Sziasztok!
Itt az új rész, minden kattintásért köszönet <3
Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 16
Szereplők: Bill, Tom, Gordon, Andreas
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, trágár beszéd
Publikálva: 2010. november 2.
De ki menti meg a lelkemet?!
Bárcsak
át tudnék sétálni az elmém ajtóin; hogy az emlékek mindig kéznél legyenek, ez
segíthetne megérteni az éveket. Bárcsak tudnék választani Menny és Pokol
között.
Rosszul aludtam. A padló nagyon kényelmetlen volt és egy idő után elég hideg is. Fázott a hátam és a derekam, de akkor sem mozdultam Tom mellől.
Az ő álma is nyugtalan lett egy idő múlva, forgolódott és beszélt valamit, amit nem értettem, de felébredtem rá. Homloka izzadt volt, a teste tűzforró. Aggódtam érte, nehogy baja legyen, hiszen nem tudtam mennyit ivott. Hajnalban már egyáltalán nem tudtam visszaaludni, csak néztem Tomot, ahogy fekszik mellettem. Néztem és a tegnap történtekre gondoltam. Egyszerre tört elő belőlem a vágy és a félelem. Mindennél többet jelentett nekem az, amit velem tett.
Óvatosan végigsimítottam a karját. Akkor már nem volt forró a bőre. A légzése is normális lett. Talán azt álmodta, hogy anya elment az iskolai nyílt napra és könnyes szemmel hallgatta, ahogy a tanár Tom nevét mondja.
Drága Tom! Még akkor is rabul ejtett, mikor éppen aludt. Nem tudtam felkelni és csak úgy otthagyni, pedig tegnap egyik leckémet sem készítettem el, mégsem indultam, hogy megcsináljam. Bámultam tovább, miközben a szívem néha ki akart esni a helyéről, ha elkalandoztak a gondolataim.
Az ébresztőóra időben jelzett. Összerezzentem, ahogy meghallottam bántóan éles hangját. Gyorsan az íróasztalomhoz rohantam és kikapcsoltam az ébresztést, majd visszasétáltam Tomhoz, aki mocorogni kezdett.
-Jó reggelt Tom. - térdeltem mellé.
Álmosan nyitotta fel a szemeit.
-Hello...- köszönt nagy sokára megviselt hangon.
-Azt hiszem, fel kellene kelned. - mondtam neki halkan.
-Nem megy. - dörzsölte a szemét.
-Akkor elkésel az iskolából.
-Oda most nem bírok bemenni! - vágott a szavamba Tom és ismét lehunyta szemeit.
Mi tagadás, nekem sem volt sok kedvem iskolába indulni, de tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem Andreastól.
Elmentem zuhanyozni és fogat mosni, remélve hogy mire visszaérek a szobámba, Tom meggondolja magát, de ugyanabban az állapotban találtam, mint amikor kimentem.
Felöltöztem és gyorsan megfésülködtem. Közben néha Tomra sandítottam, de nem mozdult.
Kinéztem az ablakon, anya kocsija szokás szerint nem állt már a garázs előtt, Gordoné azonban igen. Rögtön idegességet éreztem a gyomromban, de bizakodtam, hogy nem futok vele össze. Bedobáltam a tanszereket a táskába, felkaptam még egy pulóvert és táskámmal a kezemben kifelé indultam.
-Hé, tudom, hogy tegnap nagyon gusztustalanul viselkedtem. - szólt utánam fáradtan Tom.
Megálltam az ajtónál és visszafordultam.
-Megértelek, hogy csalódott voltál a nyílt nap miatt. - mosolyodtam el.
-Nos, igen...felejteni akartam azért ittam, de a dolog a visszájára sült el, mert mindenre emlékszem. Arra is mit mondtál, arról a patkány hapsiról, aki erőszakoskodik veled. Ezen nem lehet csak úgy túllépni, ugye tudod? - Tom résnyire nyitott szemmel vizsgálgatott engem, és nyilván tisztán látta, ahogy előbbi mosolyom rémületté változott. A táska is kiesett a kezemből...Istenem ne! Nem felejtette el! Az ajtónak dőltem, mert imbolyogni kezdett velem a szoba.
