, ha lefekszel. - mondtam gyorsan, hogy eltereljem a gondolataimat,  fékevesztett vágyakozásaimról.
-De még ezt fel kell takarítanom. - bökött a földön lévő folt felé Tom.
-Hagyd csak! Majd megcsinálom én. El tudsz menni az ágyig? - kérdeztem.
Nem szólt csak, rázta a fejét és már le is feküdt a padlóra.
Tanácstalanul sóhajtottam egy nagyot.
-Hát jó. Akkor itt alszol.
Tom bólogatott még aztán lecsukta a szemét. Én meg az ágyamhoz mentem a takarómért. Mire visszaértem és betakartam, már aludt is.
Feltöröltem a padlót, majd leültem az üres ágyra és nézem az alvó testvéremet. Ha lehet, azokban a percekben még gyönyörűbbnek láttam, mint valaha.
Arcvonásai békések voltak, a gond felhői eltűntek. Talán álmodott. Nem bírtam betelni a látványával, hiába volt ez egy nagyon hosszú és nehéz nap, nem éreztem magam fáradtnak. Csak az kínzott, hogy beszéltem Tomnak a titkomról. Ezt valóban nem kellett volna. De bíztam abban, hogy nem maradt meg az emlékezetében, amit össze-vissza locsogtam neki.
Hiába, teljesen szédült, varázslatos állapotba kerültem tőle.
És amikor megcsókolt, vagy nagyon bátran érintett. Soha nem okozott olyan örömöt senki sem még. Nem is hittem volna, hogy egyszer én is érezhetek így. Meg voltam győződve, hogy Gordon kiölte belőlem ezeket az ösztönöket, de tévedtem. Bár tudom, hogy a testvéremmel ilyeneket művelni, így felfedezni egymást, nem normális. De bennem és a sorsomban semmi sem az.
Ami ma volt köztünk kétségkívül súlyos és természetellenes. De rettenetesen forró és végtelenül izgató.
 Már sejtettem, miért volt Tomnak mindig olyan sok barátnője. Csodálatos, nagyszerű szerető lehet.
Persze lehet, hogy nem lesz folytatás, hiszen alkoholos befolyásoltság alatt cselekedett. Ki tudja, mit hoz a reggel. Előfordulhat, hogy fájdalmat és csalódást. De amit tettünk akkor is megtörtént, nem visszafordítható. Annyi érzés kavargott bennem és csak ültem ölembe tett kezekkel,  őriztem Tom álmát, mint akinek ez a munkája.
Hallottam, amikor anya 10 óra után hazajött és beállt autójával a garázsba. Gordon persze nagy kedvesen elé sietett, láttam az ablakból. Gyorsan eloltottam az éjjeli lámpát, hogy anya azt higgye, alszom, és hogy ne jöjjön fel. Mit mondanék, mit keres Tom a szobámban, a földön?
Amint sötét lett, végigdőltem az ágyamon. De állandóan az ajtó felé nézegettem, ahol Tom feküdt. A sötéttől nem láttam semmit, csak halk szuszogást hallottam. A tudat azonban, hogy ott van, nem hagyott nyugodni, csak forgolódtam. Mellette akartam lenni.
Végül vagy negyedórányi szenvedés után, hirtelen ötlettől vezérelve halkan odamentem Tom mellé. Mélyen aludt, nem mozdult. Lefeküdtem mellé a földre és betakaróztam. Lehunytam a szemem és hallgattam Tom lélegzetvételét, amit néha elnyomott az utcáról jövő járművek zaja. Izgató volt, ahogy bőrünk összeért a takaró alatt és megnyugtatott a jelenléte. Ez feledtette velem a padló keménységét. A gondolataim össze-vissza cikáztak, akár reggelig is ébren maradtam volna, de tudtam, hogy aludni kell.
Holnap ismét egy új nap, ebben a néha nagyon kegyetlen világban és talán új lehetőség az összezavarodott életemben is.




folytatása következik...

2018. február 28., szerda

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 05.



Hello!

Hát újra itt! Tudom, tudom, nem siettem el…
Köszönöm szépen a kattintásokat és Nagy Andreának a kommentet. Nagyon örültem, hogy írt és bevallom, jól is esett, a véleménye. Persze, nem akartam felzaklatni, de ha valakiben, bármilyen érzelmet előcsalogatnak az írásaim, már megéri csinálnom.
És hogy minden rendben van e velem? Hát ezt nem állítanám biztonsággal, sőt a rózsaszín felhő messze áll tőlem, körülöttem is van gond. Viszont alapból ilyen szomorú beállítottságú vagyok, nem megy túl jól a happy and, de lesz olyan is, ígérem.
Na, de sok voltam, jöjjön az új rész!

