De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 08.

Sziasztok!

Nagyon köszönöm a kattintásokat, a kommenteket. Itt is a folytatás! Kellemes hétvégét mindenkinek! :*



Szerző: xxslashxx
Cím: De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár: 16
Szereplők: Bill, Tom, Gordon, Simone
Műfaj: slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F, trágár beszéd, túlzott romantika
Publikálva: 2010. november 15.

De ki menti meg a lelkemet?!

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
Anya lelkiismerete feltámadhatott, mert hétvégére félretette a munkát és nekiállt főzni, hogy összehozzon egy olyan igazi, vidám családi vacsorát. Reggel óta a konyhában volt, kétféle süteményt is készített és nagyon bízott a sikerben.
Csakhogy jókedvet nem tudott az ételekbe csempészni.
Talán még soha életemben nem ültem olyan feszült csendben egy vacsorán, mint akkor.
Nagyon nem volt kedvem ehhez, fáradt voltam, az elmúlt napok szinte csak a tanulásról szóltak. Sokszor késő éjszakáig maradtam a tankönyveim felett, hogy minél előbb behozzam a lemaradásomat, mert az összes tanár követelte rajtam. Ráadásul Andreas azóta sem állt velem szóba.
A tanulásban néha azért tartottam egy kis szünetet. Olyankor rögtön Tomra gondoltam, de az után a bizonyos részeg éjszaka után alig-alig találkoztunk. Hiába akartam csak úgy az útjába vetődni, hogy értelmes beszélgetést kezdeményezzek, valahogy nem sikerült, ha mégis váratlanul belefutottam, elvörösödtem és zavaromban össze-vissza locsogtam, ő bólogatott, helyeselt,  aztán pár szavas mondatokat követően elváltak útjaink.
Látszólag olyan volt, mintha akkor éjjel nem történtek volna meg a csókok és érintések. Pedig nagyon is valósak voltak és örökre beleégtek az emlékezetembe, lángoló képkockákkal.
A vacsora asztalnál is ezen járt az eszem, jó volt hogy Tom ott ült mellettem, de nem mertem ránézni. Gordon persze velem szemben kéjesen vigyorgott. Igyekeztem nem oda figyelni. Elment az a kevés étvágyam is.
Tom is teljesen rosszkedvű volt, ő még mindig anyára haragudott a be nem tartott igérete miatt. Egyedül csak anya volt bizakodó, hitt az este sikerében és igyekezett ezt nekünk is átadni.
-Meséljetek már valamit fiúk, csak ültök itt és némán esztek! Lazítsunk, erről szól a hétvége! Olyan ritkán vagyunk együtt!
-Mégis elárulnád ez kinek a hibája? - sandított rá dühösen Tom.
-Tudom, sokat dolgozom mostanában, de értetek csinálom.- mentegetőzött anya.
-Aha, hát hogyne. - bólogatott ikrem, sokat sejtető hangsúllyal.
Anya tanácstalanul nézett Gordonra, aki vállat vont és evett tovább. Micsoda nagy segítség! De hát érthető, hogy nem érdekelte anya harca Tommal, mikor egészen más forgott a fejében.
Anya zavartan tologatta a villáját a tányér szélén.
-Bill, sikerült már bepótolnod az elmaradt leckéidet?- érdeklődött halkan.
-Igyekszem, de nem megy egyik napról a másikra. -feleltem és ugyanúgy zavarban voltam, mint anya. Idejét sem tudtam, mikor érdekelte a tanulmányi eredményem utoljára.
-Remélem, hogy rajta leszel az ügyön. Minap összeakadtam Frau Schönnel a szupermarketben és érdekes dolgokat mondott.
Kiejtettem a kezemből a villát, ami hatalmas csörgéssel esett a tányér mellé, majdnem a földre.
-Mit? - kérdeztem halálraváltan.
-Azt hogy nem figyelsz, hogy szét vagy esve, fiam. Elmélázol, ha valamit kérdez, nem tudod a választ, azt mondta úgy jársz, kelsz az iskolában, mint egy élőhalott és hogy több tanár is ugyanígy vélekedik rólad.