-Ezt hagyjuk.- suttogtam dacosan.
-Nem Bill, ne hagyjuk! Szépen elmondod ki az és visszarugdosom az anyjába. - mondta Tom sötét tekintettel.
-Soha nem akarok erről beszélni Tom. Soha! Érted?! - vágtam oda Tomnak kissé hangosabban is, mint kellett volna. De a hangom felett is a kétségbeesett ijedtség uralkodott.
Felkaptam a táskámat és nagy lendülettel kinyitottam az ajtót.
-És persze arra is élesen emlékszem, amit a földön csináltunk. - szólalt meg ismét ikrem.
Tetőtől talpig leizzadtam és zúgni kezdett a fejem.
-Igazán? - néztem vissza az ajtóból.
Tom elvigyorodott és nyakig betakarózott.
-Az meredek volt, de tetszett. - nyalta meg az ajkát és kihívóan játszadozni kezdett piercing karikájával. A szédülés, rosszullét, ájulás kerített hatalmába. És a nemi izgalom. A szívem közben boldogan ujjongott. Emlékszik! És szerinte is jó volt! De mivel még az előbbi téma hatása alatt voltam, így nem tudtam megfelelően kimutatni az érzelmeimet, pedig mindennél jobban szerettem volna Tom nyakába ugrani és talán megint megcsókolni. Nem mertem, valami visszafogott.
-Hát nekem most indulnom kell. - mondtam Tomnak, nem odaillően és tompán, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
A konyhába siettem és gyorsan készítettem magamnak egy vajas kenyeret. A kávé, tea már rég kihűltek, ebből láttam, hogy anya ismét korán ment dolgozni.
Az asztalon egy cetlit találtam, amit ő írt:
" Fiúk! Megpróbálok sietni, de lehet, hogy ma is későn jövök a munkából. Ne várjatok meg a vacsorával. Tom! Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a nyílt napra, majd kárpótollak. Szép napot! Csók: anya."
Nem valami sok, ahhoz képest, hogy napok óta alig láttuk. Eltoltam magam elől a papírt és reggelizni kezdtem, de nem esett valami jól. A gyomrom tiltakozott az evés ellen, a nyelőcsövem összeszűkült és csak Tomra bírtam gondolni. Megfordult a fejemben, hogy hagyom az iskolát mára és visszasietek a szobámba.
Ekkor megjelent Gordon. Mikor megláttam, megkeseredett számban az étel. Elegáns szürke öltönyt és hozzá illő nyakkendőt viselt, körül lengte a szokásos parfümillat, amit számomra rémes volt érezni.
-Jó reggelt! - Gordon rám sem nézve, berakott egy csésze kávét a mikrohullámú sütőbe.
-Neked is. - biccentettem fagyosan.
Amikor a mikró zúgása abbamaradt, hirtelen mehetnékem támadt. Felpattantam az asztaltól, de úgy hogy összekoccantak az ott lévő csészék. Gordon felnézett kávéjából.
-Sietsz? - mosolyodott el.
Vörössé vált az arcom. Kábultan bólogattam és kifelé igyekeztem. De akárhogy siettem, a távolság óriásinak tűnt a konyha és a bejárati ajtó között, pedig csupán néhány métert kellett volna megtennem, a lábaim viszont mintha nem engedelmeskedtek volna.
-Bill! - hallottam Gordon hangját.
Nem feleltem. Bukdácsolva igyekeztem az ajtó irányába.
-Bill! Itt vagy még? - szólalt meg ismét.
A szívem a torkomban dobogott és minden egyes porcikám a menekülést diktálta. Reszkető kezekkel nyomtam le a kilincset, mikor Gordon ujjait éreztem a vállamon.
Őrült sebességgel fordultam irányába, a hátam erősen csapódott neki az ajtónak.
-Bill, nem hallod, hogy neked kiabálok? - Gordon arcán az előbbi taszító mosoly és a számomra jól felismerhető, kiéhezett pillantások voltak. A rémület elnémított egy időre. Gordon keze a hátamra vándorolt és magához húzott.
