2017. október 2., hétfő

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 01.

Sziasztok!

Egy több részes, réges-régi történetemet fogom most nektek ismét felrakni :)
Mindenkinek szép és vidám őszt kívánok :) :) :*

Szerző:         xxslashxx
Cím:             De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:     16
Szereplők:    Bill, Tom, Gordon, Andreas
Műfaj:          slash, twincest,
Figyelmeztetések:F/F, szexjelenet, angst,
Publikálva: 2010. szeptember. 9.



Zárd be az ajtót!
Zárd be az ablakot!
De én elérlek majd akkor is,
ha nem akarod.

Gordon lihegve lefordult rólam, én meg gyorsan nyakig betakaróztam. Gyűlöltem azokat a pillanatokat és az előtte lévőket is. Mocskos volt és visszataszító. De az együttlétek utáni percek még annál is rosszabbak voltak. Fojtogatott a hányinger, hogy megint megtette velem, a gyomrom fel-alá ugrált, a szívem meg ki akart szakadni a helyéről.
Nem mozdultam, féloldalt feküdve bámultam az egyetlen fényforrást a szobában. Az ablak felől jött, a leeresztett redőnyök közt szűrődött be.
Gordon cigarettát vett elő és rágyújtott. Éreztem a füstöt a hátam mögül és Gordon nyirkos tenyerét a vállamon, aztán le a gerincem vonalán. A hideg kirázott.
-Jó volt...- mondta elégedetten és halkan.
Nem szóltam semmit, csak megköszörültem a torkomat. Mindennél jobban szerettem volna már kint lenni a szobából.
Anya és Gordon ágyából....Ahol ők alszanak éjjelenként és ahol most én fekszem ruhátlanul.
Csend volt. Némaság. Még a saját szívdobbanásaimat is hallottam. A torkom kiszáradt és fájt, a lábam  közt hideg nedvesség folydogált mindenfele a lepedőre. Annyira undorító az egész…De meg kellett tennem. Anyáért csináltam...Érte tettem meg mindig, amikor Gordon úgy akarta...És ő túl gyakran akarta...
Amikor lehetőség volt rá, hogy kettesben maradjunk tett róla, hogy megtörténjen, rám nézett és hiába mosolygott, én csak a kéjes vágyakat láttam a mosolya mögött és a félelmet keltő csillogást a szemében. Mindahányszor üres volt a ház és tudta, hogy sokáig az is marad, karon ragadott, berángatott ide és már vetkőztetett is.
Hiába kiabáltam, tiltakoztam volna tudtam, hogy nem lesz, aki segít.
Mire Tom vagy anya hazaért, minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Csak én, meg ő tudtuk, hogy ez mennyire nincs így.
Anya túl sokat dolgozott...főleg mióta a városban kapott munkát. Órákat autózott. Korán kelt, későn ért haza, fáradtan és idegesen. Gordon mindig nyájas mosollyal az arcán fogadta mikor hazajött, megölelte, lesegítette róla a kabátot és kedves szavakat suttogott a fülébe.
Istenem....mekkora színjáték ez! És én csak bambán bámulva néztem, ahelyett, hogy bármikor is tettem volna valamit.
De mit csinálhattam volna?! Anya szerette Gordont és semmi rosszat nem feltételezett róla.
És Gordon? Ő nem szerette anyát. Vagyis nem úgy szerette, ahogy kellett volna. Értékelte, hogy jókat főz, szorgalmas és jó beszélgetőtárs, de én láttam, hogy nézett rám anya válla fölött mikor engem ölelt.
És ezerszer elmondta, hogy azért él még anyával, mert én itt vagyok. Ha egyszer is visszautasítanám, azonnal elhagyná! És én ezt nem akartam! Lehet, hogy nevetséges és Gordon csak kihasználta a naivitásomat, de mégis féltem, hogy megteszi. Anya annyit szenvedett már, nem érdemli, meg hogy megint fájdalmat okozzon neki valaki. Nem akartam látni a könnyeit, mint mikor apával elváltak. És ha ennek a hazugság az ára, meg képmutatás, hát legyen! Anyáért bármit megtennék!
