2017. december 21., csütörtök

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 03.



Szisztok!

Köszönöm a kommentet és a kattintásokat, itt a folytatás! Igyekszem hozni a többit és friss részeket a másik blogba is, amint időm engedi.
Békés karácsonyt és boldog újévet mindenkinek <3

Szerző:            xxslashxx
Cím:                De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:         16
Szereplők:        Bill, Tom, Simone
Műfaj:              slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F,trágár beszéd, angst
Publikálva:        2010. szeptember 23.

De ki menti meg a lelkemet?!

Még nem hiszed,de én rég tudom:
Szemedben látom csak a holnapom!

Egy másodpercre minden elsötétedett.
A gyomrom ugrott egy nagyot és nem sok hiányzott, hogy elhányjam magam a szégyentől, az undortól és a felismeréstől, hogy ez a mocskosság nem titok többé.
A szemem megtelt könnyel. Hihetetlen dühöt éreztem, mardosó keserűséget és még ezer féle érzést, amik majd szétfeszítettek.
-Tudod? - csak ez jött ki a számon, a hangom elcsuklott.
Tom karjai lekerültek a derekamról, ismét messzebb állt tőlem, már nem éreztem az illatát, a forró leheletét a nyakamon és szoros ölelését a derekamon.
-Aha. - bólogatott és nem vette le rólam a szemét. A pillantásai ugyanazok maradtak, mint eddig, szinte keresztbe nyársaltak.
Én nem tudtam a szemébe nézni, a padlót bámultam meg a feketére festett körmeimet a fehér ablakkereten. Az idegességtől reszketett a kezem.
-Tom. Annyira sajnálom, nem tudtam róla beszélni...Érted? Nem ment. Most biztos meg van a véleményed, de nem tudok mit mondani most. Ez nehéz és súlyos és...
-Elmondom anyának! - vágott hirtelen a szavamba ikrem és az ablak fele tekintgetett.
Anya autója épp akkor állt be a ház elé.
Az összes vér kiszaladt az arcomból. Egy másodperc alatt átpörgött az agyamon. Minden, ami ezzel kapcsolatos.
-Ne Tom, csak azt ne! - nyögtem remegő hangon és Tom után kaptam, de ő már lefele szaladt az emeleten.
Nem teheti ezt, nem beszélhet anyának erről az egészről! Minden romba dőlne, ha anya tudomást szerezne arról, mit művel Gordon velem. Hiszen ez undorító, sötét és mocskos! És bűn! Ha ez kitudódna, vége lenne mindennek...
Gyorsan utána siettem.
-Tom, kérlek, ne csináld!- üvöltöttem utána fájdalmasan, miközben a rohantam a lépcsőn.
Többször majdnem megbotlottam.
A nagy kiabálásra Gordon szobájának az ajtaja is kinyílt. Kérdőn nézett egyenest az arcomba.
De mire szólt volna valamit, én már rég az udvaron voltam.
-Tom könyörgök!- kiáltottam kétségbeesve.
A levegő elfogyott a tüdőmből és szédültem. Láttam, ahogy Tom megállt anya kocsija előtt.
Remegő lábakkal igyekeztem oda én is.
-Tom, Tom!- kiabáltam még mindig, amikor odaértem.
Lihegve dőltem rá az autó motorházára. A hátam minden egyes lélegzetvételnél szinte perzselt és egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit, hogy senki se lássa, gyorsan letöröltem.
- Áruld már el Bill, mit ordibálsz? Mi bajod van?!- szállt ki a kocsiból anya mérgesen. Feltápászkodtam a motorháztetőről és anyára néztem.
Elegáns volt, mint mindig, de nagyon fáradt és ez jól látszott az arcán. Minden este így jött haza, elcsigázva és nagyon idegesen. Ránk már nem volt ideje, hozzánk már nem volt türelme. Egyedül Gordonnal beszélt egy keveset.
-Mi ez a fogadóbizottság? Eddig ki sem dugtátok a házból az orrotokat, ha hazajöttem.- pillantott végig rajtunk anya.
-Anya...kezdtem rá kifulladva, de Tom közbe vágott.
-Anya, képzeld Bill...
-Tom, ezt ne, mindent tönkreteszel! - kaptam el Tom karját és megszorítottam. Nem hittem volna, hogy ilyen erő van bennem, mert Tom feljajdult és próbálta kiszabadítani a karját a kezem közül.
-Ehhez most nincs energiám, két értekezletem volt ma, kész vagyok. Nektek elment az eszetek fiúk? - morgott anya a jelenetet látva.
-Billnek sosem volt.- sziszegte dühösen Tom, ahogy enyhült a szorításom.
-Mit is akartál mondani Tom? - anya a táskájában keresgélt valamit, majd elégedetten kiemelte a mobilját és valamit nagyon nézett a kijelzőn. Nem úgy tűnt, mint akit érdekel Tom mondanivalója.
-Ez durva lesz. Szóval Bill...
-Ne is figyelj rá anya. Tom nem tudja, mit beszél. - kiáltottam közbe és a sírás fojtogatott. Ha Tom beszél, vége a világnak.
-Na, most már elég, fejezzétek be! - csattant fel anya.
Mindketten elhallgattunk. De csak egy másodpercig volt csend, mert Tom ismét megszólalt.
-Az van, hogy Bill tök rosszul áll egy csomó tantárgyból!
A gyomromba mintha egy féltégla került volna, a szívem a torkomban dobogott és elöntött a melegség. Alig hittem, amit az előbb hallottam.
-Micsoda? - préseltem ki magamból, miután realizáltam, hogy Tom és én nagyon félreértettük egymást.
Akaratlanul mosoly került az arcomra. Tom nem is sejtett semmit, Gordonról és rólam! Én meg azt hittem, valahogy rájött.
Olyan ostoba vagyok te jó ég! Hisz ő a tanulmányi eredményeimre gondolt, ez volt szerinte az a "nagy titok".
Anya azonban dühös lett.
-És ezen még vigyorogsz Bill? Szégyellhetnéd magad! Tényleg igaz, amit a testvéred mond?
-Hé, most miért hazudnék? Találkoztam Andreassal, ő mondta, hogy Bill milyen gyéren teljesít. - vonogatta a vállát flegmán Tom.
-Tom nem hazudik, csak túloz. Egy kicsit el vagyok maradva, de megbeszéltem Frau Schönnel, hogy igyekszem bepótolni.- magyaráztam és még mindig nem sikerült a mosolyt teljesen eltüntetnem az arcomról.
Megkönnyebbültem, hogy a titok még mindig titok...
-Hát, ha ez a helyzet, kapd össze magad, nincs időm bemászkálni az iskolába mindenféle tanárokkal beszélgetni. Tanulj, ez az egyetlen dolgod. Most pedig gyertek be, ne idétlenkedjünk, a szomszédok azt hiszik, hülyék vagyunk.- anya befele indult.
-Ez jó volt hallod. Ahogy bepánikoltál, látnod kellett volna magadat Bill. - vihogott Tom, amint anya már messze járt tőlünk.
-Hogy tehetted ezt? - csóváltam a fejem és csak mosolyogtam rá.
-Nem is haragszol?- kérdezte Tom értetlenül.
Legszívesebben megöleltem volna!
-Nem.- válaszoltam végül kurtán.
Most Tom kezdte el rázni a fejét, mint aki nem ezt a reakciót várta.
-Hát Bill, akkor te tényleg nem vagy normális.
-Lehet...- vontam vállat és végre újra Tomra mertem nézni, úgy mint a szobájában.
Abban a percben jó volt ismét magamon tapasztalni az izgalmat, amit a látványa váltott ki belőlem.
Az érzések, amiktől az imént még féltem most újra megrohantak, de már nem érdekelt.
Tudtam, hogy tűzpiros az arcom és hogy ez mennyire látszik, de nem zavart. Mint ahogy az sem, hogy felgyorsult a szívverésem, kevés lett a levegőm, a hideg futkosott a hátamon és hogy a nadrágom kezdett szűk lenni...Csak magamon akartam tudni a karjait, ahogy nemrég, érezni a bőre melegségét és a hátamnál a férfiasságát...
De nem mertem kezdeményezni.
Nem tudom, Tom fejében mi játszódhatott le azokban a pillanatokban, Isten tudja mire gondolt, mikor szótlanul bámult rám, mint ahogy én őrá. Nem akartam megtörni a pillanatot azzal, hogy megszólalok. Ez így volt jó, így volt tökéletes, így volt menthetetlenül romantikus számomra.
-Gyertek be! Meddig szobroztok még a kocsi előtt? A végén megfáztok!- kiáltott ekkor anya az ablakból türelmetlenül.
De egyikünk sem mozdult, még csak vissza sem válaszoltunk neki.
Tom is elmosolyodott.