-Tom az emeleten van. - suttogtam és szemem fel-alá járt Gordon és a padló között.
-Tudod, hogy őrjítő vagy, mikor pánikba esel? - kérdezte Gordon teljesen váratlanul.
-Mit akarsz? - a hangom remegett, ahogy én magam is.
Gordon elengedett, de ugyanúgy kéjesen vigyorgott.
-El fogsz késni az iskolából. - jegyezte meg válasz helyett.
-Igen...igen...- helyeseltem, ahogy hátráltam. Gordon megvárta, míg a lábam kívül kerül a küszöbön, majd rám csukta az ajtót.
Nem értettem mi volt a célja az előbbi megmozdulásával, de sokkoló volt.
Elindultam az udvaron keresztül az utca felé. Még felnéztem a szobám ablakába, de nem láttam semmi mozgást, Tom biztos újra elaludt.
Nehezen nyugodtam meg Gordon reggeli közjátékától, felzaklatott. Hiába mentem lassan, hogy legyen időm lehiggadni, nagyon sokára lettem valamivel jobban.
Az osztályba érve még egy kellemetlen meglepetés várt. Andreast két paddal hátrébb ülve találtam. Ledermedtem. Nagyon magamra haragíthattam, ha így döntött. De hát mit is vártam? Elszúrtam a terveit.
Megálltam a padja előtt. Épp a mobiljával játszott, fel sem nézett.
-Andreas beszélhetnénk? - kérdeztem halkan.
-Nincs miről. - felelte kurtán Andreas.
-Tudom, hogy haragszol...
-Az nem kifejezés! Tegnap összejöhettem volna Sabrinával, ha Corinna nem lóg a nyakunkon, de hát ott volt és mivel neki nem jutott pasi, minket fárasztott a hülyeségeivel. Köszönhetően neked! - vágott a szavamba dühösen barátom.
-Annyira sajnálom. - hajtottam le a fejem.
-Hát ja képzelem. Elegem van a gyerekes játékaidból és főleg belőled! Nekem olyan barát nem kell, aki cserben hagy, mert beijed két csajtól. - húzgálta a száját Andreas.
-Kérlek, Andreas ne haragudj! Te nem tudhatod, miért vagyok ilyen és nem is árulhatom el, de...
Andreas azonban nem akart végighallgatni. Mérgesen csapta le mobilját a tankönyvei tetejére.
-Te nem vagy normális Bill! És én nem foglalkozom őrültekkel!
-Nem vagyok őrült. - mondtam, de most is közbeszólt.
-Őszintén szólva, már nem érdekel milyen vagy és nem érdekel a nyomorod sem! - ezzel előkereste a CD lejátszóját és felvette a fülhallgatót, jelezve hogy nem kíván velem több szót váltani.
Megsemmisülten álltam felette, de nem reagált. Aztán becsengettek, én pedig egyedül ültem a padba, amin eddig Andreassal ketten osztoztunk. A dühös sírás kaparta a torkomat és csak hallgattam a tanár szavait az órán, de nem jutott el belőle semmi a tudatomig.
Jóvá kell tennem, amit elrontottam, Andreasnak meg kell értenie, hogy ez az
egész nem ellene volt, hogy teljesen más áll furcsa viselkedésem mögött. Csak
azt nem tudtam, hogy magyarázzam el neki, miben vagyok, mikor tulajdonképpen, néha
én sem értem magamat. Az viszont biztos, hogy nem veszíthetem el Andreas
barátságát!
Testnevelés óra előtt összeszedtem a bátorságomat, hogy megint megpróbáljak beszélni vele. Egy csapat fiúval beszélgetett az osztályból. Ott álltak az öltözőszekrények előtt.
-Andreas ráérsz egy kicsit? - álltam meg mellette.
-Mi van Bill? Nem mondtam értelmesen, hogy teszek rá mi bajod? - mordult rám barátságtalanul. A többi fiú arcán gúnyos mosoly suhant át.
-Meg kell hallgatnod.