-Van még leckéd?- kérdezte Gordon.
Összerezzentem. Teljesen elmerültem a gondolataimban. Kábán néztem Gordonra, aki már felöltözött és várakozóan állt az ágy mellett.
-Igen...- dadogtam.
-Akkor öltözz fel és kezdj neki!- Gordon egy szempillantás alatt eltűnt. Én is gyorsan öltözködni kezdtem, hogy minél előbb elhagyhassam a hálószobát és úgy tegyek, mint aki visszazökkent a valóság keretei közé.
A tompaság viszont, ami hónapokkal ezelőtt, a Gordonnal való viszony kezdetekor megjelent, ottmaradt bennem. Az érzéketlenség nem múlt el, mintha valami erős nyugtató hatása alatt lettem volna, a képek gyakran összefolytak a szemem előtt, a hangok is távolinak tűntek. Fura hogy még akkor is így védekeztem, mikor már Gordon nem is volt ott. Csak így tudtam elviselni, hogy hozzám ér és csak így tudtam nem megőrülni.
Az elején hánytam és zokogtam felváltva, de aztán a könnyek helyét többnyire felváltotta ez az érdektelen állapot.
Élnem kellett az életemet tovább. Menni iskolába, tanulni és úgy csinálni, mint bármely tizenéves.
-Hé. - bökött oldalba Andreas.
-Mi az? - néztem rá értetlenül.
-A tanár...- suttogta Andreas.
Felnéztem a tankönyvemből, amit már hosszú percek óta bámulhattam. Nem olvastam, a szemeim egy betűre összpontosítottak.
Frau Schön állt velem szemben kérdő tekintettel, ahogy az osztály minden tagja szintén engem nézett. Kínos volt.
-Bill nem hallasz? - kérdezte a tanárnő mérgesen.
-De...- bólogattam bizonytalanul. Fogalmam sem volt mit kellett volna hallanom...
-Akkor miről beszéltem az előbb?
Többen felröhögtek. Sőt, egyesek be is kiabáltak.
-Mi van, megállt a tudomány Kaulitz?
-A kérdést sem tudod te balfék!
-Csend legyen!- kiáltott erélyesen Frau Schön, majd mikor a zúgolódás elhalt, ismét felém fordult.
-Nos, Bill...
-Nem tudom.- ráztam a fejem elkeseredetten.
-Mi van veled? Hónapok óta szétszórt vagy, rosszul tanulsz, a házi dolgozatodat későn adtad be, nem figyelsz az órán. Nem lesz ez így jó. Szedd össze magad, mert kénytelen leszek behívni a szüleidet elbeszélgetésre!
Elöntött a forróság. Csak azt ne!
-Rendben. Igyekezni fogok. - mondtam remegő hangon. A tanárnő kétkedő arckifejezéssel fogadta ígéretemet. Néztem utána, amint a táblához megy és felír rá valamit, majd Andreasra sandítottam. Együttérzően pillantott rám.
-Nyugi haver...- mosolyodott el biztatóan.
Ő legalább a barátom. Az egyetlen, aki nem gúnyolódott velem az osztályban. Az egyetlen, akinek nem azon járt az esze, hogy megbántson, hanem hogy felvidítson.
Igazi barát volt, de neki sem beszélhettem arról, mitől romlott le ilyen drasztikusan a tanulmányi átlagom, nem fedhettem fel a sötét igazságot. Tartanom kellett a számat mindenki előtt. Anya élete volt a tét és ezért én bármilyen áldozatra kész voltam.
Az irodalomórán történt incidens elvette a maradék kedvemet is. Nagyon utáltam, mikor nyilvánosan megszégyenülök. Az osztály tagjai amúgy is kaphatóak voltak mindig valami bántó beszólásra, ha rólam volt szó.
Minden durva szó egy-egy tüske volt a lelkemnek.
Az járt a fejemben hogy legjobb lenne lelépni, de örökre, csak ültem a padban és igyekeztem kizárni mindent magam körül. Nem hallottam a többiek zajongását, az iskolarádiót,a be és kicsengetést, azt ahogy az élet zajlik.
Ismét rám telepedett az érdektelenség, nem akartam hallani és látni semmit sem.