Szerző: xxslashxx
Cím:
De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:
16
Szereplők:
Bill, Tom
Műfaj:
slash, twincest
Figyelmeztetések:
F/F, trágár beszéd, túlzott romantika
Publikálva:
2010. október 12.


De ki menti meg a lelkemet?!


Hogy rettenetes elhiszem, de így igaz, ha szeretsz, élted legyen öngyilkosság,
vagy majdnem az...

Tom ott állt hátát nekivetve az ajtónak.
Sápadt volt az arca, szemei tompa fénnyel csillogva révedtek a távolba. Azt hittem engem néz, de pillantásai áthatoltak rajtam és a csupasz falra szegeződtek. Pulóverén, a mellkasánál, hatalmas sötét folt éktelenkedett, a nadrágja sáros volt. Döbbenetes látványt nyújtott.
-Bejöhetek?- kérdezte alig hallhatóan.
Furcsán formálta a szavakat. Eltelt néhány másodperc, míg rájöttem, hogy ittas.
-Hogyne. - feleltem szaporán bólogatva.
Tom belépett a szobába és becsukta maga után az ajtót.
-Mi történt Tom? - szegeztem neki a kérdést rögtön.
-Tartsak élménybeszámolót? - húzta fel a szemöldökét Tom.
-Persze! Mennyit ittál?
-Jó sokat, amennyit bírtam, amennyi pénzem volt rá. - legyintett Tom és megtántorodott.
Elkaptam a karját, de nem akarta, hogy felsegítsem, inkább leült a földre és bámult maga elé.
-És mi lett a pulóvereddel? Az ott rajta vörösbor?
-Jaj Bill, tényleg számít? Leöntöttem vagy lehánytam, mit tudom én! - vonogatta a vállát ikrem és végigsimította a foltot a pulóveren.
-Fogadjunk el is estél, tiszta sár vagy. - jegyeztem meg.
-Aha. Kurva gravitáció. - Tom elvigyorodott, de csak egy pillanatra, mire én is mosolyogtam volna, az ő arcát ismét a rosszkedv árnyékolta be.
Egyik lábamról a másikra álldogáltam és nagyon nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Szerettem volna segíteni, de nem tudtam mit tegyek. Régebben is megesett, hogy Tom felöntött a garatra és úgy jött haza. De akkor vicces volt a dolog, ahogy dőlöngélve bújkált anya elől én meg mindenféle meséket találtam ki, miért olyan falfehér és miért rohant el hányni.
Ez a mostani ittassága azonban más volt. Cseppet sem humoros. Leültem hát mellé és lopva figyeltem, ahogy előhúzott egy szál cigarettát és a szájába tette majd az öngyújtóját kezdte el suta mozdulatokkal keresni, de miután nem találta, dühösen hajította el a cigit.
-Anya nagyon mérges lesz, ha meglátja, hogy be vagy rúgva. - mondtam neki óvatosan.
Tom szemei elkerekedtek, arcán megvető mosoly suhant át.
-Anya...majd pont ő fog nekem magyarázni azok után, amit ma csinált velem. Gyűlölöm! - jelentette ki.
Meglepett az erős indulata anya irányába.
-De miért mondod ezt? És egyáltalán miről beszélsz? - kérdeztem értetlenül.
-Arról, hogy anya magasról tesz arra mi a franc van velünk, élünk, vagy halunk, hogy boldogok vagyunk e, vagy csak vegetálunk, itt ebben az életnek nehezen hívható szarban!
-Lassabban Tom. Nem értem. - vágtam a szavába.
Ikrem eléggé ki volt készülve, fel volt kavarva és nagyon hadart. Tele volt heves érzelmekkel.
-Ma volt a suliban a nyílt nap. A szülőknek el lehetett menni és megnézni, hogy tanul a gyerekük, a gyakorlati órákon elkészült munkáikat is bemutatták. Mindenkinek eljöttek a szülei, egyedül csak nekem nem. Hetekkel ezelőtt szóltam anyának, sőt még ma reggel is mondtam, hogy ne felejtse el. Azt mondta ott lesz, de nem ért oda. Felhívtam, sürgős értekezleten volt. A titkárnőjével tudtam csak beszélni. Telefonáltam apának is. Azt mondta, ha előbb mondom talán, de így, ilyen hirtelen nem tud ide utazni. Senki nem volt egyedül azon a kibaszott nyílt tanítási napon. Kivéve engem. Pedig még a nevemet is felolvasta az osztályfőnök, mert mostanában ügyes dolgokat készítek gyakorlaton. Láttam a sajnálatot a szemében. A rohadt életbe! Engem ne sajnáljon senki! - Tom ismét cigaretta után nyúlt, de a keze megállt a doboz tetején.