-Nahát. - elöntött a forróság. Gordonra néztem, aki legnagyobb lelki nyugalommal evett tovább. Pedig minden miatta van. Hogy ilyen lettem csakis neki köszönhető! Megszorítottam a villa nyelét, hogy uralkodjak magamon, ne pattanjak fel az asztaltól és csapjam be teljes erőből az ajtót. Forrongó düh munkált bennem.
-Ez minden? Te nem tudod, hogy épp most szúrod el a továbbtanulási lehetőségeidet? Valami nem stimmel veled Bill! Most már látom én is! Talán legjobb lenne egy pszichiátert keresni, míg nem késő. – dühöngött tehetetlenül anya.
-Már késő.- suttogtam magam elé keserűen mosolyogva.
Ezen nem tud segíteni egy orvos. Ez olyan dolog, amit nem lehet kibeszélni, mert mázsás a súlya. Nem lehet lerázni sem, mert az ok, ami miatt olyan vagyok amilyen, itt él a házban, itt ül az asztalnál és jóízűen falatozgat.
-Mit mondtál? - kérdezte anya.
-Semmit. - intettem a fejemet csóválva.
-Ugye szerinted is jó ötlet lenne egy szakember Bill mellé? - pillantott Gordonra anya.
-Igen, biztos jót tenne. - helyeselt Gordon tele szájjal.
Minden erőmmel a villát szorítottam, hogy most azonnal ne ordítsam ki kétségbeesve, ami a lelkemet nyomja. Te jó ég, milyen képmutató ez a Gordon! Most ezt  mondja, aztán a hálószobába rángat, és ha nem lenne erőm falat felhúzva érzéketlenül elviselni az egészet, már nem tudom, hol lennék! Nem nekem kell pszichiáter! Az egyetlen, aki beteg, az egyes egyedül ő! De hallgatnom kell, ha belül belepusztulok is.
-És az én osztályfőnökömmel véletlenül nem találkoztál? - vette át ekkor a szót Tom.
-Nem. Miért? - húzta fel anya a szemöldökét.
Tom arcán gúnyos mosoly szaladt át.
-Hát esetleg megemlítette volna, hogy felolvasta a nevemet, ugyanis szóbeli dícséretben részesültem a gyakorlati munkáim miatt. Ez volt a nyílt napon. Tudod, ahova basztál eljönni! – hangján érezhető volt az indulat.
-Hé, Tom, ne beszélj így anyáddal. - szólt közbe Gordon.
-Ne avatkozz bele légyszives, nem a te ügyed. - hurrogta le Tom Gordont, majd ismét anya felé fordult.
Ő közben már elkezdte leszedni a tányérokat.
-És most mit vársz tőlem? Csússzak hason megbánást tanusítva? Bocsánatot kértem. Nem szórakozásból vagyok tizenkét órákat egy irodában, azért dolgozom, hogy mindenetek meglegyen. Lehetnél megértőbb is. morgott.
-Francokat! Ha nem látod, hogy hova tart ez az egész, vak vagy! Ha nem hallod mit akarok neked sokadszorra is mondani, süket vagy! És ha nem érted miről ugatok itt neked, akkor hülye is!
Megdöbbentett, amit mondott. A gondolkodása most is hihetetlenül érett volt, csak a kirohanásai voltak még gyerekesek!
-Na, most már elég! - anya szeme fenyegető szikrákat szórt.
-Ne Billt küldözgesd pszichiáterhez, hanem nézz magadba! De tényleg elég, én befejeztem! Köszönöm a finom vacsorát! - Tom felállt az asztaltól és az emeletre indult.
Véget vetve ezzel a borzasztóan erőltetett és annál is kényelmetlenebb szituációnak. Anya és Gordon csak meredtek egymásra.
Majd hirtelen Gordon jóllakottan felállt és megsimogatta anyám vállát.
-Tizenéves, majd észhez tér.
A nappali felé félúton rámnézett. Szinte éreztem, ahogy végigmér. Beharaptam az ajkam és a terítőt kezdtem el bámulni.
Gyűlöltem, amit csinált...
Anya a konyhaszekrényhez ment és zsebkendőt vett ki onnan. A szemét törölgette.