-Dehogy kell! A tegnapi nap történtek után semmit sem kell csinálnom veled kapcsolatban! – szólt közbe erélyesen Andreas.
-Tudom, hogy nagyot hibáztam, de mond meg, hogy javíthatnám ki és úgy lesz! Ígérem! - a szemem könnybe lábadt. Kényelmetlen volt az osztálytársak lenéző pillantásainak gyűrűjében beszélgetni vele.
-Nem kell több ígéret Bill, már nem hiszek neked! Nem fogod tönkretenni azt, ami még el sem kezdődött Sabrinával. Kár strapálnod magad, találtam mást, aki szívesen eljön és randizik Corinnával, amíg én Sabrinával leszek. Részemről a történet be is fejezve! - Andreas visszafordult a fiúk felé. Leforrázva álltam mögötte pár másodpercig.
-Kérlek Andreas, nekem csak te vagy a barátom. Ne csináld ezt!- tettem a vállára a kezem, hogy figyeljen még kicsit rám, de idegesen elhúzódott.
-Hagyj már békén.
-Csak még egy percet adj, hogy elmondjam. - a kezem újra a vállán volt, de ezúttal mindennél agresszívebb reakcióval találkoztam.
Hirtelen hátrafordult és teljes erejével ellökött. Nem voltam erre felkészülve, a meglepetéstől megkapaszkodni sem tudtam. Nagy zörgések közepette zuhantam két öltözőszekrény és a szemeteskuka közé. A fejem a falba ütődött.
-Nem érted, hogy kopj le Bill! - ordított a képembe Andreas.
Egyik fiú elismerően hátba veregette.
-Ezt jól megadtad neki!
Az eséstől színes csillagok ugráltak a szemem előtt és fájdalom hasított a fejembe, ahol beütöttem. Lehorzsoltam a kezemet is. Andreas miért kellett ezt? Ennyire gyűlölsz? Mi lesz velem, ha már te sem állsz mellettem?
Szédülve keltem fel a földről. Andreas és a többiek a testnevelés öltöző irányába igyekeztek, még láttam őket távolról. Pár ember csodálkozva bámult rám, néhányan összesúgtak.
Elvörösödve poroltam le a nadrágomat és ismét menekülhetnékem támadt, mint reggel, mikor Gordonnal találkoztam. Nem tudom, mi hajtott, de csak egyet akartam, elmenni most, minél hamarabb kívül kerülni az iskola területéről. Nem vártam sokat, beszaladtam az üres osztályterembe, magamhoz vettem a táskámat és elindultam kifelé.
Nem szólt rám senki, becsengettek, kihalt az épület. Lépteim egyre gyorsultak, hamar eldöntöttem hova is induljak. Haza szerettem volna minél előbb jutni. Tommal lenni! Igen...mellette feküdni úgy, mint tegnap. A közelsége talán elmulasztja ezt a mardosó magányt és megalázottságot, ami belül emészt.
Tom, az egyetlen vigaszom.
Az utolsó métereket már rohanva tettem meg a házunkig.
-Tom! - nyitottam be a házba kifulladva. Mielőbb szerettem volna őt látni.
Csend fogadott.
-Tom hol vagy? - néztem körbe a földszinten, majd táskámat a földre hajítva az emeletre mentem.
-Tom merre vagy?
Ikrem szobája üres volt, ezért az én szobám felé vettem az irányt. Meglepetésemre, ott is ürességet találtam. A takaró, ami alatt éjjel ketten feküdtünk, most az ágyon volt gondosan elrendezve, az ablak nyitva, Tom pulóvere és pólója is eltűnt a földről.
A ház összes helyiségét végigjártam, de sehol sem találtam meg a testvéremet.
Lehet, hogy jobban lett és mégiscsak elment az iskolába? Csalódottan ballagtam le a földszintre, aztán ki az udvarra és csak álltam ott tehetetlenül. Mindennél nagyobb egyedüllétet érezve. Olyan jó lett volna teli torokból Tom nevét üvölteni. Mérhetetlenül hiányzott.