Összeszorult a szívem a hallottaktól. Istenem...
-Nem is tudom, mit mondjak. - csóváltam a fejem.
Olyan jó lett volna valami bátorítóval előrukkolni, de Tom tehetetlen dühe és hatalmas csalódása teljesen letaglózott. Nem értettem, anya hogy csinálhatta ezt. A munka az csak munka, de mi vagyunk a gyerekei.
-Ezt nem bocsátom meg neki, ezzel elásta magát. - mondta Tom és nagyot sóhajtott.
Szomorú csend állt be köztünk, amit én törtem meg, kis idő elteltével.
-Én szívesen elmentem volna, ha szólsz. Biztos jobb lett volna, mint az iskolában. Képzeld, Andreas mindenáron rám akart erőltetni egy találkozót, egy Sabrina nevű lánnyal és a barátnőjével. De az utolsó percben inkább hazajöttem. Azt hiszem, Andreas most nagyon haragszik. - meséltem Tomnak, de rögtön meg is bántam, hogy rázúdítottam a problémámat. Milyen ostoba vagyok! Viszont Tom nem volt közönyös, sőt érdeklődés csillant a szemében.
-Komolyan, fogtad magad és leléptél? - forgatta a kezében a cigarettásdobozt.
-Nem akartam az egészet, Andreas erősködött. Megijedtem, pánikba estem. Úgy éreztem, menekülni szeretnék és egyedül lenni. Én nem tudtam volna jól érezni velük magamat! - próbáltam Tomnak magyarázni kusza érzelmeimet, miközben ismét lázba jöttem,  mert eszembe jutott, hogy magamra haragítottam Andreast, sírva jöttem haza és Gordon is újra hozzám ért, mégis egész nap csak ikrem járt a fejemben.
-Nem szereted a lányokat? - kérdezte ekkor Tom.
A kérdése úgy hatott, mintha eltaláltak volna egy jó nagy kővel. Nem számítottam rá. Meg hát mit is felelhetnék erre?
Hogy nem vonzanak a lányok és fura mód nem érdeklődök a fiúk iránt sem? Hogy nem régen rájöttem, az egyedüli, aki kihoz belőlem minden szenvedélyt, az a saját testvérem? És még itt van a nevelőapám is, aki tönkretette az életemet...
A szemeim elhomályosultak.
-Ezt miből gondolod? - kérdeztem vissza remegő hangon. Tettetnem kellene a felháborodást, hogy ne fogjon gyanút, de nem ment.  
-Máskor is akartam már kérdezni. Nem szeretnélek megbántani, de berúgtam, tehát őszinte vagyok. Én igenis el tudom képzelni rólad, hogy nem érdekelnek a csajok. - Tom hirtelen mozdulattal hátra vetette magát a padlóra. A feje nagyot koppant a talajon, de nem bánta.
-Tom ez olyan bonyolult, nem kellene ilyenekről beszélnünk! - ráztam a fejem. Bevillant Gordon elégedett képe, ahogy együttlétek után hever az ágyon. Mérhetetlen keserűség öntött el.
-Miért nem? Az ikertestvéred vagyok! Kivel dumáljak ilyen témákról, ha nem veled? Nos, Bill, mi az igazság?
-Hagyjuk ezt Tom. Úgysem értenéd és nem is lehet elmondani. - tiltakoztam, de Tom megfogta a karomat.
-Nem lehet? Ki tiltja meg? És ne mond, hogy nem érteném, mert megértem, ha elmagyarázod.
Mintha áramütés ért volna, mikor ujjai a karomat érintették. Nem is ellenkeztem, hagytam, hogy gyengéden, de mégis határozottan maga mellé húzzon a földre. Az arcunk közel került egymáshoz. Soha nem voltunk talán ilyen szorosan, egymással szemtől-szembe.
Reszketni kezdtem minden porcikámban, ahogy ránéztem. Szóra nyílt a szám, bár fogalmam sem volt, mit akartam mondani. Végül csak egy sóhaj hagyta el az ajkamat. Tom még mindig fogta a karomat, a szorítása lassan engedett.
-Van valakid ugye? Egy fickó. - az italtól bágyadtan pillantott rám.
-Tom, hogy gondolhatod ezt. - gombócot éreztem a torkomban és mintha lázam lett volna. Zavartak a kérdései ugyanakkor megszédített, hogy itt van előttem néhány centire. Részegen, szomorúan, csalódottan...és nagyon izgatóan...
Ezt a Tomot nem ismertem. De rettenetesen vonzott.