-Nyugodj meg anya. - mondtam neki vigasztalóan, erre rámförmedt.
-Nincs tanulnivalód Bill? Eredj a szobádba!
Így hát felmentem és nekiálltam a házifeladatoknak. Volt bőven, de valahogy mindig elkalandoztak a gondolataim.
Ráadásul a rádióból is szólt a zene. Nem akartam lekapcsolni. A csend idegesített volna, így viszont semmit sem haladtam a tanulással, mert minden zeneszámot, amit meghallottam, énekelgetni kezdtem és közben ikrem járt a fejemben.
Különösen egy Lifehouse dalnál a Hanging by a moment-nél. Kedveltem, de régebben nem tudtam azonosulni a szöveggel, sohasem akartam megállítani a pillanatot, sőt életem legtöbb részében azon voltam, hogy minél gyorsabban teljen az idő.
Legalábbis addig az éjszakáig nem értettem miről szól a dal, amíg Tom nem volt ott velem abban a szoros közelségben. Amíg nem érintett meg olyan szenvedélyesen, és amíg nem tapasztaltam milyen a csókja.
Igen, akkor, egész életemben először megállítottam volna a pillanatot. Csak én és Tom! Örökké!
Elmosolyodtam a felismeréstől, hogy mennyire ide illenek most a dal sorai.
Ajtócsapódást hallottam ekkor és láttam Tomot elviharzani az szobám nyitott ajtaja előtt. Kiszaladtam a szoba elé.
-Tom hova mész? - kiáltottam.
Erre megállt a folyosó végén.
-El. - vont vállat dacosan.
-Mégis?- kérdezősködtem.
-Nem mindegy az neked Bill? Lelépek és kész!
-Elviszel magaddal? - csodálkoztam, hogy ezt megkérdeztem, de kezem már nyúlt is a fotelben lévő kabátomért és válaszra sem várva siettem Tom felé.
-Ha akarsz, jöhetsz. Az biztos, hogy én most nem maradok itt! - indult lefele a lépcsőn.
Határozott léptekkel követtem.
-Ti meg hova készültök? - nézett ki a konyhából anya.
-Szívunk egy kis friss levegőt. – válaszolt Tom flegmán, de meg sem állt, csak ment feltartóztathatatlanul előre.
-És a tanulás? - hallottam még anya hangját.
-Az megvár! - vetette oda Tom.
-Majd jövünk! - néztem anyára, aki értetlenül és kissé talán szomorúan állt a konyha ajtajában. Sajnáltam ezt az egész elrontott vacsorát, ezt az estét. Ő jót akart, de vannak sebek, amiket nem lehet egykönnyen begyógyítani. Én már csak tudom.
Tom hallgatagon lépdelt mellettem. Nyomasztott a némasága.
-És most merre?
-Majd én azt tudom! - a léptei egyre gyorsultak, már-már szaladni kellett, hogy tartsam vele a tempót. Nem volt közlékeny hangulatában. És lehet, hogy terhére voltam a kérdezősködésemmel. Nem mertem többet megszólalni, haladtam mellette szó nélkül. Utunk egy buszmegállóba vezetett és felszálltunk az éppen arra jövő járatra. Most már tényleg nem értettem semmit, de kiváncsi voltam hol lyukadunk ki.
-Valamelyik osztálytársadhoz megyünk? - érdeklődtem a levegőt kapkodva, mert a gyors lépések kicsit kifárasztottak.
-Dehogyis. - felelt Tom kurtán.
-Akkor egy kocsmába, hogy leigyuk magunkat? - ezt viccnek szántam, de Tom megvető pillantást mért rám.
-Hülye! - aztán kifelé bámult a busz ablakán.
A végállomáson szálltunk le, az akkor már üres járműről. Besötétedett, néhol lámpák égtek. Barátságtalan és számomra ismeretlen környék volt ez. Hiába éltem le ebben a városban az életemet, még sosem jártam itt. Tom viszont otthonosan mozgott. Rágyújtott és elindultunk az aszfaltozott úton.
-Hol vagyunk Tom? Ez valami gyártelep? . néztem szét elhaladtunkban, a rozsdás autóroncsok, ottfelejtett vasúti kocsik, magasba meredező, lebontásra ítélt házak és gyéren pislákoló ősrégi lámpák között.