Figyeltem az bánatos égboltot, a szürke, esőt jósló fellegeket. Feltámadt a szél és rövidesen cseperegni kezdett az eső. Előbb csak apró szemekben alig-alig, később aztán egyre nagyobb cseppek jöttek. Bemehettem volna, de nem mozdultam. Hagytam, hogy essen rám a sűrű zápor, hogy a ruhám és a hajam csupa víz legyen.
Nem érdekelt. Sőt jó is volt. Talán az eső lemossa a lelkem minden bánatát...
folytatása következik...
Rosszul aludtam. A padló nagyon kényelmetlen volt és egy idő után elég hideg is. Fázott a hátam és a derekam, de akkor sem mozdultam Tom mellől.
Az ő álma is nyugtalan lett egy idő múlva, forgolódott és beszélt valamit, amit nem értettem, de felébredtem rá. Homloka izzadt volt, a teste tűzforró. Aggódtam érte, nehogy baja legyen, hiszen nem tudtam mennyit ivott. Hajnalban már egyáltalán nem tudtam visszaaludni, csak néztem Tomot, ahogy fekszik mellettem. Néztem és a tegnap történtekre gondoltam. Egyszerre tört elő belőlem a vágy és a félelem. Mindennél többet jelentett nekem az, amit velem tett.
Óvatosan végigsimítottam a karját. Akkor már nem volt forró a bőre. A légzése is normális lett. Talán azt álmodta, hogy anya elment az iskolai nyílt napra és könnyes szemmel hallgatta, ahogy a tanár Tom nevét mondja.
Drága Tom! Még akkor is rabul ejtett, mikor éppen aludt. Nem tudtam felkelni és csak úgy otthagyni, pedig tegnap egyik leckémet sem készítettem el, mégsem indultam, hogy megcsináljam. Bámultam tovább, miközben a szívem néha ki akart esni a helyéről, ha elkalandoztak a gondolataim.
Az ébresztőóra időben jelzett. Összerezzentem, ahogy meghallottam bántóan éles hangját. Gyorsan az íróasztalomhoz rohantam és kikapcsoltam az ébresztést, majd visszasétáltam Tomhoz, aki mocorogni kezdett.
-Jó reggelt Tom. - térdeltem mellé.
Álmosan nyitotta fel a szemeit.
-Hello...- köszönt nagy sokára megviselt hangon.
-Azt hiszem, fel kellene kelned. - mondtam neki halkan.
-Nem megy. - dörzsölte a szemét.
-Akkor elkésel az iskolából.
-Oda most nem bírok bemenni! - vágott a szavamba Tom és ismét lehunyta szemeit.
Mi tagadás, nekem sem volt sok kedvem iskolába indulni, de tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem Andreastól.
Elmentem zuhanyozni és fogat mosni, remélve hogy mire visszaérek a szobámba, Tom meggondolja magát, de ugyanabban az állapotban találtam, mint amikor kimentem.
Felöltöztem és gyorsan megfésülködtem. Közben néha Tomra sandítottam, de nem mozdult.
Kinéztem az ablakon, anya kocsija szokás szerint nem állt már a garázs előtt, Gordoné azonban igen. Rögtön idegességet éreztem a gyomromban, de bizakodtam, hogy nem futok vele össze. Bedobáltam a tanszereket a táskába, felkaptam még egy pulóvert és táskámmal a kezemben kifelé indultam.
-Hé, tudom, hogy tegnap nagyon gusztustalanul viselkedtem. - szólt utánam fáradtan Tom.
Megálltam az ajtónál és visszafordultam.
-Megértelek, hogy csalódott voltál a nyílt nap miatt. - mosolyodtam el.
-Nos, igen...felejteni akartam azért ittam, de a dolog a visszájára sült el, mert mindenre emlékszem. Arra is mit mondtál, arról a patkány hapsiról, aki erőszakoskodik veled. Ezen nem lehet csak úgy túllépni, ugye tudod? - Tom résnyire nyitott szemmel vizsgálgatott engem, és nyilván tisztán látta, ahogy előbbi mosolyom rémületté változott. A táska is kiesett a kezemből...Istenem ne! Nem felejtette el! Az ajtónak dőltem, mert imbolyogni kezdett velem a szoba.