-Nem baj, ha van, csak mond meg! Ne beszélj mellé! Olyan sok a kurva hazugság. Látod, anya is becsapott, apa sincs itt. Legalább mi legyünk őszinték! Úgy látszik ketten maradtunk egymásnak. - Tom keze, ami eddig a karomon volt, most váratlanul a nyakamra került. Ujjai hidegnek tűntek, vagy csak az én bőröm volt tűzforró. A vér az arcomba szökött az érintéstől, az ajkam másodpercek alatt kiszáradt, szomjúságot éreztem a csókjára, ahogy néztem az ajkát és a fényes piercing karikáját. Annyira kihívó volt és olyan erotikus.
Hasonlóan nézett rám mint, a szobájában és anya kocsijánál, de az alkohol most kicsit zavarossá tette a tekintetét.
Mégis, a pillantása majd elégetett, a szeme elvarázsolt. És megmagyarázhatatlan kifejezések voltak az arcán, amiket sohasem láttam még.
Vad vágyak rohantak meg, amik súlya alatt már nem tudtam józanul gondolkodni, szürke köd borult az agyamra. Két nap alatt közelebb került hozzám, mint eddig bármikor. És ez a közelsége megrészegített.
 -Van valaki, csak nem úgy ahogy gondolod. Igen, van, de annyira nem akarom, hogy legyen. Mert nem jó...- nyögtem ki és hirtelen el is hallgattam. Belém csapott a felismerés. Te jó ég, mit tettem? Miért beszéltem erről? Nem jártathatom a számat. Még akkor sem, ha Tomtól elvesztem a fejemet!
-Nem jó? Úgy érted, kényszerít? -Tom érdeklődését felkeltette előbbi, elharapott mondatom. De éreztem, nem szabad többet elárulnom, Tom így is többet tud, mint kellene. Eddig titokban tartottam, nagyon ügyeltem rá, hogy ki ne derüljön, nem lehet, hogy pont én szegem meg a magamnak tett eskümet.
-Hagyjuk.- hárítottam, de Tom nem adta fel olyan könnyen.
-Bántott? - emelte fel a hangját indulatosan ikrem.
Már éreztem, hogy hatalmas hibát követtem el ezzel, hogy egyetlen szót is felfedtem az egészből.
-Ne kérdezősködj Tom! Kérlek! - fel akartam kelni a földről, de Tom nem hagyta. Nyakamon lévő tenyere a vállamra nehezedett és visszanyomott a padlóra.
-És ki az? Tudnom kell! Elkapom és széttépem! Nem hagyom, hogy olyat tegyen, amit te nem akarsz. Látom a szomorúságot rajtad Bill. Már egy ideje nem olyan, vagy mint rég. Ki vele, ki az a fasz!
Tehetetlenül vergődtem a keze alatt, nem tudtam szabadulni. Tom bizonyult erősebbnek. Még alkohol hatása alatt is.
-Nem akarok erről beszélni! Hagyj már békén! - kiáltottam fel pár percnyi dulakodás után.
Tom megrökönyödött a kitörésemtől. Akkor már nem szorított olyan erősen.
Feküdtem a talajon és teljesen leizzadva, hangosan zihálva meredtem Tomra, aki végül levette a kezét rólam. Úgy látszott menni készül, imbolyogva próbálkozott felülni.
Nem ezt akartam. Csak vele akartam lenni. Tényleg mindent elrontok. Még ezt a papírvékony kapcsolatot is darabjaira téptem a szánalmas viselkedésemmel. Nem hagyhatom, hogy most elmenjen, hogy megint egyedül legyek, mint általában. Szükségem van rá!
-Maradj!- szóltam, amikor éreztem az ujjait lecsúszni magamról.
-Azt akarod, hogy...- Tom keze megállt a levegőben.
-Ne hagyj itt kérlek, ne vedd el a kezed. - kértem elgyengülve.
-De ha az a férfi erőszakoskodott veled, akkor gyűlölsz minden érintést. - mondta Tom bizonytalanul, mint aki nem értett semmit. Igazság szerint én sem tudtam mi ütött belém, honnan jött hirtelen a bátorság, de megfogtam a csuklóját, a tenyerét pedig váratlanul odahúztam a mellkasomra.
-A te érintésed az egyetlen, amit nem gyűlölök...

folytatása következik...