-Azt hiszem, megváltoztál. - mondta.
-Te is. – vágtam rá azonnal.
Tom grimaszolt egyet és a piercing karikájával kezdett játszani.
Kivert a víz attól, ahogy csinálta. Az ajkamba haraptam és éreztem, hogy az előbb még piros arcom falfehér lesz.
-Ugyan! Én még mindig az a seggfej vagyok, mint régen!- nevetett fel ikrem, majd közel lépett hozzám.
Teljesen.
Két kezét megtámasztotta az autónál, hogy még csak véletlenül se tudjak elmenni onnan. De nem is akartam, bár fogalmam sem volt, mit akar elérni ezzel a különösen kihívó viselkedéssel.
-Ne mond ezt! Szerintem egész rendes is tudsz lenni. - dadogtam.
Egyszerűen lesokkolt a közelsége. Figyeltem, ahogy Tom megnyalja a száját, ez már sok volt. A lábamból kiszaladt az erő. Elvesztettem az egyensúlyom és nekidőltem az autónak.
-Hé, jól vagy? - Tom észrevette, hogy megszédültem és közel hajolt hozzám. Nem is láttam mást csak szemei ragyogó fényét és úgy éreztem magam, mint egy körhintán, rettentő magasságban...
-Persze Tom...csak...- sóhajtottam boldogan elveszve Tom fénylő tekintetében. Lecsuktam a szemem és azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat!
Mintha egy örvény ragadott volna el...
-Befáradnátok végre? - hallottam ismét anya türelmetlen hangját és nyílni az ajtót.
-Ideje mennünk. - Tom finoman megsimította a vállam. Csak bólogattam és mire kinyitottam a szemem, már befele tartott a házba.
Az egyetlen, ami akkor lenézett rám, már csak a hold volt. És majdnem úgy csillogott, mint Tom szeme.

folytatása következik...

5 megjegyzés:

  1. Szia!!Nemrég találtam meg a storyt és annyira tetszik!!Nagyon várom már a folytatást!!;)

    VálaszTörlés
  2. Szia!!Annyira várom a folytatást!!Olyan aranyos történet!!Imádom!!;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm :) Hamarosan jön a következő rész!

      Törlés
  3. Szia! Sikerült átmennie az emailemnek? Ha igen, légyszi majd jelezz, ha pedig nem, akkor egy másik mail címen kell folytatnunk, mert valamiért a mostanidra nem tudtam küldeni...:/
    Puszi Regina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!Ha arra gondolsz,amit karácsony előtt küldtél,akkor igen,az volt a legutolsó.Îrtam pár sort most az email cìmedre,remélem megkapod.Puszi :@

      Törlés