-Ezt hagyjuk.- suttogtam dacosan.
-Nem Bill, ne hagyjuk! Szépen elmondod ki az és visszarugdosom az anyjába. - mondta Tom sötét tekintettel.
-Soha nem akarok erről beszélni Tom. Soha! Érted?! - vágtam oda Tomnak kissé hangosabban is, mint kellett volna. De a hangom felett is a kétségbeesett ijedtség uralkodott.
Felkaptam a táskámat és nagy lendülettel kinyitottam az ajtót.
-És persze arra is élesen emlékszem, amit a földön csináltunk. - szólalt meg ismét ikrem.
Tetőtől talpig leizzadtam és zúgni kezdett a fejem.
-Igazán? - néztem vissza az ajtóból.
Tom elvigyorodott és nyakig betakarózott.
-Az meredek volt, de tetszett. - nyalta meg az ajkát és kihívóan játszadozni kezdett piercing karikájával. A szédülés, rosszullét, ájulás kerített hatalmába. És a nemi izgalom. A szívem közben boldogan ujjongott. Emlékszik! És szerinte is jó volt! De mivel még az előbbi téma hatása alatt voltam, így nem tudtam megfelelően kimutatni az érzelmeimet, pedig mindennél jobban szerettem volna Tom nyakába ugrani és talán megint megcsókolni. Nem mertem, valami visszafogott.
-Hát nekem most indulnom kell. - mondtam Tomnak, nem odaillően és tompán, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
A konyhába siettem és gyorsan készítettem magamnak egy vajas kenyeret. A kávé, tea már rég kihűltek, ebből láttam, hogy anya ismét korán ment dolgozni.
Az asztalon egy cetlit találtam, amit ő írt:
" Fiúk! Megpróbálok sietni, de lehet, hogy ma is későn jövök a munkából. Ne várjatok meg a vacsorával. Tom! Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a nyílt napra, majd kárpótollak. Szép napot! Csók: anya."
Nem valami sok, ahhoz képest, hogy napok óta alig láttuk. Eltoltam magam elől a papírt és reggelizni kezdtem, de nem esett valami jól. A gyomrom tiltakozott az evés ellen, a nyelőcsövem összeszűkült és csak Tomra bírtam gondolni. Megfordult a fejemben, hogy hagyom az iskolát mára és visszasietek a szobámba.
Ekkor megjelent Gordon. Mikor megláttam, megkeseredett számban az étel. Elegáns szürke öltönyt és hozzá illő nyakkendőt viselt, körül lengte a szokásos parfümillat, amit számomra rémes volt érezni.
-Jó reggelt! - Gordon rám sem nézve, berakott egy csésze kávét a mikrohullámú sütőbe.
-Neked is. - biccentettem fagyosan.
Amikor a mikró zúgása abbamaradt, hirtelen mehetnékem támadt. Felpattantam az asztaltól, de úgy hogy összekoccantak az ott lévő csészék. Gordon felnézett kávéjából.
-Sietsz? - mosolyodott el.
Vörössé vált az arcom. Kábultan bólogattam és kifelé igyekeztem. De akárhogy siettem, a távolság óriásinak tűnt a konyha és a bejárati ajtó között, pedig csupán néhány métert kellett volna megtennem, a lábaim viszont mintha nem engedelmeskedtek volna.
-Bill! - hallottam Gordon hangját.
Nem feleltem. Bukdácsolva igyekeztem az ajtó irányába.
-Bill! Itt vagy még? - szólalt meg ismét.
A szívem a torkomban dobogott és minden egyes porcikám a menekülést diktálta. Reszkető kezekkel nyomtam le a kilincset, mikor Gordon ujjait éreztem a vállamon.
Őrült sebességgel fordultam irányába, a hátam erősen csapódott neki az ajtónak.
-Bill, nem hallod, hogy neked kiabálok? - Gordon arcán az előbbi taszító mosoly és a számomra jól felismerhető, kiéhezett pillantások voltak. A rémület elnémított egy időre. Gordon keze a hátamra vándorolt és magához húzott.