Nem mentünk sokat, Tom megállt az egyik épületnél.
-Igen Bill. Ez egy régen bezárt gyár. - válaszolta a cigarettáját fújva.
Félrehajtotta a szakadt drótkerítést és bebújt a résen. Aztán kérdőn nézett rám, azt várva, hogy követem e. Nem akartam gyávának és unalmasnak látszani, négykézláb ereszkedtem és bemásztam én is. Addigra Tom már egy fémládán üldögélt cigije utolsó slukkjaival.
-Nem őrzi kutya a telepet? - néztem körbe. Tiszta föld lett a kezem, megtöröltem nadrágomba.
-A kutya elől van, ide nem ér el, észre sem veszi, hogy itt vagyunk. Éjjeliőr meg nincs. Tudom. Nem egyszer voltam már itt.- válaszolta és eldobta a csikket, majd megindult az épületbe.
Betört ablakú, málló vakolatú igaz lélekvesztő volt. Falain mindenfele graffitik. A feltámadt esti szélben, kísértetiesen megnyikordultak a gerendák, a hiányos tetőn lévő takafólia is idegesítően lengedezett. Valami régi horrorfilmre emlékeztetett az egész.
-Gyakran jössz el ide? - húztam össze magamon fázósan a kabátomat.
-Aha, eléggé. - Tom befordult egy hosszú folyosó végén, gyorsan utána mentem.
-De mikor? - döbbentem meg és elnéztem a sok egyforma, fehérre mázolt ajtót, amik mögött egykor irodák lehettek.
-Amikor azt hiszitek, a haveroknál vagyok. Hát közlöm veled, hogy nem mindig dekkolok náluk. Mert van, hogy erre vágyom. - húzta végig Tom az ujjait a fa lépcsőkorláton, majd felpattant egy odaállított íróasztalra.
-Mégis mire? - értetlenkedtem.
-A csendre, a nyugalomra, hogy ne kelljen jópofiznom a családnak. Egyszerűen jó időnként nem kérdezni, nem válaszolni, ülni egy helyben, füstölgő cigivel, vagy egy üveg piával és nem haza gondolni. Bill, én gyűlölök otthon lenni!
Tom őszinte vallomása meglepett. Nem gondoltam, hogy így érez. Azt hittem, ez a nézeteltérése anyával, csak időleges és megoldódik, aztán megy minden tovább.
-Nem jobban, mint én. - bukott ki belőlem, de aztán gyorsan elhallgattam. Elég volt a múltkori kirohanásom, nem akartam mást is elárulni Gordonról és mocskos viselkedéséről. Pedig ha valaki, akkor én tudtam, milyen igazán gyűlölni azt a házat, közeget, ahol nap, mint nap akaratomon kívül, izgalomtól nyirkos kezek tapadnak rám, kéjes lihegés cseng a fülembe és leírhatatlan testi, lelki fájdalom jár át...
Tom csodálkozva fogadta kijelentésemet.
-Nem mondod, hogy te is rühelled anya nemtörődömségét és Gordon okoskodását?
-Mindennél erősebben. - suttogtam undorodva magam elé, mert megjelent szemeim előtt az annyiszor végig élt jelenet, ahogy Gordon végigsimít a vállamon.
-Azon agyalok, hogy le kéne lécelni.
-Te is tudod, hogy amíg nem vagyunk nagykorúak és iskolába járunk, erre nincs lehetőség. - vágtam Tom szavába, miközben mellé ültem. A jól ismert láz újra elkapott és ajkam epekedve vágyott a csókjára.
Tom hirtelen megszorította a kezem.
-Esetleg apához költözhetnénk! - nézett rám ötletétől átszellemülten.
Istenem! Hát persze! A megoldás itt volt és mégsem számoltam vele. Apa, ő szeret minket, hiányzunk neki! Biztos megengedné.
Olyan buta voltam, hogy erre nem gondoltam egy percig sem. Hagytam Gordonnak, hogy zsaroljon, és hogy hozzámérjen. Pedig lehet, hogy minden ilyen egyszerű. Aztán elkomorodtam.
-Anya ebbe sose menne bele.
-Elintézem! Neked csak jönni kell velem, ha akarsz. Bízz bennem, cserébe én is bízom benned! - Tom szédítően elmosolyodott és a vállamra téve a kezét, magához húzott. Teljesen megzavart, ahogy éreztem az illatát és arcom szinte a pulóverébe temettem, egyik kezem valahogy a kezét érintette, a másik pedig a nyaka környékre került. Remegni kezdtem belülről, a gyomrom össze-vissza liftezett a tudattól, hogy közel lehetek hozzá. Elvesztettem az önkontrollt magam felett. Te jóságos ég! Tom elvette a maradék eszemet is! Olyan lehettem, mint aki sokat ivott, mert Tom vigyorogva hajolt az arcomba.
-Hé, Bill minden oké?
Édesen nevetett, számomra gyönyörűséges volt. Egyszerre kisfiús és férfias. Nevetése áthatolt a saját magam állította falon és fényt varázsolt a sötét magányba, oda ahova eddig senkinek sem sikerült eljutnia. Én is mosolyogtam, elsöpörtem a hajamat a szememből. A fejem kóválygott, néha elmosódott foltokat láttam csak, néha meg a vaksötétet. De Tom ott volt velem, ha lecsuktam a szemem, akkor is.
Nekem ragyogott…
-Jól vagyok. - mondtam alig hallhatóan. A vágy elvette a hangomat, de adott valami sokkal nagyobb dolgot. Bátorságot.
Vagy affélét...Tom beszélt még valamiről és épp cigarettát vett volna elő, de beleütköztem a kezébe. A cigi a földre esett, keresgélni kezdte. Teljesen közel húzódtam hozzá és mikor felnézett, ajkaimat szinte rápréseltem a szájára. Annyira nem tudtam, hogy kell, de akartam! Tom meglepődött, a cigarettát megint elejtette, de nem is kellett már. Más dolog kapott szerepet azokban a percekben.
Mégpedig az emésztő, mindenen felülemelkedő szenvedély.
És igen! Pont egy poros raktárépületben...

folytatása következik...