-Na, ne legyél már úgy oda Bill. Majd javítasz és kész. - vigasztalt Andreas, mikor az utolsó órának is vége lett.
Szótlanul pakoltam be a könyveimet a táskámba.
-Van most valami programod?- pattant Andreas a pad tetejére.
-Nincs. Miért?- fel sem néztem.
-Hát mert van az a lány, aki tetszik nekem, Sabrina. És van neki egy barátnője is. Gondoltam, elmehetnénk velük sétálni a parkba vagy ehetnénk sütit. Na, mit szólsz? Aranyos lányok, tetszeni fognak...- felelte barátom könnyedén.
Teljesen elvörösödtem. Hogy én, meg a lányok...Te jó ég...A gyomromba fájdalom hasított és teljesen leizzadtam. Még jó, hogy Andreas nem vette észre, hogy zavarba hozott ez az egész...
-Bill?! Vetted az adást?- hadonászott az arcom előtt vihogva Andreas.
-Ja, igen...- bólogattam.
-És mi a válaszod? Szerintem marha jól szórakoznánk...
Bedobtam az utolsó könyvet is a táskámba.
-Az hogy nem érek rá. - mondtam halkan.
-De most mondtad, hogy délutánra nincs programod. Ezt most nem értem...- csóválta a fejét Andreas.
-Közben rájöttem, hogy van. Szia! - köszöntem és amilyen gyorsan csak lehet, kirohantam a tanteremből.
Andreas olyan gondtalan! Éli az életét, buli, sok haver, és lányok...
Nem mehetek velük...mert csak elrontanám a kedvüket. Meg mihez kezdenék két vadidegen lány társaságában?! Nekem nincs jó szövegem, mint Andreasnak. Mindenen elpirulok, és nem vagyok valami bőbeszédű. Mindenkinek kellemetlen lenne a helyzet.
Azon kívül a nevelőapám szeretője vagyok...Akármilyen felháborítóan hangzik, de ez így van. Azzal hogy neki adom, magamat minden egyes alkalommal a cinkosává válok. És hiába mentegetem magam, hogy anya miatt csinálom...szánni való akkor is. És én is az vagyok...
A lábaim gyorsan vittek a házunk felé. Tulajdonképpen nem tudtam minek is sietek, hisz addig a jó, amíg nem vagyok otthon, amíg Gordon nem talál meg, nem teszi a vállamra a kezét és azzal a gusztustalan vigyorával nem irányít finoman a hálószoba felé.
Örömmel nyugtáztam, hogy az autója nem állt a ház előtt. Talán ma túlórázik...Talán ma megúszom...
Az eddig őrülten dobogó szívem kicsit megnyugodott és nem remegett a kezem, mikor lenyomtam az ajtó kilincsét.
Senki nem volt otthon. Leraktam a táskámat és benéztem a hűtőbe. Természetesen tele volt félkész élelmiszerekkel, hiszen anya sok időt töltött távol, így főzni sem mindig volt ideje. Kivettem egy zacskót és a pultra tettem. Nagy gyakorlatom volt már a mirelitek elkészítésében. Bekapcsoltam a gáztűzhelyet és felraktam az olajat melegedni. Aztán leültem a konyha asztalhoz.
Lehet, hogy hiba volt úgy elrohannom iskola után? Andreas biztos bolondnak nézett...Ahogy a többiek az osztályban...
De nem érdekeltek azok a lányok, meg a parkban való sétálás sem vonzott. Mindenkinek így a legjobb. Remélem Andreas nem haragudott meg rám túlságosan. Nem akartam megbántani az értetetlen viselkedésemmel.
Nagyot sóhajtottam és az asztalra hajtottam a fejem, figyeltem a kora délutáni napsütést, hogyan vetít érdekes árnyékokat a mellettem lévő falra. A pulton lévő óra álmosítóan ketyegett és kicsit elterelte a figyelmemet.
Arra eszméltem, hogy Tom rontott be a konyhába és szinte feltépte az ablakot, aztán a tűzhelyhez rohant és lekapta onnan a edényt, amibe az olajat raktam.
-Normális vagy Bill? Felgyújtod a házat! - förmedt rám ingerülten.
Tiszta füst volt a konyha. Nem is észleltem. Olyan érzésem volt, mintha én is csak e percben tértem volna haza.