-Tom az emeleten van. - suttogtam és szemem fel-alá járt Gordon és a padló között.
-Tudod, hogy őrjítő vagy, mikor pánikba esel? - kérdezte Gordon teljesen váratlanul.
-Mit akarsz? - a hangom remegett, ahogy én magam is.
Gordon elengedett, de ugyanúgy kéjesen vigyorgott.
-El fogsz késni az iskolából. - jegyezte meg válasz helyett.
-Igen...igen...- helyeseltem, ahogy hátráltam. Gordon megvárta, míg a lábam kívül kerül a küszöbön, majd rám csukta az ajtót.
Nem értettem mi volt a célja az előbbi megmozdulásával, de sokkoló volt.
Elindultam az udvaron keresztül az utca felé. Még felnéztem a szobám ablakába, de nem láttam semmi mozgást, Tom biztos újra elaludt.
Nehezen nyugodtam meg Gordon reggeli közjátékától, felzaklatott. Hiába mentem lassan, hogy legyen időm lehiggadni, nagyon sokára lettem valamivel jobban.
Az osztályba érve még egy kellemetlen meglepetés várt. Andreast két paddal hátrébb ülve találtam. Ledermedtem. Nagyon magamra haragíthattam, ha így döntött. De hát mit is vártam? Elszúrtam a terveit.
Megálltam a padja előtt. Épp a mobiljával játszott, fel sem nézett.
-Andreas beszélhetnénk? - kérdeztem halkan.
-Nincs miről. - felelte kurtán Andreas.
-Tudom, hogy haragszol...
-Az nem kifejezés! Tegnap összejöhettem volna Sabrinával, ha Corinna nem lóg a nyakunkon, de hát ott volt és mivel neki nem jutott pasi, minket fárasztott a hülyeségeivel. Köszönhetően neked! - vágott a szavamba dühösen barátom.
-Annyira sajnálom. - hajtottam le a fejem.
-Hát ja képzelem. Elegem van a gyerekes játékaidból és főleg belőled! Nekem olyan barát nem kell, aki cserben hagy, mert beijed két csajtól. - húzgálta a száját Andreas.
-Kérlek, Andreas ne haragudj! Te nem tudhatod, miért vagyok ilyen és nem is árulhatom el, de...
Andreas azonban nem akart végighallgatni. Mérgesen csapta le mobilját a tankönyvei tetejére.
-Te nem vagy normális Bill! És én nem foglalkozom őrültekkel!
-Nem vagyok őrült. - mondtam, de most is közbeszólt.
-Őszintén szólva, már nem érdekel milyen vagy és nem érdekel a nyomorod sem! - ezzel előkereste a CD lejátszóját és felvette a fülhallgatót, jelezve hogy nem kíván velem több szót váltani.
Megsemmisülten álltam felette, de nem reagált. Aztán becsengettek, én pedig egyedül ültem a padba, amin eddig Andreassal ketten osztoztunk. A dühös sírás kaparta a torkomat és csak hallgattam a tanár szavait az órán, de nem jutott el belőle semmi a tudatomig.
Testnevelés óra előtt összeszedtem a bátorságomat, hogy megint megpróbáljak beszélni vele. Egy csapat fiúval beszélgetett az osztályból. Ott álltak az öltözőszekrények előtt.
-Andreas ráérsz egy kicsit? - álltam meg mellette.
-Mi van Bill? Nem mondtam értelmesen, hogy teszek rá mi bajod? - mordult rám barátságtalanul. A többi fiú arcán gúnyos mosoly suhant át.
-Meg kell hallgatnod.
-Dehogy kell! A tegnapi nap történtek után semmit sem kell csinálnom veled kapcsolatban! – szólt közbe erélyesen Andreas.
-Tudom, hogy nagyot hibáztam, de mond meg, hogy javíthatnám ki és úgy lesz! Ígérem! - a szemem könnybe lábadt. Kényelmetlen volt az osztálytársak lenéző pillantásainak gyűrűjében beszélgetni vele.
-Nem kell több ígéret Bill, már nem hiszek neked! Nem fogod tönkretenni azt, ami még el sem kezdődött Sabrinával. Kár strapálnod magad, találtam mást, aki szívesen eljön és randizik Corinnával, amíg én Sabrinával leszek. Részemről a történet be is fejezve! - Andreas visszafordult a fiúk felé. Leforrázva álltam mögötte pár másodpercig.
-Kérlek Andreas, nekem csak te vagy a barátom. Ne csináld ezt!- tettem a vállára a kezem, hogy figyeljen még kicsit rám, de idegesen elhúzódott.
-Hagyj már békén.
-Csak még egy percet adj, hogy elmondjam. - a kezem újra a vállán volt, de ezúttal mindennél agresszívebb reakcióval találkoztam.
Hirtelen hátrafordult és teljes erejével ellökött. Nem voltam erre felkészülve, a meglepetéstől megkapaszkodni sem tudtam. Nagy zörgések közepette zuhantam két öltözőszekrény és a szemeteskuka közé. A fejem a falba ütődött.
-Nem érted, hogy kopj le Bill! - ordított a képembe Andreas.
Egyik fiú elismerően hátba veregette.
-Ezt jól megadtad neki!
Az eséstől színes csillagok ugráltak a szemem előtt és fájdalom hasított a fejembe, ahol beütöttem. Lehorzsoltam a kezemet is. Andreas miért kellett ezt? Ennyire gyűlölsz? Mi lesz velem, ha már te sem állsz mellettem?
Szédülve keltem fel a földről. Andreas és a többiek a testnevelés öltöző irányába igyekeztek, még láttam őket távolról. Pár ember csodálkozva bámult rám, néhányan összesúgtak.
Elvörösödve poroltam le a nadrágomat és ismét menekülhetnékem támadt, mint reggel, mikor Gordonnal találkoztam. Nem tudom, mi hajtott, de csak egyet akartam, elmenni most, minél hamarabb kívül kerülni az iskola területéről. Nem vártam sokat, beszaladtam az üres osztályterembe, magamhoz vettem a táskámat és elindultam kifelé.
Nem szólt rám senki, becsengettek, kihalt az épület. Lépteim egyre gyorsultak, hamar eldöntöttem hova is induljak. Haza szerettem volna minél előbb jutni. Tommal lenni! Igen...mellette feküdni úgy, mint tegnap. A közelsége talán elmulasztja ezt a mardosó magányt és megalázottságot, ami belül emészt.
Tom, az egyetlen vigaszom.
Az utolsó métereket már rohanva tettem meg a házunkig.
-Tom! - nyitottam be a házba kifulladva. Mielőbb szerettem volna őt látni.
Csend fogadott.
-Tom hol vagy? - néztem körbe a földszinten, majd táskámat a földre hajítva az emeletre mentem.
-Tom merre vagy?
Ikrem szobája üres volt, ezért az én szobám felé vettem az irányt. Meglepetésemre, ott is ürességet találtam. A takaró, ami alatt éjjel ketten feküdtünk, most az ágyon volt gondosan elrendezve, az ablak nyitva, Tom pulóvere és pólója is eltűnt a földről.
A ház összes helyiségét végigjártam, de sehol sem találtam meg a testvéremet.
Lehet, hogy jobban lett és mégiscsak elment az iskolába? Csalódottan ballagtam le a földszintre, aztán ki az udvarra és csak álltam ott tehetetlenül. Mindennél nagyobb egyedüllétet érezve. Olyan jó lett volna teli torokból Tom nevét üvölteni. Mérhetetlenül hiányzott.
Figyeltem az bánatos égboltot, a szürke, esőt jósló fellegeket. Feltámadt a szél és rövidesen cseperegni kezdett az eső. Előbb csak apró szemekben alig-alig, később aztán egyre nagyobb cseppek jöttek. Bemehettem volna, de nem mozdultam. Hagytam, hogy essen rám a sűrű zápor, hogy a ruhám és a hajam csupa víz legyen.
Nem érdekelt. Sőt jó is volt. Talán az eső lemossa a lelkem minden bánatát...
folytatása következik...