-Ne haragudj...- mentegetőztem.
-Legközelebb döntsd el, főzöl vagy alszol.- dühöngött Tom.
-Nem aludtam csak...
-Csak mi?! Figyelj jobban oda arra, amit csinálsz.- vágott ikrem a szavamba.
Mérges volt a tekintete. Régen ilyenekért nem szólt volna, régen semmi sem érdekelte. Sokat változott az elmúlt időkben. És úgy éreztem, mintha el is távolodtunk volna egymástól, mióta nem egy iskolába jártunk.
Nem mertem neki semmit mondani és ő sem szólt egy szót sem. De amint a füst felszállt, valamivel barátságosabb lett a hangja.
-Csináljunk valami ebédfélét? Megcsináljuk ezt? - vette a kezébe a már kissé kiolvadt mirelites zacskót.
-Én nem vagyok éhes.- mondtam.
-Akkor mi a jó életnek kezdtél hozzá? - Tom fura képet vágott.
Valójában én sem tudtam, miért csináltam. Automatikus mozdulatok voltak.
-Azt akartam, hogy anyának ne kelljen fáradnia miután, hazajön a munkából...-vontam vállat.
-Ja vagy úgy, idilli családi étkezést akartál...
Tom hangjában volt némi irónia. Mostanában elég ritka volt, hogy mind egy asztalnál ültünk, amit én egyáltalán nem bántam, mert forgott a gyomrom, ha Gordonnal kellett enni.
-Olyasmi.- biccentettem.
-Hagyd már, anya nem eszik ilyesmit...- Tom visszarakta az ételt a hűtőbe, majd a nappaliba ment, de meglepetésemre nem ült le, hanem levett a szekrényről egy dvd-t és menni készült.
Nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam egyedül maradni. Nem akartam, hogy Gordonnak lehetősége adódhasson bármire is.
-Hova mész?- kérdeztem elhaló hangon. A sírás kaparta a torkomat.
-Elviszek egy filmet az osztálytársamnak. Feltéve, ha nem égeted le a házat. - válaszolta Tom.
-Ne aggódj, nem fogom...- ráztam a fejem és már éreztem lefolyni egy könnycseppet az arcomon. Még hallottam, hogy Tom mond valamit és becsukja az ajtót.
Hányingerem lett. Körbepillantottam és hirtelen idegesítővé vált minden. A nagy csend, az árnyak a falon, a nyitott ablakon lévő halványlila függöny, amint a kinti szélben meg-meglebben. Vészjóslónak tűnt az előbb még megnyugtató környezet. Menekülhetnékem volt. Talán Tom megengedi, hogy vele menjek!
Felpattantam és utána rohantam.
-Tom várj!- kiáltottam utána, ahogy kinyitottam az ajtót.
De Tomot már nem láttam sehol. Talán ha nagyon gyorsan szaladok, még utolérem valamerre. Nem vacakoltam a kulcsokkal, nem törődtem, hogy bezárok e mindent, nagy sebességgel szaladtam végig az udvaron.
A kertkapunál egyenesen Gordonnak szaladtam, aki akkor ért haza. Szinte belevetődtem a karjaiba, a fejemet meg bevertem a vállába.
Vigyorogva tolt el magától.
-Hova sietsz Bill?
Elsöpörtem a hajamat a szememből és némán pislogtam Gordonra.
-Csak nem indultál valahova?- kérdezte és már meg is jelentek a rémületet keltő szikrák a szemében. Egész testemben remegni kezdtem. Gyors pillantás vetettem a kihalt utcára.
-Nem dehogyis.- feleltem és megadóan elindultam befele. Gordon követett.
Szó nélkül nyitottam az ajtókat és álltam meg a nappali közepén. Gordon lehajította aktatáskáját a kanapéra, majd megszabadult nyakkendőjétől is.
-Anyád ma biztos sokáig lesz a munkahelyén.- mondta, mintha ezzel újdonságot közölne. Hallottam, ahogy a cipője kopog a padlón. Aztán egyszer csak nem hallottam az idegesítő kopogást. Oda sem néztem, tudtam, hogy levette a cipőjét és lassan leveszi minden ruháját.
-Anya majd mindennap túlórázik.- tettem hozzá a padlót nézve, már amennyit láttam, belőle, mert ismét olyan volt az egész mintha összetört üveget tartottak volna elém.
Gordon megjelent a hálószoba ajtóban és belém karolt. Hihetetlenül gyengének éreztem magam és émelyegtem.
Reszketett minden tagom, ahogy elindultunk a szobába. Mindig így van. Mindig ez az elviselhetetlen undor, amely eltöltött teljesen. Magam sem értettem, hogy tudom végigcsinálni minden egyes alkalommal. Gordon megsimította az arcomat.
-Ma is sok a házi feladat?- kérdezte.
-Igen.- bólintottam.
-Akkor gyorsak leszünk, hogy mindenre maradjon idő. - az ajka már a nyakamat súrolta, borzongás futott végig rajtam és önkéntelenül is hátrább léptem. De ő nem hagyta hogy távolabb kerüljek, utánam kapott és magához vont.Aztán lehúzta a cipzáromat. Halkan szuszogott és csókjaival egyre lejjebb haladt. Erőtlenül hagytam,a kezeim magam mellett voltak, csak akkor emelkedtek, mikor a pulóverem után a pólómat is levette rólam.Nemsokára az ágyon leszünk és nincs visszaút, nincs menekülés.
Kiléptem a cipőmből és letoltam a nadrágomat, aminek az övét Gordon már kibontotta. Mohó pillantásokkal nézett végig rajtam, ahogy ott álltam előtte ruha nélkül.
A rosszullét környékezett, jeges veríték ütött ki a homlokomon. Ki kell bírnom, túl kell élnem, megvívni a harcomat magammal. Az ágyhoz botorkáltam és lefeküdtem. Gordon pedig azonnal ott termett felettem, hogy birtokba vehessen, mint valami tárgyat. A csókjai egyre erőszakosabbá váltak és mind hangosabban zihált.
Én meg csak tűrtem szorosan csukott szemekkel. Az agyamban mindenféle képek voltak, hogy a elviselhetőbb legyen az érintése. Nyíló virágok, méhecskék, tűzijáték...De túl sokat nem segített.
Kezem a nyakamban lévő keresztre tévedt. Megszorítottam.
Istenem...segíts át minél hamarabb ezen!!!

folytatása következik...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése